Előszó

Nagyon kedves barátom, te valóban meghagytad nekem, hogy nyilvánosságra hozzam a Valentiniánusok tanításait, melyeket hívei rejtetteknek képzelnek; hogy kimutassam sokféleségüket, és hogy állítsak össze egy értekezést ezek megcáfolásának céljából. Ezért elvállaltuk – kimutatva, hogy ezek Simontól erednek, aki az összes eretnekség atyja – hogy feltárjuk tanaikat és egymásra épülésük rendjét, valamint kifejtjük mindegyik ellen az érveinket. Mivel ezeknek az embereknek a megítélése és leleplezése sok adatból áll, de egy munka, elküldtem neked [bizonyos] könyveket, amelyek közül az első mindezen embereknek a véleményeit tartalmazza, és bemutatja szokásaikat, és magatartásuk jellegzetességeit. A másodikban pedig romlott tanításaik vannak megcáfolva és elvetve, továbbá lemeztelenítve és közszemlére téve, mint amilyenek valójában. De ebben a mostani [iratban], a harmadik könyvben bizonyítékokat fogok neked nyújtani az Írásokból, hogy semmi ne hiányozzék azokból, amivel megbíztál; sőt mi több, hogy azon túl, amire számítottál, megkaphasd tőlem a harc és győzelem eszközeit azok ellen, akik bármilyen módon hazugságokat terjesztenek. Mert az Isten szeretete, amelyik gazdag és bőkezű, többet ad az esdeklőnek, mint amennyit az kérhet tőle. Emlékezz azokra a dolgokra, amelyeket említettem az előző két könyvben, és ha ezeket velük összekapcsolod, akkor minden eretnekségnek igen bőséges cáfolata áll majd rendelkezésedre tőlem; és hűségesen és erőteljesen ellenállhatsz nekik az egyetlen igaz és életadó hit védelmében, amelyet az Egyház az apostoloktól kapott, és melyet fiaival megoszt. Mert a mindenség Ura a Jó Hír (győzelmi hír, evangélium) hatalmát apostolainak adta, akik által mi is megismertük az igazságot, azaz az Isten Fiának tanítását; kiknek az úr azt is kijelentette: „Aki titeket hallgat, Engem hallgat; és aki titeket megvet, Engem vet meg, és Azt, aki Engem küldött.” (Lk 10:16)

I. Fejezet

1. MI nem mástól tanultuk a szabadításunk (üdvösségünk) tervét, mint azoktól, akiken keresztül a Jó Hír eljutott hozzánk, amelyet első alkalommal nyilvánosan hirdettek, majd egy későbbi időszakban, Isten akarata által az Írásokban adtak át nekünk, hogy az hitünk alapja és pillére legyen. Nem helyes ugyanis azt állítani, hogy a „tökéletes tudás” birtoklását megelőzően tanítottak volna, ahogy egyesek vakmerően mondják, akik úgy dicsekszenek, mint az apostolok kijavítói. Mert miután urunk feltámadt a halálból, [az apostolok] hatalommal ruháztattak fel a magasságból, amikor a szent szellem lejött [rájuk], telve voltak [az Ő ajándékaival], és tökéletes tudással rendelkeztek: elmentek a föld végeihez, hirdetve a jó dolgok örömhírét (győzelmi hírét), melyet Isten küldött nekünk, és kihirdették a menny békéjét az embereknek, akik valóban egyenlőképpen és egyenként birtokolják az Isten Evangéliumát. Máté kiadott egy írott Evangéliumot is a héberek között saját dialektusukban, miközben Péter és Pál Rómában hirdettek, és az Egyház alapjait fektették le. Eltávozásuk után Márk, aki Péter tanítványa és tolmácsa volt, átadta nekünk írásban azt is, ami Péter által hirdettetett. Lukács, Pál társa szintén egy könyvben rögzítette az ő által hirdetett evangéliumot. Ezután János, az úr tanítványa, aki keblén is nyugodott, maga is közzétette az Evangéliumot, mialatt az ázsiai Efézusban tartózkodott.

2. Ezek mindnyájan kijelentették nekünk, hogy egy Isten van, a menny és föld Teremtője, akit a törvény és a próféták hirdettek; és egy Felkent, az Isten Fia. Ha valaki nem ért egyet ezekkel az igazságokkal, az megveti az úr társait; sőt mi több, megveti magát a Felkentet, az urat; sőt, megvetette az Atyát is, és önmagát ítélte el, ellenállva és szembeszegülve saját megmenekülésével, amint ez minden eretnek esetében így is van.

II. Fejezet – Az eretnekek nem követik sem az Írásokat, sem a Hagyományt

1. Amikor azonban megcáfolják őket az Írásokból, akkor azok ellen fordulnak és vádolják ugyanezen Írásokat, mintha azok nem lennének helytállóak, sem tekintélyesek, és azt állítják, hogy kétértelműek, és hogy az igazságot nem képes kivenni belőlük az, aki nem veszi figyelembe a hagyományt. Mert [állítják], hogy az igazságot nem írásbeli dokumentumok útján adták át, hanem „vivā voce” (élőszóban): ezért jelentette ki Pál is: „Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk, de nem ennek a világrendnek a bölcsességét.” (1Kor 2:6) És mindegyikük azt állítja arról a fikcióról, amit saját magától talált ki, hogy az valójában nem más, mint ez a bölcsesség; így elgondolásuk szerint az igazság egyszer Valentinoszban lakozik, egyszer Markionban, máskor Kérintoszban, majd később Baszilidészben, vagy éppen bármely más ellenfélben különbségtétel nélkül, aki semmit nem tudott mondani az üdvösségről. Mert ezek az emberek egytől-egyig önmagukat hirdetik szégyentelenül, teljesen téves indulattól vezetve, megrontva az igazság rendszerét.

2. De azután, amikor rámutatunk arra a tradícióra, ami az apostoloktól származik, [és] amely megőrződött a vének [egymást követő] sorozata által az Egyházban, akkor meg a hagyományt kifogásolják, mondván, hogy ők maguk bölcsebbek nem csak a véneknél, hanem az apostoloknál is, mert ők a hamisítatlan igazságot fedezték fel. Mert [azt állítják], hogy az apostolok a Szabadító beszédeit a törvény dolgaival keverték; és hogy nem csupán az apostolok, hanem maga az úr is úgy beszélt, hogy egyszer a Demiurgosztól, máskor a közbenső helyről, és ismét máskor a Plerómából szólt, azonban ők maguk kétségtelenül, makulátlanul, és tisztán ismerik a rejtett misztériumot: ez valójában saját Teremtőjük legarcátlanabb káromlása! Ebből az következik tehát, hogy ezek az emberek már nem egyeznek sem az Írásokkal, sem a tradícióval.

3. Ilyen ellenfelek azok, akikkel dolgunk van, nagyon kedves barátom, akik mint csuszamlós kígyók igyekeznek minden ponton elmenekülni. Épp ezért minden ponton ellen kell állni nekik, hátha esélyünk lehet elvágni visszavonulásukat, ezáltal pedig sikerülhet visszafordítani őket az igazsághoz. Mert, noha nem könnyű dolog a tévedés befolyása alatt levő léleknek megtérni, ugyanakkor viszont nem teljesen lehetetlen kimenekülni a tévelygésből, ha az igazság is be van mutatva.

III. Fejezet – Az eretnekségek elutasítása azon tény által, hogy a püspökök megszakítás nélkül követték egymást a különböző gyülekezetekben

1. Minden gyülekezetben mindenkinek, aki látni kívánja az igazságot módjában áll tehát, hogy szemlélhesse az apostolok tiszta hagyományát, amely az egész világon megjelent; és olyan helyzetben vagyunk, hogy elősorolhatjuk azokat, akik az apostolok által kijelölt felvigyázók (püspökök) voltak a gyülekezetekben, és [felmutathatjuk] ezeknek az embereknek a saját korunkig tartó sorozatát; akik közül egyik sem tanított vagy ismert bármi olyat, amikről ezek [az eretnekek] képzelődnek. Mert ha az apostolok ismertek volna rejtett misztériumokat, amelyeket szokásuk lett volna a többiektől külön és titokban átadni „a tökéleteseknek”, akkor mindenképpen azoknak továbbították volna, akikre a gyülekezeteket magukat is rábízták. Mert arra vágytak, hogy ezek az emberek tökéletesek és feddhetetlenek legyenek mindenben, akiket utódaikként is hátrahagytak, átadva ezeknek az embereknek kormányzásuk saját helyét; akik, ha becsületesen ellátnák feladataikat, nagy áldás lennének [az egyháznak], de ha elesnének, akkor a legsúlyosabb csapás.

2. Mivel azonban nagyon unalmas lenne, ha egy ilyen kötetben, mint ez, az összes gyülekezet egymást követő utódlását felsorolnánk, most összezavarjuk azokat, akik bármilyen módon, akár gonosz tetszelgés, hencegés vagy vakság és romlott vélemény által felhatalmazás nélküli találkozókon gyülekeznek össze; [azzal fogjuk megzavarni őket, hogy] kimutatjuk: az apostoloktól ered a hagyomány, a felette hatalmas, nagyon ősi, és általánosan ismert egyház [képviselőitől], amit Rómában a két legdicsőbb apostol, Péter és Pál által alapítottak és szerveztek; továbbá kimutatva a hitet, mely hirdettetett az embereknek, amely a felvigyázók utódlásán keresztül jutott el a mi időnkbe. Mert szükségszerű, hogy minden gyülekezet, vagyis mindazok, akik hűek mindenütt, egyetértsenek ezzel a gyülekezettel ennek kiemelkedő tekintélye miatt, mivel azok a mindenütt jelenlévő [hűséges emberek] mindvégig megőrizték az apostoloktól származó hagyományt.

3. Az áldott apostolok, miután megalapították és felépítették az gyülekezetet, Linus kezébe adták át a felvigyázóság (püspökség) hivatalát. Erről a Linuszról tesz említést Pál Timotheoszhoz írt levelében. Neki Anaklétosz lett az utódja; és őutána, az apostoloktól számítva harmadikként Kelemenre bízták a felvigyázóságot. Erről az emberről, mivel még látta az áldott apostolokat és beszélgetett velük, azt mondhatjuk, hogy az apostolok hirdetése még ott visszhangzott [a fülében], és hagyományuk a szeme előtt volt. [Ebben a dologban] nem volt egyedül, mert még mindig sokan maradtak, akik közvetlen utasításokat kaptak az apostoloktól. Kelemen idejében nem kis széthúzás esett meg a korinthusi testvérek között, a római gyülekezet a legerőteljesebb levelet küldte a Korinthusiaknak, békességre buzdítva őket, megújítva hitüket, és azt a hagyományt jelentette ki nekik, amelyet az is nem sokkal azelőtt kapott az apostoloktól, az egy Istent hirdetve, a Mindenhatót, aki a menny és föld, és az ember Alkotója, aki özönvizet hozott, és elhívta Ábrahámot, aki kivezette a népet Egyiptom földjéről, beszélt Mózessel, kijelentette a Törvényt, elküldte a prófétákat, és aki tüzet készített az ördögnek és angyalainak.

Ebből a dokumentumból, aki akarja, megtudhatja, hogy Ő, a mi urunknak Jahósuának, a Felkentnek az Atyja volt hirdetve az egyház által, és megértheti az egyház apostoli hagyományát is, mivel ez a levél ősibb, mint azok a férfiak, akik most hamisságot terjesztenek, és akik minden létező Alkotóján és Teremtőjén túl egy másik istent varázsolnak elő. Ennek a Kelemennek Evaristus lépett a helyébe. Alexander követte Evaristust; utána, hatodikként az apostolok után, Sixtusz lett kijelölve; utána Teleforusz, aki dicső vértanú volt; Majd Hüginusz; utána Piusz; őutána Anicetusz. Soter volt az, aki Anicetuszt követte, és a felvigyázóság osztályrésze az apostoloktól számítva a tizenkettedikként Eleutheriusznál van jelenleg. Ebben a sorrendben és ezzel az utódlással jutott el hozzánk az apostoloktól származó egyházi hagyomány és az igazság hirdetése. És ez a legteljesebb bizonyíték arra, hogy az Egyházban az apostoloktól mostanáig az egyedüli és életadó hit ugyanabban a formában őrződött meg, és igazságban hagyományozódott.

4. De Polikárpot is nem csak hogy az apostolok tanították, és sokat beszélt azokkal, akik látták a Felkentet, hanem az ázsiai apostolok nevezték ki Szmürna közösségének felvigyázójává, akit láttam is fiatalkoromban, mert hosszú ideig élt [a földön], és amikor nagyon öreg volt dicsőségesen és a legnemesebb módon vértanúként távozott ebből az életből – és mindig azokat a dolgokat tanította, amelyeket az apostoloktól tanult, és amelyeket az Egyház adott át, és amik kizárólag igazak. Mindezekről az összes ázsiai gyülekezet tanúskodik, csakúgy, mint azok a férfiak, akik Polikárpot követték egészen a mostani időig – ez az egy ember sokkal súlyosabb és szavahihetőbb tanúja az igazságnak, mint Valentinosz, és Markion, és a többi eretnekek. Ő volt az, aki Anicetus idején Rómába érkezve sokakat elfordított az eretnekektől az Isten gyülekezetéhez, kijelentve hogy az egyetlen és kizárólagos igazságot az apostoloktól vette – azt, tudniillik, amit az Egyház adott tovább.

Vannak olyanok is, akik hallották tőle, hogy János, az Úr tanítványa, amikor Efezus fürdőjébe ment, és észrevette Kerinthoszt benne, fürdés nélkül rohant ki az épületből, így kiáltva: „Meneküljünk, nehogy a fürdő összeomoljon, mert Kerinthosz, az igazság ellensége van benne.” És Polikárp maga is, amikor egy alkalommal találkozott Markionnal, és az így szólt: „Ismersz te engem?”[így válaszolt:] „Ismerlek téged, a Sátán elsőszülöttjét.”

Ilyen irtózatos ellenkezés volt az apostolokban és tanítványaikban az ellen, hogy szóba álljanak az igazság bármely megrontójával; amint Pál is mondja: „Azt az embert, aki eretnek, az első és második figyelmeztetés után utasítsd vissza; tudva, hogy az ilyen megromlott, és vétkezik, és önmagát ítéli el.” (Tit. 3,10-11) Van továbbá egy nagyon hatásos levele Polikárpnak a Filippibeliekhez, amelyből, akik azt választják, hogy így tegyenek, és vágynak a megmenekülésre, megismerhetik hitének jellegét, és az igazság hirdetését. Azután az Efezoszi gyülekezet is, amely Pál által lett alapítva, és amelyben János közöttük tartózkodott Trajánusz idejéig, hiteles tanúja az apostolok hagyományának.

