Szeretnék felhozni pár idézetet az apostoli levelezésből, ami igazolja, hogy az egyszemélyű, egyedüli (mono) Istent, Jézus Krisztus Istenében és Atyjában azonosítják a levelek. A fordításoknál megnéztem az ógörög szöveg szórendjét, és ahol kellett az eredetihez módosítottam.
I. Kor. 1:1 „Pál, Jézus Krisztusnak elhívott apostola Isten akarata által …
Jézus Krisztus, akinek Pál elhívott apostola, és Isten, akinek „akarata által” lett az, külön van választva. Egy az Isten, akinek akarata által történik az, hogy egy más „valakinek”, Jézus Krisztusnak apostolává lett Pál. A szöveg értelme szerint különválasztja Istent és Jézus Krisztust.
3. Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.
A folytatásban beazonosítja, ki is ez az Isten. Isten a mi Atyánk, aki szintén nem Jézus Krisztus, mivel a folytatásban – „és az Úr Jézus Krisztustól” – ő még egy „valaki” az Isten, az Atyánk mellett, ha szabad így mondanom. Az Istenbe (az Atyába) nem olvasztja bele a levél gondolkodása Jézus Krisztust, mint még egy isteni személyt, hanem teljesen külön veszi.
4. Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott, ..
Az Isten kegyelméért hálálkodik Pál, az ő Istenének, azért, amit ez az Isten adott a korinthusiaknak Jézusban. Az Isten és Jézus itt is két valóság. Az egy Isten, Pál Istene a hálaadás címzettje, alanya – ha szabad így fogalmaznom – azért, amit ez az egy Isten Jézusban adott. Isten és Jézus itt szintén külön áll, nem olvad egybe.
8. Aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.
A gondolatsor folytatódik, Isten az alany, Aki megerősíti a korinthusiakat, nem „Isten megjelenésekor”, hanem Urunk Jézus Krisztus napján. Isten a megerősítő, a _mikor_ pedig Jézus napján történik. Isten és Jézus itt is kettő.
9. Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre,
Az Isten hívott el egy más személlyel, az ő Fiával való közösségre. Következetesen egyféle szóhasználattal Istenről állít valamit, Aki a cselekvő, és amit cselekszik, az egy másik valakivel kapcsolatban valósul meg. Ez a hűséges Istennek a Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus.
14. Hálákat adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Krispust és Gájust,
Ha következetesek vagyunk Pál hálaadásának címzettjével, itt ismét csak az egy Isten az, de már Jézus Krisztust nem említi, mivel ez esetben nem Jézussal kapcsolatos történés miatti a hála, mint a 4. versben, csak a magyarázatban beszél újra Krisztustól:
17. Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangyéliomot hirdessem …
Aki a mennyei látomása szerint őt nem bemeríteni (keresztelni) küldte, hanem az evangélium hirdetésére.
21. Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.
…
23. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; 24. Ámde magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.
Szintén az Isten és a Krisztus következetes elválasztása figyelhető meg. Az Istent nem ismerték meg a filozófia által a világ bölcsei, ezért Isten más módszerbe kezdett, a megfeszített Krisztus igehirdetésbe, amit Pálék folytattak. Krisztus ennek a meg nem ismert Istennek a bölcsessége és hatalma, viszont szóba sem kerül, hogy ő maga is ugyanannak a meg nem ismert Isten része, személye stb. lenne.
27. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket
…
30. Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul:
Isten ama világ bolondjainak (mi) elválasztója, Tőle vagyunk mi a Jézus Krisztusban, aki valamivé (igazság, szentség, váltság) lett ettől az Istentől. Isten az elválasztó, küldő, és a Jézust számunkra igazsággá, szentséggé, és váltsággá tevő. Isten megint csak egy, az egész dolog elindítója, és Jézus itt is egy másik valaki, akit ez az egy valamivé tett stb.
2.7 Hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtetett, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; 8. Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát:
Mivel az Isten bölcsességét nem ismerték meg a világ fejedelmei, ezért feszítették meg Jézust. Isten, akinek a bölcsességéről van szó, egy valaki, Jézus, a dicsőség Ura pedig megint egy másik valaki. Ha szentháromságos módon gondolkodna Pál, akkor az Atya egy személy, Jézus is egy személy volna, de egy az Isten. Ehelyett következetesen Istenről szól, és emellett szól Jézusról, soha nem téve Jézust még csak istenné sem.
