Markion Ellen I. Könyv 3. fejezet – Részlet

3. Az alapvető és egészen átfogó vita tehát a számról folyik, lehet-e két istent állítani: esetleg költői, művészi, s harmadszor már eretnek-szabadság alapján. De a keresztény igazság szigorúan kinyilvánította: ha Isten nem egy, nincs, mert méltóbbnak hisszük, hogy valami nincs, mint ne úgy legyen, ahogy lennie kell. Istenről azonban tudd meg, hogy szükségszerűen egy, s ha kérded, mi az Isten, másként nem találhatsz rá. Amennyiben az ember Istent meghatározhatja (definíció), én úgy állítom, amit a köztudat is elfogad: Isten a legfelsőbb hatalmas, az örökkévalóságban szilárdan megalapozott, nem született, teremtetlen, kezdet és vég nélküli, – mert ezt az állapotot kell az örökkévalóságnak tartanunk, mely a legfőbb, nagy fogalmát kimeríti, amennyiben az magában Istenben áll fenn – és így a többi is, hogy Isten a legfőbb nagyság, formailag, értelmileg, erő és hatalom szempontjából. Mivel ebben mindenki egyetért, – senki sem tagadja ugyanis, hogy Isten valamiféle legfőbb nagyság, hacsak nem képes valaki Istenről azt állítani, hogy a legkisebb, csekély, ilyesfélét a másik véglet alapján, Istent tagadva azzal, hogy elvitatja tőle, ami Istené. Mi most már a legfőbb nagyság jellemzője? Az, tudniillik, hogy semmi nem állítható párhuzamba vele, vagyis hogy nincs más legfőbb nagyság, mert ha lenne vele egyenlő, akkor már nem lehetne a legfőbb nagyság, kiforgatva eredeti helyzetéből, hogy úgy mondjam törvényszerűségéből, mely nem engedi meg, hogy a legfőbb nagyságnak párja legyen. Tehát a legfőbb nagyságnak szükségszerűen egyetlennek kell lennie – ami egyenlő azzal, hogy nincs párja – különben nem lesz a legfőbb nagyság. Tehát nincs másként, mint hogy ez által van a léte, hogy tudniillik teljességgel egyetlen. Következésképpen mivel az Isten a legfőbb nagyság, helyesen fogalmaztunk meg igazságunkat: Isten, ha nem egy, nincs, nem mintha kételkedtünk volna Istenben, mikor azt mondtunk: ha nem egy, nincs. De mivel hisszük létét, azért határoztuk meg úgy létét, hogy ha nem az, csak akkor nincs Isten. Tudniillik ő a legfőbb nagyság, ha viszont a legfőbb nagyság, akkor szükségszerűen egyetlen, tehát az Isten egyetlen, nem másként Isten, mint, ha a legfőbb nagyság, nem másként a legfőbb nagyság, minthogy nincs párja, nincs másként pár nélkül, hacsak nem egyetlen. Bizonnyal bárki mást nevezel meg istenként, csak úgy tudod őt isteni voltában megvédeni, hogy isteni tulajdonságot ruházol rá, például örökkévalóságot, és így a legfőbb nagyságot. Hogyan létezhetne két legfőbb nagyság, ha éppen abban áll a legfőbb nagyság, hogy nincs párja, de az csak egyre lehet érvényes, hogy nincs párja, kettőre vonatkozólag tehát semmiképpen nem lehet érvényes.

Forrás: Tertulliánusz Művei – Ókeresztény írók XII. Kötet – Vanyó László 491 o.

Megjegyzés az idézethez: Ebből is érthető, hogy az Isten Felkentje, Jahósua miért nem lehet a „legfőbb nagyság” (Tertulliánusz szavaival élve) az Atyával együtt. Mert közöttük az a viszony áll fenn, hogy „Az én Atyám nagyobb nálamnál.” (Ján. 14:28); „Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél;” (Ján. 10:29); és az apostolnál: „a Felkentnek feje pedig az Isten.” (1Kor. 11:3) Ráadásul a Felkentnek származása, születése van, ami azt jelenti, hogy nem lehet „nem született” (születetlen), ami az egyetlen Isten jellemzője, akinek nincs párja, aki kijelenti egyes szám első személyben, hogy „én vagyok az Isten, nincs más.” (Ézs. 45:22)