IV. Fejezet – Az igazság sehol máshol nem található meg, kizárólag az egyetemes egyházban, az apostoli tudomány egyedüli letéteményesénél. Az eretnekségek új keletű képződmények, és nem tudják visszakövetni eredetüket az apostolokig.

1. Mivel tehát ilyen bizonyítékokkal rendelkezünk, nem szükséges mások között keresnünk az igazságot, amelyet könnyen meg lehet szerezni az Egyháztól; mivel az apostolok, mint egy gazdag ember [letétbe helyezve pénzét] egy bankba, a legbőségesebben helyezték az Egyház kezeibe mindazt, ami az igazságot illeti: hogy így minden ember, bárki is akarja, vegye tőle (nőnem) az élet vizét. Mert ő (nőnem) az élet bejárata; a többiek mind „tolvajok és rablók.” (Ján. 10:8) Ebből kifolyólag kötelesek vagyunk kerülni azokat, és a legnagyobb buzgósággal választani az egyházra vonatkozókat, és megőrizni az igazság hagyományát. Mert hogyan áll a helyzet? Tegyük fel, hogy közöttünk vita támad valamely fontos kérdés kapcsán; nem a legősibb közösségekhez kell-e folyamodnunk, melyekkel az apostolok állandó kapcsolatban álltak, és tőlük megtanulnunk, ami a jelen kérdés tekintetében bizonyos és egyértelmű? Mi lenne, ha az apostolok maguk nem hagytak volna ránk írásokat? Nem lenne szükség [ebben az esetben] követni a hagyomány útját, amelyet ők azoknak adtak át, akikre a gyülekezeteket is rábízták?

2. Ezzel az úttal számos nemzet a barbárok közül egyetért, akik hisznek a Felkentben, bírva a szabadulást, amely papír vagy tinta nélkül van a szívükbe írva a Szellem által, és akik gondosan őrzik az ősi hagyományt: hisznek az egy Istenben, az ég és a föld és minden benne levő Teremtőjében, Jahósua, a Felkent, az Isten Fia által; aki az alkotása iránti kimagasló szeretet miatt leereszkedve szűztől megszületett. Ő maga egyesíti az embert önmagán keresztül az Istennel, szenvedett Pontius Pilátus alatt, és feltámadt és ragyogásban felvétetett, s majd dicsőségben fog eljönni a megváltásban részesülők Megváltójaként és az ítéletben részesülők Bírájaként, és az örök tűzbe küldi azokat, akik megváltoztatják az igazságot, és megvetik az ő Atyját és eljövetelét.

Azok, akik írásbeli dokumentumok hiányában fogadták el ezt a hitet, nyelvük szempontjából ugyan barbárok; de a tanítás és életmódjuk tekintetében, mivel hívők, nagyon bölcsek; és Istennek tetszenek [mivel] teljes igazságosságban, tisztaságban és bölcsességben rendezik társalgásukat. Ha valaki az eretnekek kitalációit hirdetné ezeknek az embereknek, saját nyelvükön elbeszélve, azonnal bedugnák fülüket, és a lehető legtávolabb menekülnének, még hallgatni sem bírnák az istenkáromló beszédet. Így az apostoloknak régi hagyománya miatt még elméjükben sem tudnának elgondolni semmit eme tanárok szörnyűséges nyelvezete által sugalmazott tanítások közül, [amely tanítók] között sem gyülekezet, sem tanítás nem volt soha megalapítva.

3. Mert Valentinusz előtt nem léteztek azok, akik Valentinuszt követték; sem akik Markiontól lettek nem léteztek Markion előtt; röviden, ezek közül a gonosz-gondolkodású emberek közül, akiket fentebb felsoroltam, egy sem előzte meg romlottságaik bevezetőit és feltalálóit. Mert Valentinosz Hüginusz idejében jött Rómába, Piusz alatt virágzott, és Anicetusz idejéig maradt. Kerdon, Markion elődje maga is Hüginusz idején érkezett, aki a kilencedik felvigyázó (püspök) volt. Gyakran jött a gyülekezetbe és nyilvános megvallásokat tett, így [velünk] maradt; egyszer titokban tanítva, másszor nyilvános beismerést téve ismét; de végül, miután elítélték romlott tanítása miatt, kiközösítették a testvérek gyülekezetéből. Azután Markion követte őt, megerősödve Anicetusz alatt, aki a felvigyázóság tízedik helyét tartotta. A többiek pedig, akiket gnosztikusoknak neveznek, Menandertől származtak, Simon (mágus) tanítványától, ahogy azt már megmutattam; és úgy tűnik, hogy mindegyik atyja és főpapja annak a tanításnak, amelyet elindított. De mindezek (a markioniták) jóval később jelentkeztek hitehagyásukban, már az Egyház idejének közbülső periódusában.

V. Fejezet – A Felkent és apostolai minden csalástól, megtévesztéstől és képmutatástól mentesen hirdették, hogy Egy Isten, az Atya volt minden dolog lefektetője. Nem igazították tanításukat hallgatóik semmilyen elfogultságához.

1. Mivel tehát az apostoloktól eredő hagyomány ilyen módon létezik az Egyházban, és állandó közöttünk, térjünk vissza az Írások bizonyságához, amelyet az apostolok jegyeztek le, akik a Jó Hírt is írták, amelyben lejegyezték az Istenre vonatkozó tanítást, rámutatva arra, hogy urunk, a Felkent Jahósua az igazság, és hogy nincs őbenne hazugság. Amint Dávid is mondja, amikor a szűztől való születéséről és a halottak közül való feltámadásáról prófétál, „Igazság sarjad a földből.” (Zsolt 85:12) Az apostolok hasonlóképpen minden hamisságtól mentesen az Igazság tanítványai; mert a hazugságnak nincs közössége az igazsággal, csakúgy, mint a sötétségnek a világossággal, hanem az egyik jelenléte kizárja a másikat. Urunk tehát, mivel ő az Igazság, nem beszélt hazugságot; ezért azt, akiről tudta, hogy egy kudarcból van az eredete, soha nem ismerte volna el Istenként, még kevésbé mindenek Isteneként, a Legfelsőbb Királyként, és saját Atyjaként; egy tökéletlen létezőt tökéletesként, egy állatit szellemiként, azt, aki a Teljességen kívül van, olyannak, mint Aki benne volt abban.

Tanítványai sem tettek említést semmilyen másik Istenről, vagy neveztek mást Úrnak, kivéve Őt, aki valóban Istene és Ura volt mindennek, bár ezek a teljesen hiábavaló szofisták azt állítják, hogy az apostolok képmutatóan a hallgatók befogadóképességének megfelelően formálták tanításaikat, és a kérdezők véleményének megfelelő válaszokat adtak – a vaknak vaksága szerint meséltek; a butáknak butaságuknak megfelelően; azoknak, akik tévedésben voltak, a tévedésüknek megfelelően. És azoknak, akik azt képzelték, hogy a Demiurgosz (Teremtő) az egyedüli Isten, ezt hirdették; de azok számára, akik képesek voltak felfogni a névtelen Atyát, példázatokban és rejtélyekben nyilvánították ki a kibeszélhetetlen misztériumot: így aztán az úr és az apostolok a tanítás hivatalát nem az igazság előmozdítása érdekében, hanem képmutatás útján gyakorolták, ahogy minden egyén képes volt befogadni azt!

2. Az ilyen [magatartás] nem azok jellemzője, akik gyógyítanak vagy életet adnak: inkább azoké, akik betegségeket okoznak, és növelik a tudatlanságot; és sokkal igazabb ezeknél az embereknél az, ami a törvényben található, amely átkozottnak mond mindenkit, aki félrevezeti a vakot az úton. Mert az apostolok, akik megbízattak, hogy megtalálják a kóborlókat, és hogy látóvá tegyék azokat, akik nem látnak, és orvosolják a gyengét, bizonyosan nem azok akkori vélekedésének megfelelően szóltak velük, hanem az igazság kinyilatkoztatása szerint.

Mert semmilyen személy nem cselekedne megfelelően, ha a vak embernek, aki éppen a szakadék felé tart azt tanácsolná, hogy folytassa csak nagyon veszélyes útját, mintha az lenne a helyes, és mintha biztonságosan mehetne tovább. Vagy melyik orvos, aki a beteg gyógyítására igyekszik, írna elő a beteg hóbortjainak megfelelően gyógyírt, és nem a szerint, amit az orvostudomány követel? De mivel az úr a betegek orvosaként jött, Ő maga jelenti ki: „Az egészségeseknek nem kell orvos, hanem a betegeknek; nem az igazakat hívni jöttem, hanem a bűnösöket a bűnbánatra.” (Luk. 5:31-32) Hogyan fognak a betegek megerősödni, vagy hogyan fognak a bűnösök bűnbánatra jutni? Azáltal, ha ugyanazon a pályán kitartanak? Vagy éppen ellenkezőleg, a korábbi életmódjuk nagy megváltozása és megfordítása révén, amely miatt nem csekély betegséget és sok bűnt hoztak magukra?

De a tudatlanság, mindezek anyja, az ismeret által űzetik ki. Ezért az úr ismereteket adott át tanítványainak, és ugyanezek által gyakorolta a szenvedők gyógyítását, és tartotta vissza a bűnösöket a bűntől. Tehát nem régi fogalmaik szerint szólt hozzájuk, sem nem válaszolt a kérdezők véleményével összhangban, hanem a szabadításra vezető tanítás szerint, képmutatás vagy személyek tisztelete nélkül.

3. Ez világossá válik az Úr szavaiból is, aki igazán kinyilatkoztatta az Isten Fiát a körülmetélkedésből valóknak – Azt, aki ki volt jelentve, mint Felkent (Messiás) a próféták által; vagyis önmagát kiáltotta ki, mint aki helyreállította az ember szabadságát, és átadta a romolhatatlanság örökségét. És ismét, az apostolok is arra tanították a nemzeteket, hogy hagyják el a hiábavaló fatörzseket és köveket, amelyeket isteneknek képzeltek, és imádják az igaz Istent, aki megteremtette és megalkotta az egész emberi családot, és az Ő teremtése által táplálta, növelte, megerősítette és megőrizte őket létezésükben; és hogy keressék Fiát, a Felkent Jahósuát, aki saját vérével váltott meg minket az elpártolásból, hogy így megszentelt néppé is lehessünk – aki le is fog ereszkedni az égből Atyja hatalmában, és ítéletet tart mindenek felett, és aki bőségesen megadja Isten jó dolgait azoknak, akik megtartják parancsolatait. Ő a Szegletkő, aki ezekben az utolsó időkben megjelent, aki egybegyűjtötte és egyesítette azokat, akik távoliak és azokat, akik közeliek; azaz a körülmetélkedést és a körülmetéletlenséget, kiterjesztette Jáfetet, és elhelyezte őt Shem lakozóhelyén.

VI. Fejezet – Az első szövetség Írásaiban a Szent Szellem semmi más Istenről vagy Úrról nem tesz említést, egyedül Arról, Aki az Igaz Isten.

1. Ezért sem az úr, sem a szent szellem, sem az apostolok soha nem neveztek volna senki olyat, aki nem volt Isten, egyértelműen és abszolút módon Istennek, hacsak nem valóban Isten volt; sem nem neveztek senkit személy szerint Uruknak, kivéve az Istent az Atyát, aki mindenek felett uralkodik, és az Isten Fiát, aki uralmat kapott az egész teremtés felett, ahogy ebben a részben van: „Mondta az Úr (JHVH) az én uramnak (adonai): Ülj jobbomon, amíg vetem ellenségeidet zsámolyoddá.” (Zsolt 110:1) Ez az [Írás] megmutatja nekünk az Atyát, aki a Fiúhoz szól; Azt, Aki odaadta neki a pogányokat örökségül, és alávetette neki minden ellenségét. Mivel tehát az Atya valódi úr, és a Fiú valódi úr, a szent szellem helyesen jelölte őket az „úr” cím által. És ismét, a szodomiták megsemmisítésére utalva az Írás azt mondja: „Akkor az Úr (JHVH) tűz és kénkőesőt bocsátott Sodomára és Gomorára az Úrtól (JHVH) az égből.” (1Móz. 19:24) Mert itt megmutatta, hogy a Fiú az, aki Ábrahámmal is beszélt, megkapta a hatalmat az ítéletre a szodomitákon gonoszságuk miatt. És ez [a következő szöveg] ugyanazt az igazságot jelenti ki: „Trónod [ó] Isten (Elohim) örökkön örökké, királyságod jogara az igazság jogara. Szeretted az igazságosságot, és gyűlölted a bűnt. Ezért Isten (Elohim), a te Istened felkent téged” (Zsolt 45:7-8)

Mert a szellem mindkettőt Isten (Elohim, azaz hatalmasság) nevével jelöli – Mind Őt, aki felkenetett mint Fiú, és Azt, Aki felkente, azaz az Atyát. És ismét: „Isten áll az istenek gyülekezetében, Ő ítél az istenek között.” (Zsolt 82:1) [Itt] az Atyára és a Fiúra hivatkozik, és azokra, akik megkapták az örökbefogadást; ezek az Egyház. Mert ő (nőnem) az Isten gyülekezete az, amelyet Isten – vagyis a Fiú Maga – önmaga által gyűjtött össze. Akiről ismét így beszél: „Az istenek Istene (Elohim), az Úr (JHVH) szólt, és hívta a földet.” (Zsolt 50,1) Kit ért Isten alatt [itt]? Azt, akiről ezt mondja: „Isten (Elohim) el fog jönni nyilvánosan, a mi Istenünk, és nem fog hallgatni;” (Zsolt 50:2-3) vagyis a Fiút, aki megjelent az embereknek, aki ezt mondta: „Nyíltan megjelentem azok számára, akik nem keresnek engem” (Ézs. 65:1) De miféle istenekről [beszél]? Azokról, akiknek mondja: „Mondtam, ti istenek vagytok, és a Magasságos fiai mindnyájan.” (Zsolt 82:6) Azoknak, akik a „fiúvá fogadás” ajándékát megkapták, „ami által azt kiáltjuk: Abba Atyánk!” (Gal 4:6)

