A korai egyház elöljáróinak hitbeli felfogásához hozzátartozott a Felkent ezer éves földi uralmának várása, a szentek feltámadása, uralkodása a Felkenttel, amelyet a Jelenések könyve is tanúsít, ami Krisztus második eljövetelekor veszi kezdetét a földön, feltámadott testben. Nagyon tanulságos megfigyelni azt, hogy a kezdeti apostoli hittel hogyan szálltak szembe a modern kereszténység későbbi „egyházatyái”, hogyan minősítették először csak tévedésnek, tudatlanságnak, de a végén valójában eretnekségnek a kezdeti tanítást.

„Az áldás [ti. Izsák Jákobhoz szóló áldása, Gen. 27,27-29.], amelyről az imént beszéltünk, kétségtelenül a királyság időszakára vonatkozik, miután az igazak feltámadtak a halottak közül, és eme feltámadás folytán az Isten által megbecsülésben részesültek; ezután a szabaddá vált és megújult teremtett világ mindenfajta eledelből bőségesen terem majd, az ég harmata s a zsíros föld jóvoltából. Ahogy erről azok a presbiterek is megemlékeznek, akik még látták Jánost, az Úr tanítványát, s tőle magától hallották, mit is tanított az Úr ezekre az időkre vonatkozóan: »Jönnek majd olyan napok, amikor szőlőtövek sarjadnak, és mindegyiknek ezer hajtása lesz, s valamennyi hajtáson tízezer venyige, és minden egyes venyigén tízezer szőlőfürt, valamennyi fürtön pedig tízezer szőlőszem, és valamennyi kisajtolt szőlőszem huszonöt metréta bort fog adni. Amikor pedig a szentek közül bárki is megfog egy szőlőfürtöt, a másik fürt így kiáltozik majd: Én jobb ízű vagyok, engem szakíts le, s általam mondj áldást az Úrnak! Hasonlóképpen, a gabonaszem tízezer kalászt terem, és minden egyes kalászban tízezer gabonaszem lesz, s valamennyi gabonaszem öt khoinix jó minőségű lisztet ad majd; a többi fajta gyümölcs, a magvak, a legelni való növények mind az előbbiekhez hasonló, illetve megegyező módon hoznak termést. És valamennyi állat azzal a táplálékkal él majd, amelyet a föld megterem; békesség és egyetértés lesz közöttük, s az emberhez mérten teljes alávetettségben fognak élni.«

Mindezeket Papiasz – aki még hallgatója volt Jánosnak, Polükarposszal pedig jól ismerték egymást, tiszteletre méltó férfiú (arkhaiosz anér) – saját könyvei közül a negyedikben leírva tanúsítja; ugyanis [életében] öt könyvet állított össze. (Megjegyzés: Ezek a könyvek természetesen „elvesztek”.)

Az iméntiekhez pedig hozzáfűzi: »Mindezek hitelt érdemlőek azok számára, akik hisznek. (Tauta de piszta toisz piszteuuszin). Mert Júdás« – mondja – »az áruló hitetlenkedve kérdezte: hogyan fogja létrehozni az Isten ezt a szaporulatot? Az úr így válaszolt: Meg fogják látni azok, akik megérik.«””

Forrás: Irenaeus: Adversus haereses V,33,3-4.

Ugyanezzel a tanítással összhangban beszél i.u. 200 után élt Tertulliánusz, afrikai korai egyházi író is:

„Mert mi valljuk, hogy van számunkra ígéret földi országa, de az égi előtt, más állapotban, ti. a feltámadás után ezer évig az Isten által alkotott mennyből alászálló Jeruzsálem, az, amelyet fentebb az apostol is odafönt való anyánknak nevez. És a mi hazánk, vagyis állampolgárságunk az égben van – mondja – bizonnyal valamely mennyei városra utalva (Fil. 3:20). Ezt Ezékiel ismerte, János apostol látta és a hitünk új prófétai beszéde tanúsítja, mert még látható megjelenése előtt hirdeti jelként az eljövendőt. Napjainkban egy keleti hadjárat során derült ez ki. Köztudott ugyanis, a pogányok is tanúsítják, Júdeában negyven napon át hajnali órákban az égből mintha város ereszkedett volna le, s ahogy előrehaladt a nap, a falai mind eltűntek, és aztán a közelből semmi sem maradt. Erről mondjuk, hogy befogadja a feltámadás szentjeit és újjáéleszt minden szellemi jót, mely bőséges kárpótlás azért, amit a világban vagy megvetettünk, vagy elvesztettünk, amit Isten helyezett kilátásba, hogy ti. igazságos és Istenhez méltó szolgáinak ujjongása ott, ahol vannak, és ahol szenvedtek nevében. Ez az értelme az ég alatti országnak. Ennek ezer éve után, mely kor magába foglalja a szentek feltámadását, érdemük szerint előbb vagy utóbb, majd a világ lerombolásának és az ítélet tüzének végeztével átváltozunk egy pillanat alatt angyali lényekké, ti. a romolhatatlanság magunkra vett ruhája által, és átvitetünk a mennyei királyságba.”

Forrás: Tertulliánusz Művei – Vanyó László, Ókeresztény írók XII. kötet; Markion Ellen, III. Könyv 24. 592.-593 o.

---

A későbbi, világivá vált római „egyház” egyik „kedvelt” egyháztörténésze, a IV. században élő Euszebiosz (akit más, ma már kevéssé ismert és elhallgatott egyháztörténet írók inkább nagyotmondásáról ismertek) persze, a későbbi felfogás módosulásának megfelelően, kétségbe vonja és lefitymálóan beszél a korai elöljárók (akik még közvetlen Jánostól vagy János tanítványától, Polükarposztól tanultak) hitéről és tanúságáról az 1000 éves királyság kapcsán, viszont a tényt nem tudja elhallgatni, hogy ez a hit volt rájuk jellemző:

„8. „Papiasz írásainak méltánylásához hozzátartoznak még más elbeszélések is, melyekben csodálatos dolgokat mond el, különféléket, ahogyan azok hozzá a hagyományból eljutottak (kai alla hósz an ek paradoszeósz elthonta). […] [11] Ő ugyan azt állítja, hogy mindezekhez leíratlan tradícióból (ek paradoszeósz agraphu) jutott hozzá, és másokhoz is, a Megváltó példabeszédeihez és tanításaihoz, meg más mesésebb történetekhez is.

[12] Ezek között beszél egy ezeresztendős korszak eljöveteléről, mikor majd a halottak fel fognak támadni, és Krisztus országa testi értelemben (szómatikósz) valósul meg ezen a földön. Véleményem szerint mindez az apostoli mondások félreértelmezéséből származik, amelyeket ők csak képletesen, misztikus módon mondtak el, és nem az egészet megvilágítva (ta en hüpodeigmaszi prosz autón müsztikósz eirémena mé szüneorakota).

[13] Valójában úgy látszik nagyon kevés értelmi képességgel rendelkezett, amint ez a könyveiből kiderül, mégis ő volt az oka, hogy utána olyan sok egyházi író az övével azonos véleményt vallott, tekintettel arra, hogy ez a férfi régen élt; így Irenaeus és más is, aki ugyanazt gondolta, amit ő.”

Forrás: Euszebiosz: Egyháztörténet III. 39,8; 11-13.

