„… az győzelmi hír (jó hír, evangélium) amelyről hallottátok, hogy minden teremtménynek hirdettetett az ég alatt” (Kol. 1:26)
A modern kereszténység egyik fontos tévedéséről fogok írni ebben a bejegyzésben, amiből több minden is fakad. Ez mondhatni egy olyan tévedési láncot hoz létre, aminek következménye az az állapot, ami szinte az összes, szervezeti felépítéssel rendelkező felekezetnél megfigyelhető. A képlet nagyjából így néz ki:
Mivel Isten előre elhatározását és a korszakon keresztül lefektetett (üdv)tervét nem ismerik vagy nem veszik figyelembe az Írást, így az a téves elképzelésük fakad, hogy akinek nem hirdették az „evangéliumot”, az elveszik, így rajtuk múlik, hogy minden ember hallja és szabad akaratából (tehát emberen múlik!) higgyen benne. Így a térítés egy állandó feladat, munka az egyházban a Felkent eljöveteléig. Ha van ilyen feladat, akkor természetesen kellenek a feladatot ellátó, eltartott (vagy legalább szponzorált) emberek, akik ezt a munkát megszervezik, végzik, így elkérhetik a közösségek világi javait, adományát, tizedét erre a célra. Ez alapján a gondolkodás alapján a világot állandóan téríteni kell, hogy a nemzetek ezt meghallhassák (minél többször annál jobb!), nehogy, ha nem hallják újra és újra, akkor ne üdvözüljenek. Istenük pedig tulajdonképpen ki van szolgáltatva az emberek ügybuzgalmának és erőfeszítésének, és úgy látszik dicsőségét is átadta az embereknek.
Nos, ennél távolabb nem is kerülhettek volna a Felkentben való igazságtól és az Írásoktól tanúságától. Az Örökkévaló minden korszakban, minden időben meg tudja menteni azokat, akiket akar, és beszédének a halló félhez való eljuttatását is minden időben képes biztosítani, úgy ahogy Ő akarja, függetlenül az emberek erőfeszítésétől. Egy közhírré tett dolgot pedig, mint az evangélium nem kell újra és újra közhírré tenni.
Kezdjük azzal, hogy a modernek a korai időket, a páli levelekben írtakat akarják végteleníteni, mintha azok minden egyes ezredévben, amíg eljön az úr, egyfajta mintául szolgálna nekik, mintha ők is erre rendelt apostolok, evangélium hirdetők, stb. lennének, holott már mag a Pál is említi a kolosszébelieknek, hogy ez a munka az ő idejében lezárult. A tizenkettő, mint a körülmetéltekhez küldöttek, és Pál, mint aki a pogányokhoz küldött egyedi helyzetben volt, mert maga a Felkent küldte el őket erre a munkára, mint közvetlen tanúságtevőket, és minden helyen az ég alatt, minden teremtménynek hirdették az evangéliumot. Nekik szólt a parancs, hogy menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népeket, nem boldognak és boldogtalannak. Ezt a feladatot, – köszönik szépen –, természetesen Isten hatalma által, jelek és csodák megerősítő bizonyságával – megtették (Zsid. 2:1-4), az egész világon (köz)ismertté vált, sőt, üldözötté is a mi hitünk. Szóval nincs szükség arra, hogy mint a kihirdetők (a hirdetés ugyanis ezt jelenti a görögben, mint a közhírré tétetés) újra és újra ugyanazokon a helyeken bejelentsük az örömhírt a pogányoknak. Pál kifejezetten nem ment olyan földrajzi helyekre, ahol másik apostol már hirdetett. Athénban sem állt fel újra az Areoszpagoszra, csak egyszer. (de ugyanez igaz Efezusra, Pergamonra stb. és más városokra is) Minden helyen, amit akkoriban a lakott földnek neveztek, eljutottak ők, és semmiben sem volt hiányos a hirdetésük. Az ő hirdetésüket a görögben a kihirdetés szó fedi leginkább, azaz amikor valamit nyilvánosan bejelentenek, közhírré tétetik. Ezek után nincs szükség, és ostobaság is újra és újra közhírré tétetni, újra bejelenteni a hírt. Még a médiában is, ha valami esemény bekövetkezik a mai világunkban, nem fogják minden nap újra és újra bejelenteni. Ez tehát megtörtént abban a korban, amikor az apostolok éltek, és tanúskodásukat egészen a kormányzók előtti vértanúságig vitték, természetesen Isten akaratából, tehát a világi hatóságok előtti fellépésig, ami ígéret is volt számukra a Felkenttől.