2. Ezért, amint már említettem, senki mást nem neveztek Istennek, vagy nem hívtak Úrnak, kivéve azt, Aki Isten és mindenek Ura, aki Mózesnek is azt mondta: „VAGYOK aki VAGYOK. És így szólj Izrael fiainak: Aki VAN, az küldött engem hozzátok” (2Móz 3:14); és Fiát, Jahósuát, a Felkentet, a mi Urunkat, aki Isten fiaivá teszi azokat, akik hisznek Nevében. És ismét, amikor a Fiú Mózessel beszél, így szól: „Lejöttem, hogy kiszabadítsam ezt a népet.” (2Móz 3,8) Mert Ő szállt le, majd emelkedett fel az emberek megmentése érdekében. Tehát Isten jelentetett ki a Fiún keresztül, aki az Atyában van, és akiben az Atya van – mivel az Atya tanúságot tesz a Fiúról, és a Fiú hirdeti az Atyát. – Ahogyan Ézsaiás is mondja és kijelenti: „Én is tanú vagyok, mondja az Úr Isten (JHVH Elohim), és a Fiú, akit én választottam, hogy megismerjétek, és elhiggyétek és megértsétek, hogy én vagyok.” (Ézs 43:10 – LXX)

3. Amikor azonban az Írás azokat [isteneknek] nevezi, amik nem istenek, akkor, mint azt már megjegyeztem, nem minden értelemben nyilvánítja őket isteneknek, hanem bizonyos kiegészítéssel és megjelöléssel, amelyből kiderül, hogy egyáltalán nem is istenek. Úgy, mint Dávidnál: „A pogányok istenei démonok bálványképei;” (Zsolt 96,5 – LXX) és „Ne kövessetek más isteneket” (Zsolt 81,10) Mert azzal, hogy azt mondja „a pogányok istenei” – de a pogányoknak nincs tudomásuk az igaz Istenről – és hogy „más isteneknek” hívja őket, elveszi tőlük a jogcímet, [ami alapján] istenekként lehetne rájuk tekinteni. Azt illetően pedig, hogy micsodák azok önmagukban, így szól felőlük: „Mert ők”, mondja „démonok bálványképei”. És Ézsaiás: „Zavarodjanak össze mindazok, akik gyalázzák Istent, és hiábavaló dolgokat faragnak; én vagyok a tanú, mondja Isten.” (Ézs. 44:9-10) Eltávolítja azokat az istenek kategóriájából, a szót magát pedig csak azért használja, hogy tudjuk, kikről beszél. Jeremiás is azt mondja: „Az istenek, akik nem teremtették az eget és a földet, vesszenek ki a földről, ami az ég alatt van.” (Jer. 10:11 – LXX)

Mert azáltal, hogy megemlíti pusztulásukat, bemutatja, hogy egyáltalán nem istenek. Illés is, amikor egész Izraelt összegyűjtötte a Kármel hegyén, el akarva fordítani őket a bálványimádástól azt mondja nekik: „Meddig lesztek még két vélemény között? Ha az Úr (JHVH) az Isten (Elohim), kövessétek Őt.” (1Kir 18:21) És ismét, az égőáldozatnál, így szól a bálványimádó papokhoz: „Hívjátok isteneitek nevét, én pedig az Úr (JHVH) az én Istenem (Elohim) nevét fogom hívni; és az Úr (Elohim), aki tűz által válaszol, Ő az Isten (Elohim).” (1Kir18,24) Namármost azzal, hogy a próféta ezeket a szavakat mondta, bebizonyítja, hogy ezek az istenek, akiket e férfiak körében így hirdettek, egyáltalán nem istenek. Ahhoz az Istenhez fordította őket, akiben ő maga hitt, és aki valóban Isten volt; akihez esdekelve így kiáltott: „Uram (JHVH), Ábrahám Istene (Elohe), Izsák Istene, Jákob Istene, hallgass meg engem ma, és tudja meg ez az egész nép, hogy te vagy Izrael Istene (Elohim).” (1Kir18,36)

4. Ezért én is segítségül hívlak Téged, Ábrahám ÚR Istene, Izsák Istene, és Jákob és Izrael Istene, aki a mi urunk, a Felkent Jahósua Atyja vagy; Isten, aki irgalmad sokasága által kedvedet lelted bennünk, hogy megismerjünk Téged, aki teremtetted az eget és a földet, aki uralkodsz mindenek felett, aki az egyetlen és igaz Isten vagy, és aki fölött nincs más Isten; add meg urunk, a Felkent Jahósua által a szent szellem irányító erejét; add meg ennek a könyvnek minden olvasója számára, hogy megismerjen Téged, hogy Te vagy egyedüli Isten, hogy megerősödjön benned, és kerülje el az összes eretnek, istentelen és szentségtelen tanítást.

5. És az Apostol, Pál is mondja: „Mert habár szolgáltátok azokat, amelyek nem istenek; most pedig már megismertétek az Istent, vagy még inkább az Isten ismert meg titeket,” (Gal. 4:8-9) különbséget tett azok között, akik nem voltak [istenek] és Közötte, aki Isten. És ismét, az Antikrisztusról beszélve így szól: „aki ellenáll és fölmagasztalja magát mindenek fölé, amit istennek neveznek, vagy amelyet imádnak.” (2Thessz. 2:4) Rámutat itt azokra, akiket isteneknek neveznek azok, akik Istent nem ismerik, azaz a bálványokra. Mert a mindenség Atyja Istennek van nevezve, és így is van; és amikor az Antikrisztus felemelkedik, nem Őfölé fog, hanem azok fölé, akiket isteneknek mondanak ugyan, de nem azok. És Pál maga mondja, hogy ez az igazság: „Tudjuk, hogy egy bálvány semmi, és nincs Isten más, csak Egy. Mert bár vannak istennek nevezett dolgok, akár a mennyben, akár a földön; de nekünk csak egy az Isten, az Atya, akitől van minden dolog, és mi is Rajta keresztül; és egy Urunk, a Felkent Jahósua, aki által van minden dolog, és mi is általa.” (1Kor 8:4-6)

Mert megkülönböztette és elválasztotta azokat, amelyeket isteneknek neveznek ugyan, de amelyek nem azok, az egyetlen Istentől, az Atyától, Akitől van minden dolog, és a leghatározottabb módon megvallotta személy szerint az egy Urat, a Felkent Jahósuát. De ebben a záradékban: „akár a mennyben, akár a földön” nem a világ alkotóiról beszél, ahogy ezek [a tanítók] magyarázzák; hanem ennek jelentése hasonló ahhoz, amikor Mózes azt mondja: „Ne készíts magadnak semmi képet Istenről, bármiféle is legyen fenn az égben, a föld alatt, és a földalatti vizekben.” (5Móz. 5:8) És így magyarázza el, hogy mit jelentenek azok a dolgok, amik az égben vannak: „Nehogy amikor” mondja „feltekintesz az égbe, megfigyeled a napot, a holdat, és a csillagokat, és a mennyek minden díszét, tévedésbe esve imádd és szolgáld őket.” (5Móz 4:19) És Mózes maga, mint Isten embere, tényleg istenként adatott a Fáraó előtt; de a próféták által mégsem neveztetett Úrnak, sem Istennek, hanem a szellem így mondja, hogy „Mózes, hűséges kísérő és Isten szolgája,” (4Móz. 12:7; Zsid. 3:5) minthogy az is volt.

VII. Fejezet – Válasz egy ellenvetésre, melyet Pál szavaira alapoznak (2 Kor.4:5). Pál esetenként nem a nyelvtanilag helyes sorrendben használ bizonyos szavakat.

1. Azt illetően, hogy azt állítják, Pál világosan kijelenti a Korinthusiak második [Levelében]: „e világkorszak istene elvakította azok elméit, akik nem hisznek,” (2Kor.4:4) és erősítgetik [ez alapján], hogy valóban létezik egy isten ebben a világban, de ez egy másik, mint aki felette van minden fejedelemségnek és erőnek; nos, nem mi vagyunk hibásak abban, hogy akik állítólag ismerik az Isten feletti titkokat, nem tudják, hogyan kell Pált helyesen olvasni.

Mert ha valaki ilyen módon olvassa a szövegrészt – Pál azon szokásának megfelelően, ahogy máshol [majd] kimutatom sok példán keresztül is, hogy átrendezi a szavak sorrendjét – hogy „akikben az Isten” azután elválasztja és rövid szünetet tart, és egyszerre olvassa el [a mondat] többi részét egy [tagmondatban], miszerint „elvakította e világkorszaknak elméit, akik nem hisznek”, az megismerheti a valódi értelmezést; amit így fogalmazhatunk meg: „Az Isten megvakította e világkorszak hitetlenjeinek elméit” Ez pedig a kis szünet által van jelezve [a két tagmondat között].

Mert Pál nem azt mondja, hogy „ennek a világnak az Istene”, mintha elismert volna mást Őrajta kívül; hanem vallást tett az Istenről, mint valóban Isten. És ezt mondja: „e világkorszak hitetlenjei” mert ezek nem örökölhetik a romolhatatlanság eljövendő korszakát. Ennek a munkának egy későbbi szakaszában fogom majd megmutatni magától Páltól, hogyan vakította meg Isten azok elméit, akik nem hisznek, azért, hogy jelenleg ne vonjuk el értelmünket a szóban forgó tárgytól, túlságosan [eltérve attól].

2. Mert más példákat is felfedezhetünk, ahol az apostol a mondataiban gyakran megváltoztatja a szórendet, beszédeinek gyorsasága és a benne levő Szellem lendülete miatt. Létezik egy példa a Galatákhoz [való Levelében], ahol az alábbiak szerint fejezi ki magát: „Mi tehát a cselekedet törvénye? Hozzáadatott, amíg el nem jön a Mag, akinek az ígéretet tették; [és] angyalok által rendeltetett a Közvetítő kezében.” (Gal 3:19) Mert a szavak sorrendje így megy: „Mi tehát a cselekedet törvénye? Angyalok által rendeltetett a Közvetítő kezében, hozzáadatott, amíg el nem jön a Mag, akinek az ígéretet tették” – ily módon az ember teszi fel a kérdést, és a Szellem adja meg a választ. És a Második Thesszalonikai levében, az Antikrisztusról szólva mondja: „És akkor megnyilvánul a törvényszegő, akit a Felkent úr Jahósua szája leheletével fog megölni, és eljövetele megjelenésével pusztít el; akinek eljövetele Sátán munkáját követi, minden hatalommal, és jelekkel, és hazug csodákkal.” (2Thessz 2:8-9)

Nos, ezekben [a mondatokban] a szavak [valódi] sorrendje a következő: „És akkor megnyilvánul a törvényszegő, akinek eljövetele Sátán munkáját követi, minden hatalommal, és jelekkel, és hazug csodákkal, akit a Felkent úr Jahósua szája leheletével fog megölni, és eljövetele megjelenésével pusztít el” Mert nem az az értelme, hogy az Úr megjelenése a Sátán munkáját követi; hanem a törvényszegő eljövetele van így, akit Antikrisztusnak is nevezünk. Ha tehát valaki nem figyel [a szövegrész megfelelő] olvasatára, és ha nem érzékelteti a lélegzetvétel szüneteit előfordulásuk szerint, akkor nem csak következetlenségek fognak fellépni, hanem olvasás közben istenkáromlást fog mondani, mintha az Úr eljövetele a Sátán munkájának eredményeként valósulna meg. Ezért az ilyen részekben szükséges jelezni a felcserélt szórendet (hyperbaton) olvasáskor, és az apostolnak ebből kivehető szándékát [a szöveg valós jelentését] megőrizni; és így nem azt fogjuk abban a részben olvasni, hogy „e világkorszak Istene”, hanem hogy „Isten”, akit igaz módon Istennek hívunk; és úgy értjük, hogy azok nem örökölhetik az élet eljövendő világkorszakát, akik e világkorszak megvakítottjai és hitetlenjei.

VIII. Fejezet – Válasz egy ellenvetésre, ami a Felkent szavaiból ered (Máté 4:24). Egyedül Istent hívhatjuk igazán Istennek és Úrnak, mert Neki nincs kezdete és vége.

1. Ezeknek a férfiaknak hamis vádját tehát érvénytelenítettük, egyértelműen bebizonyosodott, hogy sem a próféták sem az apostolok nem neveztek mást Istennek vagy nem hívtak mást Úrnak, kivéve a valódi és egyedüli Istent. Még inkább [ez a helyzet] magával az úrral, aki arra utasított minket, hogy „Ad meg a Cézárnak, ami a Cézáré, és Istennek, ami az Istené;” valójában Cézárnak nevezve Cézárt, de Istent Istennek vallva meg. Hasonlóképpen ez [a szöveg] is ezt mondja: „Nem szolgálhattok két urat/mestert”. Maga értelmezi, mondva: „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” elismerve Istent Istennek, de megemlítve a Mammont, mint ami szintén létező. A Mammont nem nevezi Úrnak, amikor ezt mondja: „nem szolgálhattok két úrnak/mesternek”, hanem azt tanítja tanítványainak, akik az Istent szolgálják, hogy ne legyenek alávetve a Mammonnak, se ne kormányozza őket.

Mert ezt mondja: „Aki bűnt követ el, rabszolgája a bűnnek.” (Ján. 8:34) Amennyiben tehát „a bűn rabszolgái”-ként határozza meg azokat, akik szolgálják a bűnt, de nem ismeri el magát a bűnt Istennek, épp így azokat is, akik a Mammont szolgálják „a Mammon szolgáinak” mondja, de ezzel nem nevezi a Mammont Istennek. Mert a Mammon a júdeai nyelv szerint, amelyet a szamaritánusok is használnak, kapzsi embert jelent, és olyan valakit, aki többet akar, mint amennyit birtokolnia kell. A héber szerint pedig egy szótag (bővítmény) hozzáadása által Mamuelnek hívják, és azt jelenti, hogy mohó (falánk), aki olyan valaki, akinek nyelőcsöve kielégíthetetlen. Ezért az említett két dolog miatt nem szolgálhatunk Istennek és a Mammonnak.

2. De, még amikor az ördögről, mint erősről szólt, akkor sem abszolút értelemben tette, hanem velünk összehasonlítva beszélt róla, saját Magát pedig minden tekintetben és valóságosan erős embernek mutatta be az úr, amikor azt mondta, hogy semmi más módon „nem rabolhatja el valaki az erősnek edényeit, csak ha előbb megkötözi előbb az erőset és akkor rabolja ki a házát.” (Mát. 12:29) Nos, mi voltunk az edények és ennek az erősnek háza, amikor az elpártolás állapotában voltunk; mert mindenféle módon felhasznált minket, és tisztátalan szellem lakott bennünk. Mert nem azzal szemben volt erős, aki megkötözte őt, és lerombolta házát; hanem azokkal szemben, akik az eszközei/edényei voltak, amennyiben gondolataikat eltávolította Istentől: ezeket ragadta ki az úr az [ördög] markából.