---

Nézzük, hogy Augusztinusz „egyházatya” az Isten városáról való IV. könyv 7. fejezetében hogyan önti ki a fürdővízzel együtt a gyereket, és hogyan beszél arról, hogy némely keresztény (lásd korai írók, mint Iréneusz?) nem értik a két feltámadást, ami ugyan a hit alaptanítása volt és az apostoloktól származott, és fiatalkorában Ágostonnak is így tanították, de később, eretnek módon (Órigenészhez hasonlóan) eltért a hitnek az ítéletekről szóló alaptanításától és okoskodásokra jutott. Nézzük, hogyan beszél az apostoli korai tanítás ellen, miközben ismeri annak alátámasztó bibliai igazságait, hogyan tulajdonít teljesen más értelmet a korai bibliai magyarázatokkal szemben János Jelenéseinek:

„János evangélista a Jelenések könyvében úgy beszél a két feltámadásról, hogy néhány keresztény nem érti nem érti az első feltámadásról szóló szavait, sőt mindenféle nevetsége meséket költenek róla. János tehát így ír ebben a könyvben: „Ekkor láttam, hogy egy angyal leszállt az égből, akinél a mélység kulcsa volt … (nem idézem végig) … Krisztus papjai lesznek és uralkodnak vele ezer esztendeig.” (Jel. 20:1) Akik a könyv idézett szavai nyomán azt gyanították, hogy az első feltámadás test szerint lesz, azokat egyebek között leginkább az évek ezres száma indította erre. Mintha bizony kézenfekvő lenne, hogy a szentek között ilyen és ilyen hosszú ideig tartó szombatot üljenek, vagyis hogy az ember teremtésétől, illetve az első bűn méltó büntetésétől, az embernek a paradicsom boldogságából a halandóság nyomorúságába történt kiűzetése óta eltelt hatezer éves szenvedés utáni szent nyugalmat ünnepeljenek. Ez úgy valósulna meg, hogy amint írva van, „Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap” (2Pét. 3:8) – a hat napnak e kijelentés szerint megfelelő hatezer év eltelte után következne valamiféle hetedik, utolsó nap, az ezer éves szombat napja, hogy a szentek feltámadván ünnepeljék meg azt. Ez a vélekedés még elfogadható is lenne, ha ebben a szombatban meglennének azok a szellemi örömök, amelyek hitünk szerint az Úr jelenléte által valósulnak majd meg a szentek számára. Valaha én magam is ilyen véleményen voltam, ám mivel e nézet képviselői szerint az ekkor feltámadók mértéktelen testi lakomán töltik majd idejük (Megjegyzés: itt önti ki Ágoston a gyereket a fürdővízzel, mert Kerinthosz testies felfogása még nem ok az apostoli alaptanítás elvetésére.), ahol olyan nagy evés-ivás lesz, amely nem csak semmiféle mértéket nem ismer, hanem egyenesen túllépi a hitetlenség küszöbét: ezért mindezt csakis testi emberek gondolhatják. (ez utóbbit valóban, mivel ezt nem tanította sem Papiasz, sem Iréneusz, hogy testi dőzsölésre való az ezer év) A szellemi ember görög szóval khiliasztáknak nevezi azokat, akik ilyesmiben hisznek, mi szó szerint lefordítva millenaristáknak mondhatjuk őket. (ez már a szándékos megbélyegzése az igaz tanításnak, mintha az tévtanítás lenne, mivel a korai presbiterek és az őket követők tanítását is ennek nevezhetjük, hiába használja rá ezt a terminológiát, mintha a ne lopj parancsolat megtartóira a „nelopjista” bélyeget tenné, vagy az apostoloknak hívőket az apostolista kifejezést agyalnánk ki….)