Nos, akkor hát, feltehetné valaki a kérdés, hogy a következő generációk honnan fognak hallani az evangéliumról? Erre több út is van. Egyrészt mivel közismertté vált a világban, nem kell újra hirdetőket kiküldeni városokban, ahol erről a dologról még nem hallottak, mivel közismertté vált, másrészt Isten helyenként és időszakonként közösségeket, gyülekezeteket állított az apostolok által, és az ebben levő vének azok, akiktől a tiszta és hamisítatlan tejet (kezdeti alaptanításokat, mint a megtérés a holt cselekedetekből, ítéletek, feltámadások, bemerítkezés) az ott, helyileg érdeklődők hallhatják, ami természetesen Isten által megadatik azoknak, akik hitre jutnak. Ennek történelmi nyomai is vannak, hogy a második generációs közösségekben nem hallunk olyan hirdetőkről, mint az apostolok, evangélium hirdetők, viszont nagyon is olvasunk azokról a felvigyázókról, vénekről (mint Timótheus), akik által a következők is hallották a hitük tanítását. Ilyen volt pl. Iréneusz, aki Polikarpot hallgatta fiatal korában, aki közvetlen János apostol tanítványa volt. A hit és tanítása tehát ezen az úton marad fenn a világban, és nem az újabb és újabb kihirdetések (azaz bejelentések) által. Olyan emberekre bízzák, akik hűségesek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek (2Tim. 2:2). Erre bizonyítékként fennmaradt a római közösség elöljárójának, Kelemennek levelében (második generációs hívő) összefoglalt összegzés, amit szeretnék itt most idézni:
„42. 1. Az apostolokat a Felkent Jahósua rendelte számunkra, hogy hirdessék győzelmi hírt, a Felkent Jahósuát pedig az Isten küldte el. 2. A Felkent az Istentől, az apostolok a Felkent Jahósuától, de mindkettő annak rendje szerint az Isten akaratából volt. 3. Átvették a parancsolatokat, és urunk a Felkent feltámadása által megbizonyosodva, és Isten igéjében megerősödve, a szent szellem teljes birtoklásával elmentek, hogy hirdessék a győzelmi hírt (evangéliumot), az Isten királyságát, mely el fog érkezni. 4. Miután a különböző vidékeken és a városokban kihirdették az igét, elöljárókat állítottak mindenütt, kiket próbára tettek a szellemben, a püspököket és a diakónusokat, azok számára, akik hinni fognak. 5. És ez nem volt újdonság, mert a régi időkben is írtak már püspökről és diakónusokról. Az Írás ugyanis ilyenképpen beszél róluk: „Püspököket állítok nekik az igazságban, diakónusokat pedig a hitben” (LXX-Ézs. 60:17).” – Kelemen levele a korintusiakhoz.
Semmi nem szól arról, hogy a következő időben, miután az apostolok minden helyen elöljárókat állítottak a közösségekben, újabb és századokon át tartó kiküldetéseket szervezek volna (Ki tudja hova? ugyanis a lakott föld határai nem nyúltak túl az ókorban a mediterrán medencén és Ázsiában pedig Indiáig. A többi a szigetekhez tartozott, akikhez az ezer éves uralom alatt küldenek küldötteket), hanem egyértelműen azt állítja, hogy a közösségek elöljárói, itt a püspökök és diakónusok (magyarul lefordítva: felvigyázók, és szolgák) vannak azok számára adva, akik hinni fognak, azaz a következő generációk számára. Az ókeresztények gyakorlata tehát ezt mutatja, szemben a modern kereszténység írásmagyarázóival.
Továbbá, nincs semmi okunk arra gyanakodni, hogy a „minél több ember meghallja, megértse” gondolat jóra vezetne, hogy nem lenne káros idő előtt meggyőzni, betéríteni a hitbe az embereket, akiknek a szívük állapota nem tiszta. Maga a Messiás is, a sokaság számára azért beszélt példázatokban, hogy ne értsék (Luk. 8:10). Hogy csak azok, akik számára a közösségben, a tanítványi körben, az egyházban adasson a magyarázat, a szellem általi leleplezés útján legyenek részesei Isten szövetségének titkaiban. Tehát ilyen értelemben azok, akik mindenki számára közkinccsé tették az Egyház bensőséges titkait, úgy járnak el, mint amitől óvott a mi urunk, hogy gyöngyeiket a disznók elé vetik vagy mint a parázna, akinek forrásai kifolynak a terekre. Értsd ez alatt az arra méltatlanoknak, akik nem akarnak megtérni, a gúnyolódók, vagy akik csak a saját érdekeik, lelki beállítottságuk miatt érdeklődnek, akiknek csak viszket a fülük valami taníttatásra, akik mindig tanulnak, de az igazság ismeretére nem jutnak (értsd nem élik a hitüket, csak az intellektusukat hizlalják, de a kegyes élet erejét elvetik). Ezek számára legyenek is zártak a kapuk, keskenyek az utak, és megnehezített a pálya, mert meg van kövéredve fülük, hogy ne halljanak és meg ne gyógyuljanak. Ráadásul Isten egy terv szerint hívja el az embert, a maga idejében, és ezt nem lehet megelőzni.