Ahogyan Jeremiás is kijelenti: „JHVH megváltotta Jákobot, és kiragadta annak kezéből, aki erősebb volt nála.” (Jer. 31:11) Ha tehát nem mutatott volna rá Arra, aki megkötöz és elrabolja a javakat, hanem pusztán az erős erejét hangsúlyozta volna, akkor az erős legyőzhetetlen marad. De ő hozzátette azt is, aki megszerzi és megtartja a birtoklás [jogát]; mert az, aki megkötöz, megfog, és az, akit megkötöztek, fogva van. És ezt semmivel sem összemérhető módon végezte el, úgy hogy az elszökött rabszolga, amilyen [Sátán] volt, egyáltalán nem hasonlítható az úrhoz: mert nem csak őt (Sátán), hanem a teremtett és alárendelt dolgok egyikét sem lehet összehasonlítanunk Isten Beszédével (Logosz), aki által minden teremtetett, aki a mi urunk, a Felkent Jahósua.

3. Mert azt, hogy mindeneket, akár angyalok, akár arkangyalok, vagy trónok, vagy uradalmak, egyaránt Az hozta létre és teremtette Beszéde általa, Aki mindenek feletti Isten, János így mutatta be. Mert amikor Isten Igéjéről beszélt, mint aki az Atyában volt, hozzátette: „Minden általa lett és nélküle semmi sem lett” (Ján. 1:3) Dávid is, amikor felsorolta [az Ő] dicséreteit, név szerint megemlítve minden dolgot, amit már említettem, az egeket és minden hatalmakat abban, hozzátette: „Mert Ő parancsolt, és azok megteremtettek; Szólt, és azok meglettek.” (Zsolt 148:5) Kinek parancsolt tehát? Kétségtelenül a Beszédnek, „aki által”, mondja, „az egek megerősíttettek, és szájának lehelete által minden erejük.” (Zsolt. 33:6) De hogy Ő Maga mindent függetlenül készített el, ahogyan Neki tetszett, erről ismét Dávid szól: „De a mi Istenünk az égben fenn és a földön lent; mindent úgy teremtett meg, ahogy Neki tetszett” (Zsolt. 115:3) De a megalapított dolgok különböznek Tőle, aki megalapította azokat, és az elkészíttetett Tőle, aki elkészítette azokat. Mert Ő Maga teremtetlen, nincs kezdete és vége, és semmiben sem szenved hiányt.

Saját maga elegendő Önmagának; sőt, mi több, Ő biztosítja minden másnak a létezést; de azok, amelyeket Ő alkotott kezdettel rendelkeznek. De mindazokra, amiknek kezdete van, amelyek ki vannak téve a feloszlásnak, és alávetettek és szükségük van Arra, aki készítette őket, szükséges egy minden tekintetben eltérő kifejezést [alkalmazni rájuk], mindenki által, akinek csak egy minimális képessége is van az ilyen dolgok felismerésére; így egyedül Őt, aki mindeneket Szavával teremtett, lehet illőképpen Istennek és Úrnak nevezni: de azokra, amelyeket létrehozott, nem alkalmazhatjuk ezt a kifejezést, és azok sem vehetik magukra azt az elnevezést, amelyik a Teremtőhöz tartozik.

IX. Fejezet – Egy és ugyanaz az Isten, a menny és a föld Teremtője az, Akiről a próféták szóltak, és Aki az evangéliumokban ki van jelentve. Ennek bizonysága Máté evangéliumából.

1. Ezért itt egyértelműen bebizonyosodott (és még ennél is világosabbá fog válni), hogy sem a próféták, sem az apostolok, sem a Felkent úr személy szerint nem ismert el más Urat vagy Istent, hanem csak a legfelsőbb Istent és Urat: a próféták és apostolok megvallották az Atyát és a Fiút; de senki mást nem neveztek Istennek, és senki mást nem vallottak Úrnak: és maga az úr adta át tanítványainak, hogy Ő, az Atya az egyedüli Isten és Úr, aki kizárólag Isten és mindenek Uralkodója; – nekünk pedig kötelességünk követni az erről szóló bizonyságot, ha valóban az ő tanítványai vagyunk. Mert Máté apostol – aki tudta, hogy egy és ugyanaz az Isten volt az, aki ígéretet adott Ábrahámnak, hogy magját olyanná teszi, mint az ég csillagai, mint az, aki Fia, a Felkent Jahósua által elhívott minket a kövek imádásától Önmaga ismeretéhez; úgy, hogy azok, akik nem nép voltak, néppé váltak, és akik nem szeretettek, szeretetté (vö. Róm 9:25 Hós 2:22) – kijelenti, hogy János – aki a Felkent útjának előkészítésekor azt mondta azoknak, akik dicsekedtek [Ábrahámmal való] testi kapcsolatukkal, de akiknek elméje telve volt ravaszsággal és mindenféle gonoszsággal, hirdetve azt a megbánást, amely visszahívja őket gonosz cselekedeteikből – így szólt: „Ó viperák generációja, ki az, aki megmutatta nektek, hogy hogyan menekülhettek meg az eljövendő haragtól? És ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám: mert mondom nektek, hogy Isten képes ezekből a kövekből fiakat támasztani Ábrahámnak.” (Mát 3:7-9) Ezért hirdette nekik a bűnbánatot, de nem hirdetett nekik másik Istent, azon kívül, Aki Ábrahámnak ígéretet tett; ő (János) a Felkent előfutára volt, akiről Máté ismét mondja, és Lukács is: „Mert ez volt az, akiről az Úr beszélt a próféta által: Egy kiáltó Hang a pusztában, készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé Istenünk ösvényeit. Minden völgy be lesz tömve, és minden hegy és domb süllyedjen alá; és a görbét egyenessé és a durvát egyenletessé kell tenni; és minden test látni fogja az Isten szabadítását.”(Mát. 3:3 Luk. 3:4-6 Ézs. 40:3-5)

Ezért egy és ugyanaz az Isten létezik csak, a mi urunk Atyja, aki ígéretet is tett a próféták által, hogy elküldi előfutárát; és Szabadítását – azaz a Beszédét (Igéjét) – minden test számára láthatóvá tette, azzal, hogy maga [az Ige] megtestesült, hogy minden dologban nyilvánvalóvá válhasson Királyuk. Mert szükséges, hogy azok, akik megítéltetnek, lássák a bírót, és ismerjék őt, akitől ítéletet kapnak; és helyénvaló az is, hogy azok, akik kitartanak a dicsőségre, megismerjék azt, aki a dicsőség ajándékát adja nekik.

2. Megintcsak Máté, amikor az angyalról beszél, így szól: „Az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában.” (Mát. 2:13) Hogy melyik Úré, azt maga magyarázza meg: „Hogy beteljesüljön, amit az Úr mondott a próféta által: Egyiptomból hívtam fiamat.” „Íme, szűz fog foganni és fiat szül, és Emmanuelnek fogják hívni; amely az értelme szerint: az Isten velünk.” (Mát 2:15 Ézs 7:14) Dávid hasonlóképpen beszél róla, aki a szűztől való Emmanuel: „Ne fordítsd el arcod a Te Felkentedtől. Az Úr igazságot esküdött Dávidnak, és nem fordul el tőle. A te tested gyümölcséből valót ültetek székedbe.” (Zsolt 132:10-11) És ismét: „Ismert az Isten Júdeában; Az Ő helye elkészült békében, és lakóhelye Sionban.” (Zsolt 76:2-3)

Ezért egy és ugyanaz az Isten van, akit a próféták kinyilatkoztattak és a Jó Hír által hirdettetett; és az Ő Fia az, aki Dávid testének gyümölcséből volt, azaz a Dávid [házából] való szűztől, és aki Emmanuel; akinek csillagáról Bálám is így prófétált: „Egy Csillag jön ki Jákobból, és egy Vezető kel fel Izraelben.” (4Móz 24:17) De Máté azt mondja, hogy a Mágusok, akik keletről jöttek, így kiáltottak: „Mert láttuk csillagát keleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki” (Mát. 2:2), és miután a csillag bevezette őket Jákob házába Emánuelhez, az általuk felajánlott ajándékokkal mutatták ki, hogy ki az, akinek hódoltak; mirha, mert Ő volt az, akinek meg kellett halni és eltemettetni a halandó emberiségért; arany, mert Ő volt a Király, „akinek királysága nem ér véget” (Luk. 1:33, Ézs. 9:6); és tömjén, mert Isten volt, aki „ismertté vált Júdeában” (Zsolt. 76:2) és „megjelent azoknak, akik nem keresik őt.” (vö.: Ézs. 65:1, Róm. 10:20)

3. És utána, a bemerítkezéséről [beszélve], Máté azt mondja: „Az egek megnyíltak, és látta Isten szellemét, mint egy galambot, rászállni: és íme, egy hang a mennyekből mondja: Ez a szeretett Fiam, akiben tetszésemet lelem.”(Mát. 3:16-17) Mert a Felkent nem akkor ereszkedett alá Jahósuára, sem nem volt a Felkent egy és Jahósua egy másik: hanem az Isten Beszéde (Logosz) – aki mindenek Megváltója, és aki mennyen és földön uralkodó, aki Jahósua, mint arra már rámutattam, aki a testet is magára vette, és felkenetett az Atyától való szellem által – Jahósuát „Felkentté” (Messiássá) tette, ahogy Ézsaiás mondja: „Egy vessző jön ki Jesse gyökeréből, és egy virág fog felemelkedni a vesszőből; és az Isten szelleme megnyugszik majd rajta: a bölcsesség és megértés szelleme, a tanács és hatalom szelleme, a tudás és kegyesség szelleme, és az Isten félelmének szelleme fogja betölteni őt. Nem a dicsőség (hírnév) alapján ítél, sem a megszólalás (szóbeszéd) alapján dorgál; hanem ítéletet tesz majd az alacsonyaknak, és elmarasztalja a föld gőgös embereit.”(Ézs11:1-4) És Ézsaiás előre rámutat kenetére, és annak okára, amiért felkenetett, amikor azt mondja: „Az Isten szelleme rajtam van, mert felkent engem: Elküldött engem, hogy hirdessem a Győzelmi/Jó Hírt (evangéliumot) az alázatosoknak, hogy meggyógyítsak minden összetört szívet, hogy a foglyoknak szabadságot hirdessek, és látást a vakoknak; hogy bejelentsem az Úr (JHVH) elfogadásának évét, és a bosszú napját; hogy megvigasztaljak minden gyászolót.”(Ézs. 61:1-2)

Mert mivel Isten Beszéde Jesse gyökeréből való ember volt, és Ábrahám fia, ebben a tekintetben Isten szelleme megnyugodott rajta, és felkente őt, hogy hirdesse a Győzelmi/Jó Hírt az alázatosoknak. De mivel Isten (Elohim, bíró) volt, nem a dicsőség (hírnév) alapján ítélt, sem a megszólalás (szóbeszéd) alapján dorgált. Mert „nem volt szüksége, hogy valaki is bizonyságot tegyen neki az emberről, mert maga is tudta, hogy mi van az emberben.” (Ján. 2:25) Mert hívta az összes embert, aki gyászolt; és bocsánatot adott azoknak, akik bűneik miatt fogságban voltak, megszabadította őket láncaiktól, akikről Salamon így mondja: „Mindenki a saját bűneinek kötelékeivel van megkötözve.” (Péld. 5:22) Ezért Isten szelleme leszállt rá, annak szelleme, Aki ígéretet tett a próféták által, hogy fel fogja kenni őt, hogy így mi részesülhessünk kenetének bőségéből, hogy megmenekülhessünk. Ilyen tehát Máté tanúbizonysága.

X. Fejezet – Az előbbiek bizonyítása Márk és Lukács evangéliuma alapján

1. Lukács is, az apostolok követője és tanítványa, Zakariásra és Elizabetre utalva, akiktől ígéret szerint János született, mondja: „És mindketten igazak voltak Isten előtt, hibátlanul járva az ÚR minden parancsolatában és rendeletében.” (Luk. 1:6) És ismét, Zakariásról beszélve: „És történt, hogy miközben papi hivatalának szokása szerint az Isten előtt papi tisztségét végezte, a hivatal szokása szerint füstölőjét égette;” és ment, hogy áldozatot végezzen, „belépett az ÚR templomába.” (Luk. 1:8-9) Akinek angyala Gábriel is, aki kiemelkedő helyen áll az ÚR jelenlétében, egyszerűen, teljes mértékben és határozottan Úrnak és Istennek vallotta személy szerint azt, aki kiválasztotta Jeruzsálemet, és aki létrehozta a papi hivatalt. Mert senki mást nem ismert felette; mivel ha bárki más tökéletesebb Istenről és Úrról lett volna tudomása Rajta (JHVH) kívül, minden bizonnyal soha – ahogy azt már megmutattam – nem vallotta volna azt, akiről úgy tudta, hogy hiányosság gyümölcse, kétségtelenül és teljességgel Istennek és Úrnak.

És akkor Jánosról beszélve így szól: „Mert nagy lesz az ÚR szemében, és Izrael számos gyermekét fogja az ÚRhoz, az ő Istenükhöz fordítani. És Illés hatalmával és szellemében fog járni Őelőtte, hogy elkészítsen egy kész népet az ÚRnak.” (Luk. 1:15-17) Mert kinek készítette a népet, és milyen Úr szemében lett nagy? Annak, aki megmondta, hogy János valami „több, mint egy próféta,” és hogy „azok közül, akik asszonytól születtek nincs nagyobb, mint János, a Bemerítő;” (Mát. 11:11, Luk. 7:28), aki az embereket is késszé tette az úr megjelenésére, figyelmeztetve szolgatársait, és bűnbánatot hirdetve nekik, hogy bocsánatot nyerhessenek az Úrtól, mikor neki meg kell jelenni, hogy hozzájuk hívja őket, akik a vétkek és törvényszegések miatt elidegenedtek. Amint Dávid is mondja: „Elidegenedtek a bűnösök az anyaméhtől: megtévedtek, mihelyt megszülettek.” (Zsolt 58:4) És ennek okáért történt, hogy visszatérítette őket Urukhoz, előkészítve az Illés hatalmával és szellemében egy tökéletes népet az Úrnak.