Egy másik, pontosabb fordítás: „e szakasza alapján sokan úgy képzelték, hogy az első feltámadás a testben történik, és többek között azért is örültek annyira ennek az ezer évnek, mert úgy vélték, helyes, ha a szentek ennyi időre szent nyugalomban (Sabbat) lehetnek az ember teremtésétől eltelt hatezer év sok kínja után, amikor nagy bűne büntetéseként a paradicsomi boldogságból kiűzetett és halandó lett, hiszen írva van, hogy »az Úr számára egy nap annyi, mint ezer esztendő és ezer esztendő, mint egy nap«, tehát hatezer év – hat nap – eltelte után eljő a hetedik nap, a nyugalom ezer éve, amikor feltámadnak a szentek, hogy megünnepeljék a nagy pihenést (Sabbat). Ez a nézet azonban csak akkor lehetne valamelyest elfogadható, ha tudnánk, hogy a szentek ekkor az Úr jelenlétének köszönhetően lelki örömökben részesülnek. Egykor én magam is ezt hittem. Ám azok, akik ezt terjesztik, azt hirdetik, hogy a feltámadottak féktelen testi gyönyöröket fognak élvezni, az enni- és innivaló soha nem fogy ki, és minden képzeletet felülmúló mennyiség lesz belőle. Ezt hiszik a testi emberek, a materialisták, azokat pedig, akik spirituálisabbak náluk, mégis ezt vallják, görögül khiliasztáknak nevezik, amit millenaristának fordíthatnánk latinra. Mivel egyenként hosszú lenne megcáfolni őket, lássuk, hogyan kell pontosan érteni ezt a szakaszt. (…) Az ezer évet kétféleképp lehet értelmezni: vagy azt akarta mondani, hogy az események, amiről beszél, az utolsó ezer évben fognak megtörténni (…), vagy az ezer évet a világ egész tartamára értette, tökéletes számmal fejezve ki az idők teljességét.

Forrás: Szent Ágoston – Isten városáról IV. könyv VII. fejezet, 287. o Az első fordítás Dér Katalin és Heidl György könyvéből, a második fordítás: innen származik

---

Papiasz és Ireneaus eme „tévedéséről” beszél Philippus Sidetes is az V. században:

„Papiasz pedig azokban téved, amelyeket az ezer esztendővel kapcsolatban mond, tőle merítve éppúgy Irenaeus. Papiasz második értekezésében azt mondja, hogy a teológus Jánost és Jakabot, annak testvérét a zsidók ölték meg. Papiasz azt is lejegyezte, amit Fülöp leányaitól vett át, hogy Barszabaszt, akit Jusztosznak tartottak, ellenségei viperaméreg ivására kényszerítették Krisztus nevében, de megmenekült a szenvedésektől. Más csodálatos eseményekről is beszámol, kiemelkedőbb közöttük az, amelyet Manaimosz anyjának a halottaiból való feltámadásáról mond. 13 Attól fogva, hogy őt Krisztus halottaiból feltámasztotta, egészen Hadrianus uralkodásáig élt. „

Forrás: Philippus Sidetes: Fragmenta Christianae historiae in Cod. Baroccianus, 142.

---

Az V. században élő Maximus Confessor számára természetes módon a korai egyház tanítása „homályos”, mármint az a tény, hogy a feltámadás után is megmarad az ételek élvezete. Az értetlenség nem világos annak fényében, hogy Jézus Krisztus maga is evett a feltámadása után, ami nem jelenit azt, hogy a földön maradt volna, hanem az Atya elé járult:

„Ezeket mondta homályos módon (ainittomenosz), ahogy én gondolom, az ázsiai Hierapoliszban élt Papiasz, aki akkor püspök volt, és élete virágkorát együtt töltötte Jánossal, az Isten evangélistájával. Ez a Papiasz ugyanis az Úr mondásainak magyarázatát tartalmazó negyedik könyvében beszél arról, hogy az ételek élvezete megmarad a feltámadásban is; […] A lugdunumi Irenaeus pedig, az Eretnekek ellen írt ötödik értekezésében ugyanazt mondja, amit Papiasz, és tanúként hivatkozik Papiaszra, mindarra, ami akkor került említésre, amikor vele is beszélt. „

Maximus Confessor [Johannes Scythopolitanus]: Scholia in Dionysius Areopagita De caelesti hierarchia 7.