3.9 Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. 10. Az Istennek nékem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, fundamentomot vetettem, de más épít reá. Kiki azonban meglássa mimódon épít reá. 11. Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, a mely vettetett, mely a Jézus Krisztus.
E szerint a hasonlat szerint Isten épületének részei vagyunk, amiben Jézus Krisztus alapkő, fundamentum. Jézus Krisztus itt hozzánk van közelebb, mert a példa szerint ő is az Isten házának része, nem pedig az Isten része. Isten megint csak egy, és megint egy másik Jézus Krisztus, aki ráadásul hozzánk (mint épület) áll közelebb, nem Istenhez.
22. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. 23. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.
A „tulajdoni sor” (hogy ki kié) végén az Isten áll, akinek tulajdona a Krisztus. Ha Jézus maga az Isten, akkor azt kellene gondolnunk Isten magát birtokolja, aminek semmi értelme. (vagy a háromságos filozófiai bravúr szerint az isteni lényeg tulajdona lenne egy isteni személy, borzasztó ebbe még belegondolni is … )
4:9. Mert úgy vélem, hogy az Isten minket, az apostolokat, utolsókul állított, mintegy halálra szántakul: mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek. 10. Mi bolondok a Krisztusért …
Az Isten csinált valamit (az apostolokat utolsóknak állította), akik a Krisztusért lettek „bolondok”. Isten és a Krisztus megint külön van említve, úgy hogy mindig az egyedüli Isten az indítója, mozgatója stb. és csak a cselekményben áll a Krisztus, amit az Isten tesz.
6. 10. Se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát. 11. Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Szelleme által.
A megmosatásunkat (bemerítés), megszentelésünket és megigazításunkat a Jézus nevében „szenvedjük” el (szenvedő szerkezet), és Istenünk Szelleme által, és ha méltóak vagyunk, így örökölhetjük Isten országát. Az Isten az ország tulaja, ő rendelte a Krisztust, amely névben van a megmenekülés, és az ő Szellemét árasztotta ki a megszentelésünk végett. Tehát Isten egy, a Krisztus, az Urunk is egy és az Isten Szelleme az eszköz, ami által történnek a felsoroltak.
13. Az eledelek a hasnak és a has az eledeleknek rendeltetett. Az Isten pedig mind ezt, mind amazokat eltörli. A test azonban nem a paráznaságnak rendeltetett, hanem az Úrnak, és az Úr a testnek. 14. Az Isten pedig az Urat is feltámasztotta, minket is feltámaszt az ő hatalma által.
A test (egyház) az Úr Jézus menyasszonyaként szerepel Pál gondolkodásában, Isten viszont az, Aki az Urat is feltámasztotta. Megint nem egyeztet egy Istenben három személyt, hanem Isten az Isten, Aki feltámasztotta az Urat (Jézust), aki megint hozzánk van közelebb, mivel mint test, a részei lettünk, és ebből következően minket is feltámaszt az Isten (aki eltörli az eledelt, és a hasat is).
4. Tehát a bálványáldozati hús evése felől tudjuk, hogy egy bálvány sincs a világon, és hogy Isten sincs senki más, hanem csak egy. 5. Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, a minthogy van sok isten és sok úr; 6. Mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, a kitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, a ki által van a mindenség, mi is ő általa.
Ez a rész felfogható Pál monoteista hitének hitvallásaként is, annyira karakteresen fogalmazza meg a bálványok kapcsán az egyistenhitét. Isten nincs más, csak egy, aki a mi Istenünk, az Atya (tehát mindenütt, ahol korábban csak Istent említ nyilvánvalóan az Atyát is oda tehetné) Tehát Istennek/egynek nem Jézus Krisztust az Atyával (vagy az Atyát a Fiúval), hanem Jézus Krisztus Atyját, rövidebben „az Atyát” mondja, akitől van minden. Jézus Krisztust az Urunknak (felsőségünk, fejünk) nevezi, aki által van minden. Ennek bővebb kifejtése az lenne, hogy ő az egy Isten eszköze a mindenség és a mi létünk létrejöttében. Ebből az a terminológia is kitűnik, hogy legtöbbször, ahol „Isten”-t mond Pál, ott az Atyát érti, ahol pedig Urat, ott Jézus Krisztust, ennek az egy Istennek a Fiát. Pl.: ahol az evangélium hirdetőinek megélhetéséről beszél, amit maga Jézus rendelt el a hetven kiküldésénél.