2. És ismét az angyalról szólva mondja: „De abban az időben Gábriel angyal küldetett Istentől, aki azt mondta a szűznek, ne félj, Mária; mert elfogadást találtál Istennél.” (Luk. 1:26,30) És az úrra vonatkozóan mondja: „Nagy lesz, és a Legfelsőbb Fiának fog neveztetni; és az ÚR Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját: és uralkodni fog Jákob házán örökké; és királyságának nem lesz vége.”(Luk. 1:32-33) Mert ki más az, aki uralkodhatna örökké Jákob házán, ha nem Jahósua a Felkent, a mi urunk, a Legmagasságosabb Isten Fia, aki a törvény és próféták által megígérte, hogy megváltását minden test számára láthatóvá teszi; hogy emberfiává legyen abból a célból, hogy az ember is Isten fiává válhasson? És Mária emiatt ujjongva kiáltott, és az egyház nevében prófétálva azt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, és szellemem örvendezik Szabadító Istenemben. Mert felkarolta gyermekét, Izraelt, irgalmának emlékezetére vette, ahogyan szólt atyáinknak, Ábrahámnak, és magjának örökre.” (Luk. 1:46-47;54-55)

Ezekkel és hasonló [részekkel] mutat rá arra az Evangélium, hogy Isten volt az, aki beszélt az atyáknak; hogy Ő volt az, aki Mózes által bevezette az igaz üdvrendet, mely törvény megadása által tudhatjuk, hogy Ő beszélt az atyáknak. Ez ugyanaz az Isten, Aki nagy jósága következtében kiöntötte ránk könyörületét, mely könyörület által „ránk tekintett a Nap-kelte a magasságból, és megjelent azoknak, akik a sötétségben és a halál árnyékában ültek, és lábainkat a béke útjára vezette;” (Luk. 1:78-79) ahogy Zakariás is – felépülve a némaság állapotából, amelyet a hitetlenség miatt szenvedett – új szellemmel betöltve új módon áldotta Istent. Mert minden dolog új szakaszba lépett, az Ige egy új módon hajtotta végre a testben való eljövetelt, hogy visszatéríthesse az emberi természetet (hominem) az Istenhez, amely eltávozott az Istentől; és így az ember újfajta módon tanulta meg az Istent imádni, de nem egy másik istent, mert valójában csak „egy Isten létezik, aki megigazítja a körülmetéltet hit által, és a körülmetéletlent a hiten keresztül.” (Róm 3:30)

Zakariás pedig prófétálva felkiáltott: „Áldott legyen az ÚR, Izrael Istene; mert meglátogatta és megváltotta népét, és felemelte az szabadítás szarvát nekünk, szolgájának Dávidnak házában; amint szólott szent prófétáinak szája által, amik a világ kezdete óta vannak; ellenségeinktől való szabadulást, és mindazoknak kezéből, akik gyűlölnek minket; hogy teljesítse [a megígért] irgalmat atyáinknak, és megemlékezzen szent szövetségéről, az esküről, mellyel megesküdött Ábrahámnak, a mi atyánknak, hogy megadja nékünk, hogy mi, megszabadulva ellenségeink kezéből, félelem nélkül szolgálhassunk neki, szentségben és igazságban Őelőtte, életünknek minden napján.” (Luk 1:68-75) Azután ezt mondja Jánosnak: „És te, gyermek, a Legfelsőbb prófétájának fogsz hívatni: mert az ÚR előtt fogsz járni, hogy elkészítsd az útját; hogy népének a szabadulás ismeretét megadd, mert ez az ő vétkeik bocsánata.” (Luk 1:76-77) Mert ez az az ismeret a szabadulást illetően, amely hiányzott nekik, azaz Isten Fiának ismerete, amelyet János ismertté tett, mondván: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Ez az, akiről mondtam: utánam jön egy ember, aki előttem lett; mert előttem volt: és az Ő teljességéből kaptunk mindnyájan.” (Ján. 1:29-30, 15-16)

Ez tehát a szabadulás ismerete volt; de nem [tartalmazott] egy másik Istent, sem másik Atyát, sem Büthoszt, sem a harminc Aeon Plerómáját (Korszak Teljességét), sem az (alsóbb) Nyolcasság Anyját: hanem a szabadulás ismerete az Isten Fiának ismerete, akit szabadítónak hívnak és valóban az is, és Megváltónak, és üdvösnek. Valódi szabadítás, az alábbiak szerint: „Várakoztam a te szabadításodra, ó JHVH.” (1Móz 49,18) És azután ismét, Megváltó: „Íme Istenem, Megváltóm, benne bízom.” (Ézs. 12:2) De mivel üdvösséget hoz, így: „Isten megismertette Üdvözítőjét (salutare) a pogányok előtt.” (Zsolt 98:2) Mert ő valóban Szabadító, mint az Isten Beszéde és Fia; de üdvös (hasznos), mivel szellem; mert azt mondja: „Orcánk szelleme a Felkent Úr.” (Jsir. 4:20 – LXX) de üdvösség, mint test: mert „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott.” (Ján. 1:14) Ennek a szabadulásnak az ismeretében részesítette tehát János azokat, akik bűnbánóak, és hisznek az Isten Bárányában, aki elveszi a világ bűneit.

3. És az Úr angyala, mondja, megjelent a pásztoroknak, örömet hirdetve nekik: „Mert megszületett Dávid házában a Megváltó, azaz a Felkent, az úr. Aztán megjelent a mennyei sereg sokasága, dicsérve Istent és mondván: Dicsőség a legmagasabb Istennek és a földön a jó akaratú embereknek béke.” (Luk. 2:13-14) A hamisan gnosztikusoknak (ismerettel rendelkezők) hívottak azt mondják, hogy ezek az angyalok a Nyolcasságból érkeztek, és a felülről való Krisztus lejövetelét tették nyilvánvalóvá. De ismét tévedésben vannak, amikor azt mondják, hogy a felülről való Felkent és Megváltó nem megszületett, hanem a földi világból való Jézus bemerítkezése után ő, [a Teljességből való Felkent] leszállt rá, mint egy galamb. Tehát ezen emberek szerint a Nyolcasság angyalai hazudtak, amikor azt mondták: „Mert született ma nektek a Szabadító, aki a Felkent Úr, a Dávid városában.” (Luk. 2:11)

Mert az ő beszámolójuk szerint nem a Felkent, sem a Szabadító az, aki megszületett abban az időben; hanem a földi Jézus, aki a világ készítőjétől [Demiurgosz] való, és akire a bemerítkezése után, azaz harminc év elteltével, fentről szállt alá a Szabadító. De miért tették hozzá [az angyalok], hogy „a Dávid városában”, ha nem azt az örömteli hírt jelentették be, hogy az Isten által Dávidnak adott ígéret beteljesedett, miszerint a testének gyümölcséből fog származni egy örökkévaló Király? Mert az egész világegyetem Gazdája (Demiurgosz) adta az ígéretet Dávidnak, ahogy maga Dávid kijelenti: „Segítségem az Istentől van, aki teremtette az eget és a földet;” (Zsolt. 120:2) és ismét: „Kezében vannak a föld végei, és a magas hegyek az Övé. Mert a tenger Övé, és Maga alkotta azt; és Kezei formálták a szárazföldet. Gyertek, imádjuk és boruljunk le Előtte, és sírjunk az ÚR jelenlétében, aki alkotott minket; mert Ő az ÚR a mi Istenünk.” (Zsolt. 95;LXX:94:4-7)
A szent szellem nyilvánvalóan kijelenti Dávid által azoknak, akik hallják, hogy lesznek olyanok, akik megvetik Őt, Aki alkotott minket, és Aki egyedül Isten. Ezért is mondta ki a fenti szavakat, amik alatt ezt értette: „Vigyázzatok, hogy nehogy tévedésbe essetek; Őkívüle vagy felette nincs más Isten, aki felé inkább kinyújthatnátok [kezeiteket]”, ezáltal téve minket istenfélővé és hálássá Őiránta, Aki alkotott, létrehozott, és [még mindig] táplál bennünket. Akkor hát mi fog történni azokkal, akik Teremtőjükkel szemben ily nagy káromlás szerzői?

Ugyanezt az igazságot az angyalok is [hirdették]. Mert amikor felkiáltottak, „Dicsőség Istennek a magasságban, és a földön béke” ezekkel a szavakkal Őt, a legmagasabban levő Teremtőt dicsőítették, azaz a mennyek feletti dolgok, és a földön levő minden dolog Alapítóját: Aki az égből elküldte saját keze munkája, azaz az emberek számára szabadításának áldását. Ezért teszi hozzá: „A pásztorok visszatértek, dicsőítve Istent mindazért, amit hallottak és láttak, ahogy nekik mondták.” (Luk. 2:20) Mert az izraelita pásztorok nem másik Istent dicsőítettek, hanem azt, akit a törvény és a próféták hirdettek, mindenek Alkotóját, akit az angyalok is dicsőítettek. De ha ezek az angyalok, akik a Nyolcasságból származtak, másvalaki dicsőítéséhez voltak hozzászokva, aki különbözik attól, akit a pásztorok [imádtak], akkor ezek a Nyolcasságból való angyalok tévedést és nem igazságot hoztak volna számukra.

4. És Lukács még tovább mondja az úrral kapcsolatban: „Amikor a tisztulás napjai beteltek, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák őt az ÚR előtt, ahogy az ÚR törvényében írva van, hogy minden hímet, amely megnyitja anyjának méhét, az ÚR-nak szenteljenek; és hozzanak áldozatul az ÚR törvényében mondottaknak megfelelően egy pár gerlicét, vagy két galambfiókát” (Luk. 2:22-24) saját személyében a legvilágosabb módon nevezte ÚR-nak azt, Aki a törvényes rendet megadta. De „Simeon” azt is mondja „áldotta Istent, és így szólt, Uram, most engedd, hogy a te szolgád békében távozzon; mert szemeim látták Üdvösségedet, amelyet Te készítettél minden népek színe előtt; világosságot a pogányoknak való megnyilatkozást és népednek, Izraelnek dicsőségét.” És azt is mondja: „Anna a próféta nő” hasonló módon dicsőítette Istent, amikor látta a Felkentet, „és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását.” (Luk. 2:38) Mindezek által egyetlen Isten mutatkozott meg, felfedve az emberek számára a szabadság új rendjét, a szövetséget, az Ő fiának új eljövetelén keresztül.

5. Ezért Márk, Péter követője és tolmácsa így kezdi Evangéliuma elbeszélését: „A Felkent Jahósua, az Isten Fia Örömüzenetének kezdete; ahogyan a prófétáknál meg van írva: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse utadat. Egy kiáltó szava a pusztában: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé a mi Istenünk előtt az ösvényeket.” (Márk. 1:1-3) Az Evangélium kezdetén egyértelműen idézi a szent próféták szavait, és rögtön Őrá mutat, akit Istennek és Úrnak vallottak; Őrá, aki a mi urunk, a Felkent Jahósua Atyja, aki ígéretet tett neki, hogy elküldi követét Orcája előtt, aki János volt, kiáltva a pusztában, „Illés szellemével és erejében,” „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé a mi Istenünk előtt az ösvényeket.” Mert a próféták nem más-más Istent hirdettek, hanem egy és ugyanazt; számos vonatkozásban ugyan, és sok címen. Mert változatos és gazdag tulajdonságokkal rendelkezik az Atya, amint azt már a megelőző könyvemben megmutattam; és ennek a munkának a további részében maguktól a prófétáktól [ugyanazt az igazságot] fogom megmutatni. Az Evangéliumának befejezése felé Márk azt mondja: „Tehát miután az úr Jahósua beszélt velük, felvétetett az égbe, és Isten jobbján foglalt helyet” (Márk. 16:19) megerősítve, amit a próféta szólt: „Mondta JHVH az én Uramnak: Ülj jobbomra, amíg teszem ellenségeidet lábad zsámolyává.” (Zsolt. 110:1) Így az Isten és Atya valóban egy és ugyanaz; akit a próféták hirdettek, és akit az igaz Győzelmi/Jó Hír átadott; akit mi, keresztények, teljes szívből imádunk és szeretünk, mint az ég és föld és minden abban levő dolgok Teremtőjét.

XI. Fejezet

1. János, az úr tanítványa, ezt a hitet hirdette, és az Evangélium kinyilvánításával arra törekedett, hogy eltávolítsa azt a tévelygést, amelyet Kerinthosz terjesztett el az emberek között, még korábban pedig azok, akiket nikolaitáknak neveznek, akik hajtásai ama hamisan „tudásnak” (gnózis) nevezettnek, és meggyőzni törekedett őket arról, hogy csak egy Isten létezik, aki mindeneket Beszéde által teremtett; és nem úgy, ahogy állítják, hogy van egy Teremtő, de az úr Atyja egy másik; és hogy a Teremtő Fia valóban egy, de a Krisztus a másik fölött volt, aki sértetlen maradt, miután leszállt Jézusra, a Teremtő Fiára, és ismét visszatért a Plerómájába; és hogy az Egyszülött (Monogenész) volt a kezdet, de a Logosz volt az Egyszülött igazi fia; és hogy ezt a teremtést, amelyhez tartozunk nem az elsődleges Isten alkotta, hanem valamiféle erő, amely messze alatta fekszik, és elzárja a kapcsolatot a láthatatlan és kimondhatatlan dolgokkal. Az úr tanítványa tehát azt akarja, hogy vessenek véget minden ilyen tanításnak, és hogy felállítsák az igazság szabályát az Egyházban, hogy egy Mindenható Isten van, aki alkotott mindent Beszéde által, a láthatókat és a láthatatlanokat; egyúttal megmutatva, hogy a Beszéd által, melyen keresztül Isten elkészítette a teremtést, az üdvösséget is megadta a teremtésbe tartozó embernek; ezért így kezdte tanítását az Evangéliumban: „Kezdetben volt a Beszéd, és a Beszéd Istennel volt, és a Beszéd Isten volt. Ugyanez kezdetben Istennel volt. Minden Általa lett, és nélküle semmi nem készült. Ami készült, élet volt Őbenne, és az élet volt az emberek világossága. És a világosság fénylik a sötétben, és a sötét nem értette meg azt.” (Ján. 1:1-5) „Minden dolog” mondja, „Általa lett” tehát ebbe a „minden dolog”-ba ez a mi teremtésünk [tartozik] bele, mivel nem fogadhatjuk el ezektől az emberektől, hogy a „minden dolog” [szavak] az ő [úgynevezett] Plerómájukon belüli dolgokra vonatkoznának. Mert ha ez az ő Plerómájuk valóban tartalmazza mindezeket, akkor ez a teremtés, lévén ugyanilyen [teremtett dolog], nem eshet kívül azon, amint azt az előző könyvemben bemutattam; ha mégis kívül esnék a Plerómán, ami valójában lehetetlennek tűnik, akkor ebben az esetben az következik, hogy Plerómájuk nem lehet „minden”, tehát ez a határtalan teremtés nincs a [Plerómán] kívül.