---

Az idézett részben – véleményem szerint – Anastasius a hat napost teremtés előkép szerepét említi, ami szintén Papiasz milleneum-tanításából következik (hetedik ezer év, Krisztus királysága, vagy a teremtés nyugalom napja):

[Hivatkozással a Pál apostol által mondottakra: „mindez példává lett számunkra” (I. Kor. 10,6)], „…bármi, ami csak a törvényben található, előbb a Krisztusra és az Egyházra vonatkozó példaként került leírásra; elfogadva mindezt, ha az igazsághoz hűek akarunk maradni, az alkalmat erre Papiasztól, a Hierapoliszban élt kiváló férfiútól merítve, aki az »Epistethió«-ban [talán »Episztéthion«, a hierapoliszi püspök valamelyik elveszett művének címe] beszél erről, továbbá Clemenstől, valamint Pantainosztól, az alexandriai paptól, Ammoniosztól a legbölcsebbtől, akik még a hajdani időkben, a legelső zsinatok előtt Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatva értelmezték az egész hatnapos teremtéstörténetet (qui totum Hexaemeron intellexerunt de Christo et Ecclesia).”

Forrás: Anastasius Sinaita: Anagogicarum Contemplationum in Hexaemeron I. [Fragmenta in Hexaemeron.]

---

Irenaeus egyházatya a hatezer éves világkorszakról (Eretnekségek ellen, V. könyv):

„Ahány nap alatt lett megteremtve ez a világ, annyi ezer év alatt fog be is fejeződni. Ezért mondja a Teremtés könyve: „Be lett fejezve az ég és a föld és azok összes ékessége. És a hatodik napon befejezte Isten minden munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megpihent minden munkájától, amelyet végzett.” Ez egyrészt egy beszámoló az előzőleg megteremtett dolgokról, hogy hogyan lettek megteremtve, másrészt egy prófécia az el­következendő dolgokról. Ha ugyanis „az Úrnak egy napja olyan, mint ezer esztendő”, a dolgok teremtése pedig hat nap alatt fejeződött be, akkor nyilvánvaló, hogy ezeknek a [teremtett] dolgoknak befejeződése a hatezredik évben lesz. (28:3)
Noé hatszáz éves kora tehát, akinek az idején a szövetségszegés miatt özönvíz volt, és a [Dániel könyvében szereplő] szobor méretének könyökben mért száma, amely miatt az igazakat a tüzes kemencébe vetették: ezek tehát [az Antikrisztus] nevének számát jelezték előre, akiben egybe lesz foglalva a hatezer év összes szövetségszegése, jogtalansága, hitványsága, hamis­prófétálása és csalása, amelyek miatt el is fog jönni a tűz áradata. (29:2)
Amint a Teremtés könyvében található, hogy ennek a korszaknak a befejezése a hatodik nap, vagyis a hatezredik év, majd ezután a hetedik a nyugalom napja, amelyről azt mondja Dávid, hogy „ez az én nyugalmam, az igazak mennek be abba”, vagyis a hetedik évezred az igazak királysága, amelyben felkészülnek a romolhatatlanságra, és [amely korban] megújul a teremtés is azok számára, akik erre meg lesznek őrizve. Az apostol is megvallotta, hogy a teremtett világ is fel fog szabadulni a romlandóság rabigája alól az Isten fiai dicsőségének szabadságára. (36:3)
Miután ugyanis ez az Antikrisztus mindent feldúlt ezen a világon, és három évig és hat hónapig uralkodott, és beült a jeruzsálemi templomba, azután el fog jönni az Úr a mennyekből felhőkben az Atya dicsőségében, ezt az embert pedig és a neki engedelmeskedőket a tűz tavába küldi, az igazak számára viszont elhozza a királyság időszakát, vagyis a nyugalmat, a megszentelt hetedik napot…” (30:4) (Görögből fordította Répás László.)

