Az Isten törvényét elvető vagy részben elvető felekezetek gyakori hivatkozási helye szokott lenni Pál Kolossébeliekhez írt levelében a 2. Fejezet 14. verse, amit ők, mikor kedvük tartja úgy értelmeznek, hogy az Isten törvényének parancsolatai azok, amiket már az új szövetségben figyelmen kívül lehet hagyni, merthogy ezeket szegezte fel Isten a keresztfára, ezeket a parancsolatokat tétettek el az útból.

Nos, az első probléma ezzel a gyakran és megértés nélkül lobogtatott érvvel, hogy nem ez áll az említett helyen. Nem azt írja Pál, amire ők szeretnék értelmezni. Ha ezt akarta volna mondani, könnyen kifejezhette volna, valahogy így: „Isten felszegezte saját parancsolatait a fára, ezzel félretette azokat az útból.” (amivel, nem mellesleg teljesen ellentmondott volna a Felkentnek, aki a Máté elején kijelenti, hogy nem jött azokat eltörölni, a törvényből egy jóta vagy egy pontocska sem múlik el, és hogy aki egyet is feloldana a legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítaná az embereket, azzal gond van). Ehelyett a következő áll ott (a görögből való közvetlen fordításom szerint):

„Megkegyelmezve nekünk minden eleséseket, eltörölve a rendeletekkel/határozatokban [meghatározott] ellenünk [szóló] kézírást (egyesek szerint: adóslevelet), ami ellentétes volt velünk (v. ellenünk hatott/ellenséges volt velünk), és elvette azt középről, odaszegezve azt a keresztre.”

A görögben itt nem a parancsolat, entolé szó áll, (mint pl.: Mát. 15:3-ban), hanem a dogma (határozat, utasítás, rendelet), amely határozatok „kézírásban” vagy mások szerinti fordításban: „adóslevélben” lettek összefoglalva, és ezek voltak ellenünk. A szövegkörnyezet alapján az Istennek a mi irányunkban való kegyelemadás módjáról beszél Pál, ami nem lehet a bűnt meghatározó szabályok felfüggesztése, mert akkor valójában innentől azt tehetnénk, amit csak akarunk, szabadon áthágva a parancsolatokat (tehát vétkezve) többé nem lennénk elítélhetők, holott az ilyenek Pál szerint továbbra sem öröklik Isten országát (Gal. 5:21). A szabályok, parancsolatok felfüggesztése helyett az Isten a bűneink büntetését engedte el a Felkent keresztje által: „Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1Pt 2,24) „És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért;” (1Jn 2,2) „a Felkent meghalt a mi bűneinkért az írások szerint;” (1Kor 15,3) stb.

A kolossé levélben említett kegyelem módja tehát a bűneink elengedéséről, megbocsátásáról szól a Felkent engesztelő áldozata által, ami képes beszéddel egy kézzel írt bűnlajstrom (tételes kézirat) vagy minket terhelő adóságlevél volt, amiben valójában az áll, hogy személy szerint miben szegtük meg Isten igazságos rendjét, parancsolatait, és milyen büntetés vár azok áthágásukért, milyen tartozásunk volt Isten felé, amikor még bűnösök voltunk. Ez volt ellenünk (kárhoztatásunkra), ahogy Pál máshol mondja, hogy „nyilván van az Isten haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen” (Róm. 1:18) Isten parancsolatai viszont nem ellenünk vannak, mert meg van írva, hogy „aki cselekszi, él azok által”, csakhogy mi a régi Ádámban nem vagyunk képesek megcselekedni a jót, és így jogosan vagyunk büntethetőek, így ellenünk készülhetett, – ahogy bírósági esetekben is szokott – egy vádirat, és vádirat alapján pedig elítélhetők voltunk. Ez az irat lett megsemmisítve a kereszten, képes beszéd alapján „felszögezve” és „a középről (fókuszból) elvéve”. Nem ugyanaz a szabályok vagy a szabályok be nem tartása következményének eltörlése.