2. János azonban minden kétséget kizár számunkra, amikor ezt mondja: „Ebben a világban volt, és a világ őáltala készült, és a világ nem ismerte őt. Saját [dolgaihoz] jött, és saját [népe] nem fogadta be Őt.” (Ján. 1:10-11) Markion és a hozzá hasonlók szerint a világ sem őáltala készült, és nem is a saját dolgaihoz jött, hanem máséhoz. És bizonyos gnosztikusok szerint ezt a világot angyalok készítették, és nem Isten Beszéde. Valentinusz követői szerint pedig a világ nem Őáltala [Beszéd] alkottatott, hanem a Demiurgosz által. Mert ő (Soter=Megváltó) az odafenti dolgok mintája alapján hasonlatosságokat készített, amint állítják; de a Demiurgosz végezte el a teremtés munkáját. Mert azt mondják, hogy ő, az Úr és a teremtési terv Alkotója, aki által szerintük ez a világ létrejött az Anyától származik; miközben az Evangélium világosan kijelenti, hogy a Beszéd által teremtettek mindenek, amely kezdetben Istennél volt, amely Beszéd, mint mondja: „testté lett, és lakozott közöttünk.” (Ján 1:14)

3. De ezen emberek szerint sem a Beszéd nem lett testté, sem a Felkent, sem a Megváltó (Soter), aki az összes [eonok közreműködésével] teremtett. Mert azt állítják, hogy a Beszéd és a Felkent soha nem jött el ebbe a világba; hogy a Szabadító sem testesült meg soha és nem szenvedett, hanem galambként szállt a teremtett Jézusra; és amint kihirdette az ismeretlen Atyát, ismét felszállt a Plerómába. Néhányan azonban kijelentik, hogy ez a teremtett Jézus megtestesült és szenvedett, akit úgy ábrázolnak, mintha csak áthaladt volna Márián, mint a víz a csövön keresztül; mások azt állítják, hogy ő a Demiurgosz Fia, akire a teremtett Jézus leszállt; miközben ismét mások mondják, hogy Jézus Józseftől és Máriától született, és hogy a fentről való Krisztus leszállt rá, aki test nélküli létező, és érzékmentes (szenvedésre képtelen). De az eretnekek egyetlen véleménye szerint sem lett Isten Beszéde testté. Mert ha valaki gondosan megvizsgálja mindnyájuk rendszereit, azt fogja tapasztalni, hogy Isten Beszédét mindnyájan úgy mutatták be, mint aki nem lett testté (sine carne) és érzékmentes, ahogyan a Krisztus is, aki felülről van. Mások úgy gondolkodnak Róla, mint aki emberként nyilvánult meg; de fenntartják, hogy mégsem született és vált testté; míg mások úgy vélik, hogy egyáltalán nem vett fel emberi formát, de galambként leszállt Jézusra, aki Máriától született. Ezért az úr tanítványa, hamis tanúknak mutatva őket, ezt mondja: „És a Beszéd testté lett, és lakozott közöttünk.”

4. És hogy ne kelljen keresnünk, melyik Isten Igéje lett testté? Ő maga tanítja meg nekünk korábban, mondva: „Volt egy Istentől küldött ember, akinek a neve János (Johanán) volt. Ugyanez jött, mint tanú, hogy tanúja legyen a Világosságnak. Nem ő volt a Világosság, hanem jött, hogy bizonyságot tegyen a Világosságról.” (Ján. 1:6-7) Melyik Isten által küldetett tehát János, aki előfutár volt, aki tanúságot tesz a Világosságról? Bizonyosan az Által, akinek Gábriel az angyala, aki be is jelentette a születésének örömhírét: [az az Isten], aki a próféták által is megígérte, hogy Elküldi követét Fiának orcája előtt, aki előkészíti útját, vagyis hogy tanúskodhasson a Világosságról Illés szellemében és erejében. De ismét, melyik Isten szolgája és prófétája volt Illés? Aki teremtette az eget és a földet, ahogy maga is bevallja. János tehát, akit ennek a világnak formálója és alkotója küldött, hogyan tett volna tanúságot egy olyan Világosságról, amely a kimondhatatlan és láthatatlan dolgoktól szállt alá? Mert az összes eretnekség úgy döntött, hogy a Demiurgosz nem volt tudatában a felette levő Erőnek, aki tanújának és hírnökének János bizonyult. Amiért az úr azt mondta, hogy „prófétánál is nagyobbnak” tartotta őt. Mert az összes többi próféta is az atyai Világosság eljövetelét hirdette, és vágyott arra, hogy méltó legyen látni Őt, akit hirdetett; János azonban előre be is jelentette [eljövetelét] a többiekhez hasonló módon, és valójában meg is látta őt, amikor eljött, és rámutatott, és sokakat meggyőzött, hogy higgyenek benne, így aztán mind próféta mind apostol is volt. Mert ez több mint egy próféta, mert „először apostolok, másodlagosan próféták;” (1Kor 12,28) de mindazok egy és ugyanazon Istentől származnak.

5. Jó volt az a bor, amelyet Isten készített a szőlőskertben, és amelyet először fogyasztottak. Senki nem talált benne hibát azok közül, akik itták; és az úr is részesedett belőle. De az a bor jobb volt, amelyet a Beszéd abban a pillanatban és azok számára készített vízből, akiket meghívtak a menyegzőre. Mert bár az úrnak volt hatalma borral szolgálni azoknak az ünneplőknek, függetlenül bármilyen létrehozott alapanyagoktól, és betölteni étellel azokat, akik éhesek voltak, mégsem ezt a módot választotta; hanem kenyereket vett, amelyeket a föld készített, és hálákat adott, és máskor a vizet borrá változtatta, megelégítette azokat, akik az asztalhoz dőltek, és italt adott azoknak, akiket meghívtak a menyegzőre; megmutatva, hogy az Isten, aki alkotta a földet, és aki megparancsolta, hogy hozzon gyümölcsöt, aki megalapozta a vizeket, és előhozta a forrásokat, Ő volt az, aki az utolsó időkben Fia által ajándékozta az étel áldását és az ital jótéteményét az emberiségnek: a Felfoghatatlan [így cselekszik] a felfogható által, és a Láthatatlan a látható által; mivel senki sincsen Kívüle, és ő az Atya kebelében létezik.

6. Mert „Istent soha senki” mondja „nem látta”, kivéve „az egyszülött Fiát, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki [Őt].” (Jn 1:18) Mert Ő, a Fiú, aki kebelén van, kijelenti mindeneknek az Atyát, aki láthatatlan. Ezért azok ismerik, akiknek a Fiú kinyilatkoztatja Őt; másrészt az Atya a Fiú segítségével azoknak ad ismeretet Fiáról, akik őt szeretik. Aki által Nátánáel, tanítva lévén felismerte [Őt]; ő volt az, akinek az úr is bizonyságot tett, hogy „egy valóban izraelita, akiben nincs ravaszság.” (Ján. 1:47) Az izraelita felismerte Királyát, ezért így kiáltott hozzá: „Rabbi, Te vagy az Isten Fia, Te vagy Izrael Királya.” (Ján 1:49) Aki által Péter is, miután tanítva lett, felismerte a Felkentet, mint az élő Isten Fiát, amikor [Isten] azt mondta: „Íme, szeretett Fiam, akiben kedvemet lelem: Szellememet rá fogom helyezni, és ítéletet mutat a nemzeteknek. Nem küzd, és nem kiált; senki sem hallja a hangját az utcákon. A megrepedt nádat nem töri össze, és a füstölő gyertyabelet nem oltja ki, amíg döntésre nem viszi az ítéletet; és az ő nevében bíznak majd a nemzetek.” (Mát. 12:18-21; Ézs. 42:1-4)

7. Ezek tehát a Győzelmi Hír (evangélium) első alapelvei: hogy egy Isten van, a mindenség Teremtője; Ő akit a próféták is hirdettek, és aki Mózes által a törvény rendjét is adta – [alapelveket] melyek kihirdetik urunk, a Felkent Jahósua Atyját, és kizárnak minden más Istent vagy Atyát rajta kívül. Olyan szilárd ez a talaj, amelyen az Evangéliumok pihennek, hogy még maguk az igazán eretnekek is tanúságot tesznek mellettük, és ezekből a [dokumentumokból] kiindulva igyekszik mindegyik alátámasztani saját különös tanítását. Mert az ebioniták, akik csak Máté Evangéliumát használják, éppen ez alapján cáfolódnak meg, hogy hamis feltevéseik vannak az úrral kapcsolatban. Markion pedig, megcsonkítva a Lukács szerintit, az egyetlen létező Isten káromlójának bizonyult, épp azokból a [szövegrészekből] amelyeket megtart. Azok pedig, akik elválasztják Jahósuát a Felkenttől, azt állítva, hogy a Felkent érzékmentes maradt, és hogy Jahósua volt az, aki szenvedett, ezek inkább Márk evangéliumát részesítik előnyben, amelyet ha az igazság szeretetével olvasnának, akkor kijavíthatnák hibáikat. Továbbá mindazok, akik Valentinuszt követik, és bőségesen használják a János szerintit, hogy összefüggéseiket illusztrálják, teljes tévedésben levőnek bizonyulnak éppen ez által az Evangélium által, amint azt az első könyvemben megmutattam. Így aztán ellenfeleink bizonyságot tesznek nekünk, és hasznosítják ezeket [a dokumentumokat], hogy az azokból származó bizonyítékunk szilárd és igaz.

8. Nem lehetséges, hogy az Evangéliumok száma több vagy kevesebb legyen, mint amennyi van. Mert, mivel a világnak négy övezete van, amelyben élünk, és négy fő szél(irány) van, miközben az Egyház szétszóródott mindenütt az egész világon, és az Egyház „oszlopa és talaja” a Győzelmi Hír (Evangélium) és az élet szelleme; ezért illő, hogy négy oszloppal rendelkezzen, halhatatlanságot lehelve minden irányba, és újraélesztve az emberiséget. Ebből a tényből nyilvánvaló, hogy a Beszéd, mindenek Kézművese, aki kerubokon ül, és mindent magában összefog, aki megjelent az embereknek, négyféle szempont szerinti Evangéliumot adott nekünk, amelyeket egy Szellem köt össze. Ahogy Dávid is mondja, amikor megjelenéséért könyörgött: „Te, akik kerubok között ülsz, ragyogj elő!” (Zsolt. 80:2) Mert a kerubok is négyarcúak voltak, és arcaik az Isten Fia üdvrendjének képei voltak.

Mert, [ahogy az Írás] mondja „Az első élőlény olyan volt, mint az oroszlán,” ami hatékony munkáját, vezéri és királyi hatalmát szimbolizálja; „a második [élőlény] olyan volt, mint egy borjú”, jelezve [az Ő] áldozati és papi rendjét; de „a harmadik arca olyan volt, mint egy emberé,” ami nyilvánvaló leírása az emberi eljövetelének; „a negyedik olyan volt, mint egy repülő sas” (Jel. 4:7) rámutatva a Szellem ajándékára, mely szárnyaival lebeg az Egyház felett. És ezért az Evangéliumok összhangban vannak ezekkel a dolgokkal, amelyek közé a Felkent Jahósua ültettetett. Merthogy János az ő eredeti, hatékony, és dicsőséges származását beszéli el az Atyától, így jelentve ki, „Kezdetben volt a Beszéd, és a Beszéd Istennel volt, és a Beszéd Isten volt.” (Jn 1:1)

Ezenkívül „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett,” Ez az oka annak is, hogy ez az Evangélium tele van magabiztossággal, mert ilyen az Ő személye. Ez a Lukács szerinti pedig, papi karakterét hangsúlyozva, Zakariás pap Istennek szóló áldozati felajánlásával kezdődik. Mert már elkészült a hizlalt borjú, hogy a fiatalabb fiú újbóli megtalálása miatt fel legyen áldozva. (vö.: Luk. 15:27) Máté az Ő emberi nemzetségét tárgyalja, mikor ezt mondja: „A Felkent Jahósua nemzedékének könyve, aki Dávid fia, aki Ábrahám Fia;” (Mát. 1:1) és azt is: „A Felkent Jahósua születése így történt.” (Mát. 1:18) Ez tehát az Ő ember létének Evangéliuma; ezért is maradt az egész Evangélium során alázatos és szelíd ember. Márk viszont azzal a [hivatkozással] kezdődik, hogy a prófétai szellem lejött a magasságból az emberre, mondván: „A Felkent Jahósua evangéliumának kezdete, ahogy Ézsaiás prófétánál megíratott” – rámutatva az Evangélium szárnyas nézőpontjára; és ebből kifolyólag tette tömörré és futólagossá elbeszélését, mert ez jellemző a prófétákra.

És maga az Isten Beszéde a Mózes előtti atyákkal az isteni és dicsőséges [formájával] összhangban beszélgetett; azután a törvény hatálya alá tartozó személyek számára papi és liturgikus szolgálatot vezetett be. Majd, miután emberré lett számunkra; elküldte a mennyei szellem ajándékát az egész földre, befedezve minket a saját szárnyaival. Így tehát amilyen utat az Isten Fia követett, olyan volt az élőlények formája is; és amilyen volt az élőlények formája, olyanok a Győzelmi Hír (evangéliumok) sajátosságai is. Mivel az élőlények négyesek, a Győzelmi Hír is négyes, amint az úr által követett pálya is. Ezért kapott négy szövetséget is az emberi faj: az elsőt az özönvíz előtt, Ádám alatt; a másodikat az özönvíz után, Noé alatt; a harmadikat a törvény megadásakor Mózes alatt; a negyediket, amelyik megújítja az embert, és mindet magában összefoglalva a Győzelmi Hír által, felemeli és felviszi az embert az égi királyságba.

9. Mivel ezek a dolgok így vannak, hiábavalók és még vakmerőek is mindazok, akik lerontják a Győzelmi Hír ezen alakját; azok, [úgy értem], akik a Győzelmi Hír nézőpontjait úgy ábrázolják, mint ami nagyobb számú, mint a fentiekben említettek, vagy másfelől, kevesebb. Az előbbi osztály [úgy tesz], mintha többet fedezett volna fel, mint az igazság; az utóbbiak pedig mintha félretehetnék Isten üdvrendjét. Mert Markion, aki elutasítja a teljes Evangéliumot, vagyis inkább elvágja magát az Evangéliumtól, azzal dicsekszik, hogy része van az Evangélium [áldásaiból].