Nos, magának a hitnek a korszakokra szóló tanítása szerint ebben a hatezer évben csak kevesek kapják meg, nem mindenkié a hit, sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak. Kevés, kicsiny a nyáj, szűk a kapu. Minden egy terv szerint megy végbe Istennél (leosztások vannak, pontos számok, lásd 144000-et a Jelenésekben), és senki nem jelentkezhet önként, ha Isten nem választotta, nem hívta el. Ahogy Áron sem maga választotta magát, mint pap. Hiábavaló tehát az az ügybuzgalom, amivel a modern és valójában eretnek és törvénytaposó kereszténység ügyködik (amely igazából egy ellen-Messiást hirdet), amihez hasonló volt a zsidó farizeusi térítési buzgóság, amit az úr is elítélt: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál.” (Mát. 23:15)
Van egy másik fajta térítés, amit ennek kapcsán meg szeretnék említeni, ami hasonlatos a fentiekhez. Egyesek törvénytanítók akarva lenni, utánozzák az írástudókat és farizeusok, és nyakló nélkül tanítják Mózest és a próféták értelmezését a világi embereknek, mintegy keresztény rabbikká lettek. Nos, már elkéstek ezzel a szereppel, mert Mózesnek már az apostolok idejében megvoltak hirdetői, akik városonként, szombatonként olvasták és értelmezték az Írásokat (Csel. 5:21), nem kell az ő helyükre állni tehát, mert ez a feladat is – köszöni szépen – már be van töltve az arra hivatottak, a héberek által, akiknek adattak az Írások, a törvény, a szövetséges és az atyák. Felesleges tehát egy új héberizmust, új mozgalmat indítani, amely majd a törvény cselekedetei alatt fog sikereket elérni a világban (értsd új szektává, herezissé válni).
Összefoglalva mindezek a jelenségek az emberi gőgből származnak, hiszen a tanítók, rabbik, mesterek mind felette állnak, fölé kerekednek a hallgatóságon, és maguk számára dicsőséget, hírnevet szerezve, azt megragadva, elveszik a világon javaikat, ugyanúgy, mint a gazdag Lázárral szemben. Az alázatos ember nem kiált az utcán, nem hallatja hangját, nem áll ki a sarkokra sem, mint ahogy a parázna asszonyról írja ezt Salamon a példabeszédekben (aki elcsábítja a hamis tanítás, így az idegen istenség, valójában Sátán felé azokat, akiknek a lába a halálba siet, ajka édesebb, mint a méz mégis megöli azokat, akik nála hivatalosak). Elfut azoktól, akik királlyá tennék a földön, tudván, hogy Isten hozza el a királyságát a maga idejében, aminek eljöveteléért ő semmit nem tehet, csak egyetértésével békességes tűrésével nyeri meg a lelkeket (ehelyett a maga edényére kell vigyáznia, és félelemmel és rettegéssel kell munkálnia a saját üdvösségét).
Azokat viszont, akiket az Írásban az igazság hirdetőinek találunk, egyik sem önmagát küldte el, kente fel, sokan a próféták közül egyáltalán nem is akartak ilyesmit csinálni. Valakit az egyház üldözése közben taglóztak le és rendeltek el hirdetőnek (Pálról beszélek, aki még így is, hogy megkapta a látomást, egy közösségben való imádság és böjtölés után küldött ki a szellem erre a munkára, nem lelki indíttatásból, vagy mert kiolvasta az erre vonatkozókat az írásokból, és magára értelmezte). Teljesen más módon, és úton lettek a küldöttek a küldöttek az Írásokban, és más módon is hirdettek, mint a mai utánzóik, akik csak kisajátítják, túlképpen bitorolják Istennek a munkásokra vonatkozó választását, rendelését.