Az Isten parancsolatai pedig nem ellenünk szólnak, hacsak nem azok ellen, akik a parancsolatot áthágják, így a régi Ádámban bukott természetünk szerint szólhatnak csak ellenünk, de aki hit és Isten szeretete alapján cselekszik, mint új ember, az ellen nincs a törvény. A törvénynek ez az elítélő, megölő szerepe valóban betöltötte a szerepét a kereszten, ami által kegyelmet kaphattunk. De ha valakinek elengedünk valamit, megkegyelmezünk, az nem jelenti egyúttal, hogy amiben ő korábban vétkezett, amilyen igazságosságot megtaposott, hogy az többé nem érvényes, a hátunk mögé vethető. Maga az igaz jogrend nem múlik el a kegyelem aktusa által, ez még a világban is így van. (pl.: köztársasági kegyelem, ami törvény szerint adható nem törli el a BTK-t)

Ha egy hétköznapi példával élnék, pl. a KRESZ szabályozza az úton haladók rendjét és egyúttal büntetést szab azokra, akik áthágják annak szabályait. Isten megoldása nem az volt az áthágókkal szemben, hogy a KRESZ szabályait felfüggesztette, mindenki mehet az úton össze-vissza, ahogy akar, következmények nélkül, hanem hogy akiket már elítéltek ez alapján a jó és helyes jogrend (ez esetben a példabeli KRESZ jogszabályai) által, és elkészült ellenük egy határozatokban leírt leirat, vádirat, hogy milyen büntetési tételekre méltók, ezeknek megkegyelmezett, elengedte az áthágásaikért járó bírságot, miután belátták hogy vétettek, jogosan elítélhetők és elfogadják ezt a rendezési módot és kegyelmet, ahogy ezt a törvényhozó a Fiában megadta. Ezek után, ha újra útra kelnek, a szabályok nem lettek számukra felfüggesztve, sőt, ők hálából, és belső indíttatásból, most már vágynak aszerint járni, ahogy Isten ezt a rendet nekik is meghatározta.

Nyilvánvaló, hogy hatalmas tévedésben vannak, akik szerint Isten parancsolatai pl. hogy „ne ölj”, „ne paráználkodj” „ne lopj” stb. továbbá Isten egész tanítása (Tórája, beszéde, mint logosz), amelyet Izraelnek, mint papi nemzetnek kijelentett ellenük (vagy a pogányokból valók ellen) voltak, és ezért kellett félretenni azokat. Éppen ellenkezőleg! Ezek a parancsolatok az életük védelméről is szólnak (ezen kívül még Isten akaratának megismeréséről és próféciáinak előképeiről, ígéreteiről a Felkentben stb.) Mert ha a másik oldalát, a felebarátét nézzük, akit „nem fognak megölni”, vagy akitől „nem fognak lopni” vagy aki ellen „nem követnek el házasságtörést”, mert betartják Isten igaz rendjét, őt sem fogják megkárosítani, tehát védelmükre szólnak, nem pedig ellenük valók. Teljesen hibás értelmezésre vezet az, akik Isten törvényére, parancsolataira (igazságos jogrendjére) értik, hogy azt muszáj volt eltörölni. Mert hiszen értelmetlen volt akkor addig is megkövetelnie Istennek a saját népétől, ha amúgy – végül is – egy mozdulattal el is lehet törölni azokat. A modern kereszténység ebben az értelmetlenségi gödörben dagonyázik, amikor egyrészt érvényesnek veszi Isten beszédeit, próféciáit, egyes részeit nagyon is szeretné magára vonatkoztatva érvényesnek tudni (lásd pl. tized és a tanítók mintha levita papok lennének), más részei esetében, mikor úgy látja jónak az egészre kimondja, hogy már érvénytelen, el lett törölve. Nos, nem ugyanaz az Isten adta az egyik parancsolatot, mint aki a másikat? Vagy talán az írás felbontható? Távol legyen!

Ehelyett ugyanazt az indulatot tanúsítjuk a Felkentben, amit a 119-es zsoltár írója szinte egész zsoltárában visszhangoztat:

1. Boldogok, a kiknek útjuk feddhetetlen, a kik törvényében járnak.
2. Boldogok, akik megőrzik az ő bizonyságait, és teljes szívből keresik őt.
3. És nem cselekesznek hamisságot; az Ő útaiban járnak.
4. Te parancsoltad , hogy határozataidat jól megőrizzük.
5. Vajha igazgattatnának az én utaim a te rendeléseid megőrzésére!
6. Akkor nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra!

A folytatás hasonló….