Ismét mások (a montanisták), hogy semmissé tehessék a Szellem ajándékát, amely az utolsó időkben az Atya tetszése által áradt az emberi nemre, nem ismerik el a János Evangéliuma által bemutatott [evangélium szerinti üdvrend] szempontját, amelyben az úr megígérte, hogy elküldi a Paraklétoszt (ügyvéd, képviselő, vigasztaló); hanem az Evangéliummal együtt félreteszik a prófétai szellemet is. Valóban nyomorult emberek! Akik igazából próféta-szerűségek akarnak lenni, de félre akarják vetni az Egyház prófétai ajándékát; úgy viselkednek, mint azok (az Enkratiták), akik képmutatásuk miatt tartják magukat távol a testvérek közösségétől. Arra kell következtetnünk, hogy ezek az emberek (a montanisták) Pál apostolt sem tudják elfogadni. Mert a Korinthusi levélben kifejezetten a prófétai ajándékokról beszél, és elismeri a prófétáló férfiakat és asszonyokat az Egyházban. Akik tehát mindezekben a körülményekben az Isten Szelleme ellen vannak, azok megbocsáthatatlan bűnbe esnek.

Azok pedig, akik Valentinosztól vannak, teljesen vakmerőek lévén, saját összeállításaikat előadva azzal dicsekszenek, hogy több Evangéliumot birtokolnak, mint amennyi valójában van. Valójában az arcátlanság olyan nagy fokára jutottak, hogy a többihez képest új írásuknak az „Igazság Evangéliuma” címet adták, habár ez semmi egyezést nem mutat az apostolok Evangéliumaival, így nincs is olyan Evangéliumuk, amelyik ne lenne tele istenkáromlással. Mert ha az általuk közzétett írás az igazság Evangéliuma, és mégis teljesen különbözik azoktól, amelyeket az apostolok nekünk átadtak, akkor bárki, akit érdekel megláthatja – ahogyan az írások maguk is mutatják – hogy az, amit az apostolok adtak át, már nem tekinthető az igazság evangéliumának. Azt azonban, hogy egyedül ezek az Evangéliumok igazak és megbízhatóak, és nem engedik a fent említett szám növekedését, sem csökkenését, már sok és jelentős [érvekkel] bizonyítottam. Mert mivel Isten mindent megfelelő arányban és alkalmazás szerint készített, így az Evangélium külső nézetének is jól rendezettnek és harmonikusnak kellett lenni. Megvizsgálva azért azon emberek véleményét, akik az Evangéliumot átadták nekünk, egészen kútfejeiktől elkezdve, haladjunk tovább a többi hátralevő apostolokhoz, és tanulmányozzuk Istenre vonatkozó tanításukat; hogy azután idővel meghallgassuk magának az úrnak saját szavait.

XII. Fejezet

1. Péter apostol tehát, az úr feltámadása és egekbe való felvétele után ki akarta egészíteni a tizenkét apostol számát, és a Júdás helyére valamiféle helyettes beiktatásakor, akit Istennek kellett kiválasztani, így szólította meg a jelenlevőket: „Férfiak [és] testvérek, teljesülnie kellett az Írásnak, amelyet a szent szellem Dávid szája által mondott Júdást illetően, aki vezetője lett azoknak, akik Jahósuát elvitték. Mert közénk számlálták: … Lakása legyen kietlen, és senki ne lakozzon benne; és, felvigyázó tisztét más vegye át;” (ApCsel. 1:16-7,20 Zsolt 69:26 109:8), ez pedig elvezetett az apostolok számának kiegészüléséhez, a Dávid által mondott szavaknak megfelelően. És ismét, amikor a szent szellem a tanítványokra szállt, hogy mindnyájan prófétálhassanak és nyelveken szóljanak, és némelyek gúnyolták őket, mintha bort ittak volna, Péter azt mondta, hogy nem részegek, mert a nap harmadik órája volt; hanem, hogy ez volt az, ami megmondatott a próféta által: „Az utolsó napokban fog bekövetkezni, mondja Isten, kiöntök szellememből minden testre, és prófétálni fognak.” (ApCsel. 2:15-17 Jóel 3:1-2) Az az Isten tehát, aki megígérte a próféta által, hogy az egész emberi nemre elküldi szellemét, Ő volt az, aki el is küldte; és Isten maga volt az, akit Péter úgy hirdetett, mint Aki beteljesítette saját ígéretét.

2. Péter ugyanis ezt mondta: „Izrael férfiai, hallgassátok meg szavaim; a názáreti Jahósua az az ember, akit Isten megerősített közöttetek hatalmi megnyilvánulások, csodák, és jelek által, amelyet Isten adott általa, amint ti magatok is tudjátok: Őt, akit az Isten meghatározott tanácsa és előre ismerete szolgáltatott ki, gonosz emberek kezei által öltetek meg [a kereszthez] szegezve: akit Isten feltámasztott, megoldva a halál fájdalmait; mert lehetetlen, hogy fogva tarthasson általuk. Mert Dávid így beszél felőle: „Mindenkor orcám előtt látom az urat; mert jobb kezemnél van, hogy meg ne inogjak: ezért örült a szívem, és nyelvem ujjongott; testem is reményben fog nyugodni: mert nem hagyod lelkem a Seolban, sem nem engeded, hogy Szented romlást lásson.” (ApCsel 2:22-27 Zsolt 16:8-10) Azután magabiztosan beszél Dávid pátriárkáról, hogy meghalt, és eltemették, és sírja a mai napig velük van.

Azt mondta: „De mivel próféta volt, és tudta, hogy Isten esküt tett neki, hogy testének gyümölcséből kell ülnie valakinek a trónján; előre látva ezt, beszélt a Felkent feltámadásáról, hogy nem maradhat a Seolban, és teste sem láthat romlást. Ezt a Jahósuát” – mondta -, „Isten feltámasztotta, amelynek mindannyian tanúi vagyunk: ő az, aki Isten jobbja által felmagasztaltatva, megkapva az Atyától a szent szellem ígéretét, kiosztotta ezt az ajándékot, amit most láttok és hallotok. Mert Dávid nem szállt fel az egekbe; de maga mondta, Az ÚR (JHVH) mondta az uramnak (adonaj): Ülj jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem. Ezért tudja meg bizonyosan Izrael egész háza, hogy Isten ugyanazt a Jahósua-t, akit ti keresztre feszítettetek, úrrá és Felkentté tette.” És amikor a sokaság felkiáltott, „Mit tegyünk akkor?” Péter mondta nekik, „Tartsatok bűnbánatot, és merítkezzetek alá mindnyájan a Jahósua nevében a bűnök bocsánatáért, és megkapjátok a szent szellem ajándékát.”

Így az apostolok nem hirdettek más Istent vagy másik Teljességet; sem azt, hogy a Felkent, aki szenvedett és feltámadt, egy volt, míg aki a magasba repült egy másik, és szenvedéstől mentes maradt; hanem hogy egy és ugyanaz az Isten létezik, az Atya, valamint a Felkent Jahósua, aki feltámadt a halálból; és a Benne való hitet hirdették, azoknak, akik nem hittek az Isten Fiában, és figyelmeztették őket a próféták által, hogy a Felkentet, akit Isten megígért, hogy elküldi, Jahósuában elküldte, akit megfeszítettek és Isten feltámasztotta.

(eddig az angol átnézve korrektúrával, innentől nyers fordítás jön)

3. És amikor Péter János kíséretében a születésétől fogva sánta férfira nézett a templom azon kapuja előtt, amelyet Szépnek neveznek, aki ült és alamizsnát kéregetett, mondta neki: „Ezüstöm és aranyam nincs; de amit én adok neked: A Felkent Jahósua, a názáreti nevében kelj fel és járj. És azonnal lábai és lábfejei megerősödtek; és járt, és bement velük a templomba, és sétált, ugrált és dicsérte Istent.” (ApCsel 3:6-8) Azután amikor e váratlan tett miatt sokaság gyűlt köréjük mindenfelől, Péter megszólította őket: „Izrael emberei, miért csodálkoztok ezen; vagy miért tekintetek olyan komolyan ránk, mintha saját erőnkből tettük volna, hogy ez az ember járjon? Ábrahám, Izsák, és Jákob Istene, az atyák Istene megdicsőítette Fiát, akit ítéletre átadtatok, és megtagadtatok Pilátus jelenlétében, amikor az el akarta őt engedni. De ti keserűen a Szent és Igaz ellen álltatok, és azt akartátok, hogy egy gyilkost adjanak nektek; de az élet Fejedelmét megöltétek, akit Isten feltámasztott a halálból, amelynek tanúi vagyunk. A Neve adott erőt a nevében való hit által ennek az embernek, akit ti láttok és ismertek; igen, az a hit, amely általa van, megadta neki ezt a tökéletes épséget mindnyájatok jelenlétében. És most, testvéreim, tudom, hogy tudatlanságból tettétek ezt a gonoszt. … Hanem azok a dolgok, amelyeket Isten korábban az összes próféta szája által megmutatott, hogy a Felkentjének szenvednie kell, így töltötte be. Tartsatok bűnbánatot tehát, és térjetek meg, hogy vétkeitek ki legyenek törölve, és hogy a felüdülés ideje eljöjjön nektek az Úr színe előtt; és elküldi majd nektek az előre elrendelt Felkentet, Jahósuát, akit az égnek kell magába fogadnia mindenek helyreállítása idejéig, amiről beszélt Isten szent prófétái által. Mert Mózes valóban azt mondta atyáinknak: Prófétát támaszt az ÚR (JHVH) Isten testvéreitek közül, olyat, mint én; azt hallgassátok mindenben, amit csak szól majd nektek. És az fog bekövetkezni, hogy minden lélek, aki nem hallgatja azt a Prófétát, ki fog pusztulni a nép közül. És a próféták is mindnyájan Sámueltől és a következőktől fogva, akik csak szóltak, e napokról jövendöltek. Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai, melyet Isten szerzett atyáinkkal, mondván Ábrahámnak: És a te Magodban megáldatnak a földnek nemzetségei mindnyájan. Az Isten az ő Fiát, Jahósuát elsősorban néktek támasztván, elküldte őt, hogy megáldjon titeket, hogy mindegyikőtök elfordíthassa magát bűneitől.” Péter Jánossal együtt hirdette nekik ezt az egyszerű örvendetes híreknek üzenetét, hogy Jahósua beteljesítette azt az ígéretet, amelyet Isten az atyáknak tett; bizonyosan nem hirdetett más istent, hanem az Isten Fiát, aki emberré is lett, és szenvedett; így vezette Izraelt a tudáshoz, és Jahósua által hirdette a halottak feltámadását, és megmutatta, hogy mindazt, amit a próféták hirdettek, mint a Felkent szenvedése, ezeket Isten beteljesítette.

4. Ezért is, amikor a főpapok összegyűltek, Péter bátorsággal telve mondta nekik, „Ti, nép vezetői, és Izrael vénei, ha ma egy jótett miatt vagyunk vizsgálat alatt, ami egy tehetetlen emberrel történt, hogy mi által lett éppé; tudjátok meg mindnyájan, és Izrael egész népe, hogy a názáreti Felkent Jahósua neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból, a neve által áll ez [az ember] előttetek egészségesen. Ez az a kő, amit ti, építők, elvetettetek, amely szegletkővé lett. [Nincs másban szabadítás: mert] nincs más név az ég alatt, amely adatott az embernek, amely által megszabadulunk” (ApCsel 4:8-12) Így az apostolok nem cseréltek Istent, hanem azt hirdették az embereknek, hogy a Felkent Jahósua volt a megfeszített, akit ugyanaz az Isten, aki a prófétákat is küldte, maga Isten lévén feltámasztott, és megadta benne a megmenekülést az embereknek.

5. Ezért zavarba hozta őket mind a gyógyítás ezen esete („mert az az ember negyvenéves volt, akinél a gyógyulásnak ez a csodája történt”), és az apostolok tanítása, és a próféták kifejtése által, amikor is a főpapok elbocsátották Pétert és Jánost. [Ez utóbbiak] visszatértek apostoltársaik nyugalmához és az úr tanítványaihoz, vagyis az Egyházhoz, és elmondták, hogy mi történt, és hogy milyen bátran cselekedtek Jahósua nevében. Azt mondják, hogy az egész Egyház, „amikor meghallották, egyhangúan felemelték Istenhez hangjukat, és mondták, Uralkodó, Te vagy az Isten, aki megteremtetted az eget, a földet, a tengert, és minden benne levőket; aki a szent szellem által szóltál így Dávid, a mi atyánk, a te szolgád szája által: Miért dühöngtek a nemzetek és terveznek a népek hiábavalóságot? Felálltak a föld királyai és egybegyűltek a fejedelmek az ÚR (JHVH) ellen és Felkentje ellen. Mert valóban összegyűltek ebben a városban a te szent szolgád, Jahósua ellen, akit te felkentél, Heródes és Poncius Pilátus a nemzetekkel és Izrael népével együtt, hogy végrehajtsák azt, amit a te karod és akaratod eleve elrendelt, hogy bekövetkezzék.” (ApCsel 4,24-28)

Ezek az Egyház hangjai, amelyből minden gyülekezet származott; ezek az új szövetség polgárai anyaállamának hangjai; ezek az apostolok hangjai ezek az úr tanítványainak, a tökéletes igazaknak, akik az úr mennybemenetele után a Szellem által lettek tökéletessé, és azt az Istent hívták segítségül, aki teremtette az eget, a földet és a tengert, – akit a próféták hirdettek, – és Jahósuát, a Felkentet, a Fiát, akit Isten kent fel, és aki nem ismert más [Istent]. Ugyanis abban az időben és helyen nem volt sem Valentinusz, sem Markion, sem ezeknek az igazság megrontóinak többi fajtája és hívei. Ezért Isten, a mindenség Alkotója meghallgatta őket. Mert azt mondják: „Megrázkódott a hely, ahol összegyűltek; és mindannyian megteltek szent szellemmel, és bátran mondták az Isten beszédét” mindazoknak, akik hajlandóak voltak hinni. „És nagy erővel,” fűzik hozzá, „tettek tanúbizonyságot az apostolok az úr Jahósua feltámadásáról” mondván nekik, „Atyáink Istene feltámasztotta Jahósuát, akit megragadtatok és megöltetek, fára akasztva őt: Isten őt a Jobbjára, mint Herceget és Megváltót állította, hogy bűnbánatot adjon Izraelnek, megbocsátva a bűnöket. És mi ezen beszédek tanúi vagyunk; csakúgy, mint a szent szellem, akit az Isten adott azoknak, akik hisznek Benne.” „És naponta,” – mondja -, „a templomban, és házról házra, nem szűntek meg tanítani és hirdetni a Felkent Jahósuát,” az Isten Fiát. Ugyanis ez volt a szabadítás ismerete, amely tökéletessé teszi az Isten előtt azokat, akik elismerik az Ő Fiának eljövetelét.