9.14. Ekképen rendelte az Úr is, hogy a kik az evangyéliomot hirdetik, az evangyéliomból éljenek.
11. 26. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.
A Krisztus a mi Urunk, azonban ennek az uralmi rendnek a csúcsán az Isten áll, Isten pedig a Krisztusnak is feje (azaz ura, mint ahogy a feleség urának szólítja a férjet, akár Sára. 1Pt 3,6):
11:3. Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus; az asszonynak feje pedig a férfiú; a Krisztusnak feje pedig az Isten.
Imádni viszont Istent imádjuk:
13. Magatokban ítéljétek meg: illendő dolog-é asszonynak fedetlen fővel imádni az Istent?
12.12. Mert a miképen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is. 13. Mert hiszen egy Szellem által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg. 14. Mert a test sem egy tag, hanem sok. 15. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? 16. És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? 17. Ha az egész test szem, hol a hallás? ha az egész hallás, hol a szaglás? 18. Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta.
Pálnak megint egy hasonlata, amiben Krisztus testének tagjai vagyunk, amivé az Isten Szelleme általi bemerítés és megitatás által lettünk, minden népből. Ennek a testnek a tagjait Isten helyezte el egyenként, amint Ő akarta (egy személy, egy Isten). Isten tehát megint külön és felette áll Krisztusnak (Krisztus a feje ennek a testnek, ezt máshol írja: Ef 5,23), és nem Krisztus az, aki elhelyezi a tagokat, és nem az ő akarata szerint, hanem Istené szerint. E szerint Krisztus megint hozzánk van közelebb, a mi részünk, pontosabban mi vagyunk az ő részei, az Isten pedig felette áll (ahogy korábban az épület hasonlatnál is láthattuk) az egésznek.
15. 15. Sőt az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk, mivelhogy az Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust; akit nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak.
Pálék az Isten bizonyságtevői, és azt mondják, az Isten támasztotta fel a Krisztust. Isten, mint korábban láttuk az Atya, Jézus Atyja, az egyedüli, egyetlen. Világos, hogy Isten támasztotta fel Jézust, így nem is ugyanaz, és nem is a személye, nem magát támasztotta fel stb. Egy az Isten, a feltámasztó, és megint más, akit feltámasztott.
22. Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. 23. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. 24. Aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; a mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. 25. Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti. 26. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. 27. Mert mindent az ő lábai alá vetett. Mikor pedig azt mondja, hogy minden alája van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, a ki neki mindent alávetett. 28. Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.
Itt Jézus Ádám esetéhez van hasonlítva, annak ellentettjeként van bemutatva, akiben feltámadunk, mint a feltámadott emberek első zsengéje (a termés legeleje), Krisztus. Krisztus megint hozzánk van közel, mi azt a sort folytatjuk (mezőgazdasági példa, ezért is fontosak Isten ünnepei, amelyek aratási ünnepek), amiben ő az első, és Ádám ellentétpárja. (halál<->feltámadás) A folyamat (feltámadási rend) végén a vég/beteljesedés következik, amikor maga Krisztus is átadja az országot. Kinek? Természetesen a monoteizmus céljának, az egy Istennek, Jézus Atyjának. Természetes módon nyilvánvaló Pál számára, hogy Isten nincs és nem is lesz soha Krisztus alávetettje, még az ítéleti sor folytatásakor sem, hanem pont fordítva: amikor Krisztus mindent elvégez mint Úr, ő maga is az Isten alá vettetik, hogy az egész ítéleti rend célja megvalósuljon, hogy az egy Isten (Jézus Atyja) legyen minden mindenekben. Egészen nyilvánvaló iránya van Pál gondolkodásának, ahogy a feltámadás folyamatát látja, aminek torkolatában, végpontjában az egy Isten áll, nem Krisztus. Krisztus a folyamat véghezvivője, de nem a célja.
47. Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való.
Újra az „Ádám analógia” esete látszik, amiben Krisztus, az Úr nem mennyből való „Isten”, hanem – meghökkentő módon – mennyből való ember.
57. De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szintén Istennek megy a hála, aki a Krisztus (és nem saját maga, vagy egy másik személye) által adja a győzelmet nekünk. Isten az, Aki ad, Akinek a hála jár azért, amit egy másik valaki, Krisztus által csinál.