„Hazugságot prófétálnak a próféták az én nevemben; nem küldtem őket, nem parancsoltam nékik, nem is beszéltem velük; hazug látomást, varázslást, hiábavalóságot és szívbeli csalárdságot jövendölnek néktek.” (Jer. 14:14)
A témával kapcsolatos további félreértések tisztázása:
Mát.24:14. És az Isten országának ez az evangyélioma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég.
A modern kereszténység felekezetei szerint ez a prófécia egy végidőt megelőző nagy evangélium hirdetésre és fellendülésre utal, de úgy látszik, már az elemi szövegértésnél elakadnak. Ha ez lenne az értelme, „az evangéliumról” lenne szó, nem pedig „erről az evangélium”-ról. Tudvalevő, hogy az evangélium egy görög szó, és jó hírt jelent, és pusztán profán értelemben is használatos, mint „örömhír”, valami jónak a bejelentése. Nos, ha visszább olvasunk, a szövegkörnyezet arra utal, hogy a rossz megsokasodik a világban, és aki ezekben mindvégig kitart, az megmenekül. Az Isten királyságának tehát (ami az Egyház) erről az örömhíréről van tehát szó, hogy már nem sok van hátra, és csak ki kell tartani, és ebben a kitartásban a Vőlegény közeledtének öröme, tehát jó híre is megbújik, amire másol is utal Mesterünk (Luk. 21:28).
De ha még úgy is vennénk, hogy ez általánosságban az evangélium, akkor viszont ugyanúgy érthető az, hogy nagy léptékben az egész világon ki lesz hirdetve (ami már megtörtént az apostolok által), majd az azt követő időszak után jön el a vég, azaz a Felkent második eljövetele (tehát korszakos léptékben követi egyik tény a másikat). Úgy vélem, az első értelmezés a helytállóbb, de egyik se jelent valami végidő előtti túlfűtött felvirágzást, amit egyesek várnak, mert akkor nem mondaná a Felkent, hogy amikor megérkezik, vajon talál-e hitet a földön (Luk. 18:8). Vagy hogy már csak ki kell várni az nehezebb időket (lásd Antikrisztus és csábításai), aki pedig ebben állhatatos, az megmenekül. Ennek örömhíre pedig valóban örömhír lesz számunkra és valóban azt jelenti, hogy közel a vég, közel van Urunk.
Jel. 14:6. És láték más angyalt az ég közepén repülni, a kinél vala az örökkévaló evangyéliom, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangyéliomot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, 7. Ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, a ki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait.
Egyesek ezt a szakaszt is valami emberi hirdetésre vonatkoztatják, annak ellenére, hogy az angyal szájába adatott. Nos, még ha így is értjük, hogy az angyal szájából jövőt emberek hirdetik, ennek tartalma elsősorban nem a Felkent halálára és feltámadására és a benne való hitre vonatkozik, hanem az ő Atyjának, az örökkévaló Isten iránt való engedelmességre, imádatra, a hozzá való megtérésre, akit ezek szerint még ekkor sem fognak ismerni, nyilván annak köszönhetően, hogy az egyetlen Isten dicsőségét felcserélték valami mással (pl. a gnosztikus istenséggel, mint a Markion 30 Aionának továbbfejlesztett szentháromságtanával, vagy az Antikrisztussal, aki a Messiásnak és egyben Istennek adja ki magát és egyéb idegen istenségek tiszteletének, ahelyett az egyedüli Isten helyett, aki a Felkentnek is Istene és Atyja). A hozzá való, mintegy utolsó órában való megtérést, örök jó hírt hirdeti tehát az angyal (bárhogyan következik is majd ez be), ahogy Pál apostol is ezzel az örökkévaló evangéliummal kezdte meg hirdetését az Areoszpagoszon (Apcs. 17:22-33), mégpedig, hogy van egy Isten, aki mindent teremtett, és először őt kell megismerni, és a tévedéseket elhagyni.
Kiegészítés: „A föld egészére kiment a hangjuk, és a lakott föld határaiig az ő beszédeik.” (Zsolt.19. – LXX szerint) Az ókeresztény írók a zsoltároknak ezt a szakaszát az apostolok hirdetésére alkalmazták, mint ami beteljesedett általuk. Ebből is látszik, hogy a feladatukat – hiánytalanul, azaz a föld végső határáig – bevégezték, beszédük kiment és nem lehet megismételni, sem helyüket bitorolni.