Forrás: Eretnekségek ellen, V. könyv

---

A korábban említett Maximus Confessor tanúsága mellé tehetjük ezt az idézetet is:

„…mert ahogy Grégoriosz, nüsszai püspök szent irataiban a feltámadásról mondottak ellen nem merül fel vád (uk apodekhetai), úgy mások és Papiasz hierapoliszi püspök és vértanú, valamint Irenaeus istenfélő lugdunumi püspök ellen sem, akik azt mondják, hogy az ételek élvezete Isten országában is megmarad.„

Forrás: Stephanus Gobarus in Photius: Bibliotheca, Cod. 232.

---

És most nézzük meg, hogy a magát az egyetemes egyház „utódjának” valló katolicizmus miképpen vélekedik Krisztus 1000 éves királyságáról és Papiaszról, János tanítványáról, korai presbiterről, aki még közvetlen az Úr tanítását hallgatta. (és akinek sok könyve furcsa módon „elveszett”):

„kiliazmus (a gör. kilia eté, ‘ezer esztendő’ kifejezésből), millenarizmus (a lat. millenarius, ‘ezret tartalmazó’ szóból): eszkatologikus eretnekség Krisztus ezeréves uralmáról, amelyet még a világ vége előtt megvalósít a földön azokkal, akiket már föltámasztott az örök életre. – A hiedelem visszanyúlik a Jel egyik képéhez (20,1-6). Miután Jézus legyőzte a gonoszság hatalmát jelképező két vadállatot és követőiket, egy angyal ezer évre megbilincseli és a mélységbe veti az ördögöt, hogy ne árthasson az igazaknak. A vt-k lelkei előjönnek és Krisztussal együtt uralkodnak mint Isten és Krisztus papjai. Ez az első föltámadás, és aki részesül benne, annak nem árt a második halál. A többi halott még nem támad föl. Ezer esztendő múltán a Sátánt szabadon engedik, és újra harcra indítja a népeket Krisztus ellen, de Isten örökre megfosztja hatalmától (20,7-10). Ezután következik az ált. föltámadás és a világítélet (20,11-15)….”

A folytatásból az is világosan kiderül, hogyan akarják más nevek társításával (pl. Kerinthosz megemlítése, vagy hogy Ireneaus „csak a szellemi boldogságot állítja” stb.) a tényeket meghazudtolni, amely típusú történelemhamisításnak nagymesterei azok, akik a modern kereszténységet létrehozták. Mindez akkor is kiderül, ha a lexikonban a Papiasz nevet megnézzük:

„Papiasz, Hierapoliszi, Szt (Hierapolisz, Frígia, 60/70 k.-Hierapolisz, 120/130 k.): püspök. – Szmirnai Szt Polikárp és Antiochiai Szt Ignác kortársa, Hierapolisz pp-e. Az ap-ok közül senkit sem ismert, de mindent összegyűjtött azoktól, akik találkozhattak velük, ezért vannak, akik az →apostoli atyák közé számítják. Fő forrásai Arisztion és Johannesz Presbyter. Fő művében fontos adatokat közölt Mt és Mk-ról, ismerte 1Jn-t és 1Pt-t. Egy késői legenda szerint vt. lett. Később összetévesztették egy Papiasz nevű zsidó szerzővel, akinek →kiliazmusa miatt elmarasztalták. A kk-ban ismételten összetévesztették →Papias lexikoníróval. – Ü: febr. 22. – Fm: Az Úr mondásainak egzegézise (töredék). (ÓÍ III:205. ford. Ladocsi Gáspár)”

Forrás: http://lexikon.katolikus.hu/K/kiliazmus.html

Döntsük el, hogy most az a probléma, hogy Papiasz ugyanazt mondja, mint a tévtanító Kerinthosz (aki attól, hogy egy dologban téveset tanít, nem feltétlen tanít másban is téveset), vagy pedig nem is az a Papiasz vértanú ez, akitől Irenaeus idézett, és akinek tanításával egyezőt mondott? Azt hiszem eléggé kilóg az a bizonyos lóláb…