6. De mivel ezek közül a férfiak közül néhányan szemtelenül azt állítják, hogy az apostolok, amikor a júdeaiak között hirdettek, nem mondhattak nekik másik istent azon kívül, akiben ők (a hallgatóik) hittek, azt mondjuk nekik, hogy ha az apostolok a régi idők beléjük oltott véleményének megfelelően beszéltek az emberekkel, akkor senki nem tanulta meg tőlük az igazságot, sem sokkal korábban az úrtól; mert azt mondják, hogy maga is ugyanezen a módon beszélt. Ezért ezek a férfiak maguk sem ismerik az igazságot; hanem mivel ilyen volt a véleményük Istennel kapcsolatban, ezért úgy fogadták el a tanítást, ahogyan képesek voltak hallani.

E beszédmód alapján tehát senkinél sem lehet az igazság szabálya; hanem minden tanuló tanítóinak fogja tulajdonítani ezt a gyakorlatot, ahogyan éppen az a személy gondolkodott, és amennyire képességei terjedtek, úgy volt hozzá intézve a nyelv is. De az úr eljövetele feleslegesnek és haszontalannak fog tűnni, ha valóban azzal a szándékkal jött, hogy elviselje és megőrizze minden embernek Istenről való gondolkodását a régi időkben. Emellett sokkal nehezebb feladat volt, hogy azt, akit a júdeaiak emberként láttak és keresztre feszítettek, felkentnek, az Isten Fiának, örök Királyuknak hirdessék. Mivel azonban ez így volt, biztosan nem a régi meggyőződésüknek megfelelően beszélt velük. Mert ők, akik azok szemébe mondták, hogy ők az úr gyilkosai, maguk is sokkal bátrabban hirdették volna azt az Atyát, aki a Demiurgosz felett van, és nem mint egyének ajánlották magukat, hogy higgyenek [az Istenben]; és a bűn sokkal kisebb volt, ha a felső Szabadítót valóban nem feszítették keresztre (aki úgy néz ki számukra, hogy felemelkedett), mivel szenvedésmentes volt.

Mert ahogy a pogányokkal nem elképzeléseiknek megfelelően beszéltek, hanem bátran megmondták nekik, hogy isteneik nem istenek, hanem démonok képmásai (LXX: Zsolt. 95:5); ugyanígy hirdethették volna a hébereknek is, ha ismertek volna egy nagyobb vagy tökéletesebb Atyát, nem táplálva és erősítve ezen emberek Istennel kapcsolatos valótlan véleményét. Sőt, miközben lerontották a pogányok tévedését és elvonták őket isteneiktől, egyáltalán nem hoztak rájuk újabb tévedést; hanem eltávolították azokat, amelyek nem voltak istenek, rámutattak viszont arra, aki egyedül Isten és igazi Atya.

7. Péter szavaiból tehát, amelyeket Cézáreában Kornéliusz centurióhoz intézett, és azokhoz a pogányokhoz, akik vele voltak, akiknek először hirdette az Isten beszédét, megérthetjük, hogy az apostolok mit szoktak hirdetni, hirdetésük jellegét, és az Istennel kapcsolatos gondolatukat. Mert ez a Kornéliusz, mondta, „kegyes és istenfélő férfiú egész háznépével együtt, aki sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelen könyörgött az Istennek. Ez látta tehát a napnak kilencedik órája körül, hogy az Isten angyala eljön hozzá, és monda neki: Alamizsnáid feljutottak az Isten elé emlékeztetésül. Ezért hát küldj el Simonhoz, akit Péternek neveznek.” (vö.: ApCsel 10:2-5) De amikor Péter látta azt a látomást, amelyben az égi hang ezt mondta neki, „Amit Isten megtisztított, azt ne nevezd közönségesnek,” (ApCsel 10:15) ez azért történt, [hogy megtanulja,] hogy az az Isten, aki a törvény által megkülönböztette a tisztát és tisztátalant, az volt, aki megtisztította a pogányokat Fiának vérén keresztül – akit Kornéliusz is imádott; akihez Péter belépve mondta: „Igazán azt látom, hogy az Isten nem személyválogató, hanem minden nemzetben elfogadható számára az, aki őt féli és igazságosan cselekszik” Így világosan jelzi, hogy akit Kornéliusz korábban Istenként félt, akiről a törvény és próféták által hallott, akinek kedvéért alamizsnát is szokott adni, az valóban az Isten. Volt tudása a Fiáról, viszont csak vágyakozott rá; ezért [Péter] hozzátette, „Ti ismeritek azt a beszédet, mely egész Júdeában, Galileától kezdve, az után a bemerítés után, melyet János hirdetett, nyilvánosságra jutott, a názáreti Jahósuáról, hogyan kente fel Isten szent szellemmel és hatalommal; aki széjjeljárt, hogy jót tegyen, és meggyógyítsa mindazokat, akiket az ördög leigázott; mert Isten vele volt.

És mi tanúi vagyunk mindazoknak, amiket mind a júdeaiak földjén, mind Jeruzsálemben tett; akit fagerendára akasztva megöltek: Őt az Isten harmadnapra feltámasztott, és nyíltan megmutatta; nem az egész népnek, hanem az Istentől előre kiválasztott tanúknak, nekünk, akik együtt ettünk és ittunk vele, minekutána feltámadott halottaiból. És megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot, hogy ő az Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. Erről a próféták mind bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatát veszi az ő Neve által mindenki, aki hiszen ő benne.” (ApCsel 10:37-43) Az apostolok tehát Isten Fiát hirdették, akiről az emberek nem tudtak; és eljövetelét azoknak, akik már Isten felől tanítva voltak; de nem vezettek be másik istent. Mert ha Péter tudott volna ilyesmiről, nyíltan hirdette volna a pogányoknak, hogy a júdeaiak Istene egy, de a keresztények Istene egy másik; és mindannyian, kétségtelenül, az angyal látomása miatti félelmében, hittek volna abban, amit mondott nekik.

De Péter szavaiból nyilvánvaló, hogy valóban megtartotta az Istent, aki már ismert volt számukra; de arról is tanúskodott nekik, hogy a Felkent Jahósua volt az Isten Fia, élők és holtak Bírája, akire nézve megparancsolta nekik, hogy merítkezzenek alá a bűnök bocsánatára; és nem csak erről, hanem tanúságot tett, hogy Jahósua maga volt az Isten Fia, aki szent szellemmel is fel volt kenve, és így neveztetett Jahósua a Felkentnek. És ő ugyanaz a lény, aki Máriától született, amint azt Péter tanúsága magába foglalja. Valóban úgy lenne, hogy Péter abban az időben még nem birtokolta a tökéletes tudást, amelyet ezek az emberek később fedeztek fel? Szerintük tehát Péter tökéletlen volt, és a többi apostol is tökéletlen volt; és úgy illene, hogy ők, amikor újjáélednek, e férfiak tanítványaivá váljanak, hogy ők is tökéletessé váljanak. De ez valóban nevetséges. Ezekről az emberekről az derül ki, hogy nem az apostolok tanítványai, hanem saját gonosz elképzeléseiké. Ez oknál fogva van közöttük számos vélemény, amennyiben mindegyik úgy fogadta el a tévelygést, ahogy képes volt [befogadni]. De az Egyház az egész világon, amelynek eredete az apostoloktól származik, kitart egy és ugyanazon vélemény mellett Istenről és Fiáról.

8. És ismét: Kit hirdetett Fülöp az etiópok királynője eunuchjának, visszatérve Jeruzsálemből, és Ézsaiás prófétát olvasta, amikor ő és ez az ember egyedül voltak együtt? Nem ő volt az, akiről a próféta beszélt? „Mint juhot vezették a levágásra, és mint a néma bárány nyírója előtt, így nem nyitotta meg száját?” „De ki fogja kinyilvánítani születését? Mert élete elvétetik majd a földről.” (ApCsel 8,32-33) [Fülöp kijelentette] hogy ez volt Jahósua, és hogy az Írások beteljesedtek benne; amint a hívő eunuch maga is tett: és kívánta, hogy bemerítkezzen, ezt mondva: „Hiszem, hogy Jahósua a Felkent, az Isten Fia.” Ezt az embert el is küldték Etiópia vidékeire, hogy hirdesse azt, amiben maga is hitt, hogy egy Isten van, akit a próféták hirdettek, de hogy ennek [az Istennek] a Fia már megjelent emberi természetben (secundum hominem), és juhként levágták; és az összes többi kijelentéseket, amelyeket a próféták tettek vele kapcsolatban.

9. Pál maga is, miután az úr szólt hozzá az égből, és megmutatta neki, hogy tanítványainak üldözésében saját urát üldözte, és elküldte hozzá Ananiást, hogy visszanyerje látását, és merítkezzen be –„hirdette,” mondja, „Jahósuát a Damaszkuszi zsinagógákban, teljes szólásszabadsággal, hogy ez az Isten Fia, a Felkent.” (ApCsel 9:19-20) Ez az a titok, amelyről azt mondta, hogy kinyilatkoztatás által ismertetett meg vele, tudniillik, hogy aki Pontius Pilátus alatt szenvedett, ugyanaz mindenek Ura, és Király, és Isten (hatalmasság), és Bíró, aki a hatalmat a mindenség Istenétől kapta, mert „engedelmes volt a halálig, még pedig a kereszt haláláig.” (Fil 2:8) És amennyiben ez igaz, amikor [az athéniaknak hirdetett az Areopaguson – ahol a júdeaiak nem voltak jelen, lett volna rá lehetősége, hogy a szólás szabadságával hirdesse Istent – azt mondta nekik: Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami abban van, mivelhogy Ő ég és föld ura, kézzel csinált templomokban nem lakik. Sem embereknek keze nem érintheti őt, mintha bármire is szüksége lenne, holott Ő ad mindeneknek életet, lélegzetet és mindent; aki az emberek egész faját egy vérből teremtette, hogy lakhassanak az egész földnek színén, előre meghatározva idejüket lakásuk határainak megfelelően; hogy keressék az Istenséget, ha valamilyen módon képesek lennének őt felkutatni, vagy megtalálni Őt, bár nem áll távol tőlünk.

Mert Őbenne élünk, mozgunk, és vagyunk; amint saját embereitek közül is mondták némelyek: Mert utódai is vagyunk. Mivelhogy azért az Istennek utódai vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz, vagy emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az Istenség. Ennek a tudatlanságnak idejét azért elnézve az Isten, most hírül adja az embereknek, hogy mindenek mindenütt megtérjenek. Mert kijelölt egy napot, amelyen a világot igazságosan fogja megítélni egy férfiú, Jahósua által; akiről bizonyságot tett mindenkinek az által, hogy feltámasztotta őt halottaiból.” (ApCsel 17:24-31) Ebben a szakaszban nem csak azt hirdeti nekik, hogy Isten a világ Teremtője, – úgy hogy nem voltak jelen a júdeaiak -, hanem azt is, hogy szintúgy Ő alkotta az emberiség egyetlen faját, hogy a föld egész színén lakjon; ahogy Mózes is kijelentette: „Amikor a Legmagasabb felosztotta a nemzeteket, ahogyan Ádám fiait szétszórta, Ő határozta meg a nemzetek határait az Isten angyalainak száma szerint;” de az a nép, amelyik hisz Istenben, most már nem az angyalok hatalma alatt áll, hanem az ÚR [uralma] alatt. „Mert népe, Jákob lett az ÚR osztályrésze, Izrael örökségének mérőkötele.” (vö. LXX: 5Móz 32:8-9)

És ismét, amikor Pál Barnabással a líciai (Lycaonia) Lisztrában volt, és az úr Felkent Jahósua nevében azt tették, hogy egy ember, aki születésétől fogva béna volt járjon, és amikor a tömeg istenekként akarta tisztelni őket a megdöbbentő tett miatt, azt mondta nekik: „Ugyanolyan emberek vagyunk mint ti, hirdetve nektek Istent, hogy elforduljatok ezektől a hiábavaló bálványoktól, hogy az élő Istennek [szolgáljatok], aki teremtette az eget, és a földet, és a tengert, és minden dolgot azokban; aki a múltban elviselte minden nemzetnél, hogy saját útján járt, bár nem hagyta magát tanúság nélkül, jó cselekedeteit biztosítva, esőt adva az égből, és gyümölcsöző évszakokat, megtelítve szíveteket ételeivel és örömével.” (ApCsel 14:15-17) De hogy az összes levele összhangban áll ezekkel a kijelentésekkel, megfelelő helyen magukból a levelekből fogom megmutatni az apostol bemutatásakor. De miközben e bizonyítékokat előhozom az Írás igazságai által, és röviden és átfogóan kifejtem a különféle módon megfogalmazottakat, te is türelemmel vigyázz rájuk, és ne tartsd őket szószaporításnak; figyelembe véve azt, hogy az Írásban szereplő dolgok igazolása csak magukból az Írásokból származhatnak.

10. Továbbá még István, akit az apostolok elsőként választottak diakónusnak, és aki minden ember közül elsőként követte az úr vértanúságának nyomdokait, mivel elsőként ölték meg a Felkent megvallásáért, bátran beszélt a nép között, és tanította őket, mondva: „A dicsőség Istene megjelent a mi atyánknak, Ábrahámnak … és azt mondta neki: Menj ki házadból, és nemzetségedből, és jöjj arra a földre, amelyet mutatok neked; … és elvitte őt erre a földre, ahol most ti lakoztok. És nem adott neki örökséget, még annyit sem, hogy lábát letehesse; mégis megígérte, hogy neki adná birtokként és az utána levő magvának… És Isten ezt mondta a bölcsnek: hogy magva idegen lesz a földön, és rabságba kell kerülnie, és négyszáz évig gonoszul gyötrődnie; és megítélem azt a nemzetet, akiknek szolgálnak, mondja az Úr. És utána kijönnek és szolgálnak engem ezen a helyen. És megadta nekik a körülmetélkedés szövetségét, és [Ábrahám] nemzé Izsákot.” (ApCsel 7:2-8) És további szavai ugyanazt az Istent hirdetik, aki Józseffel és az ősatyákkal volt, és aki beszélt Mózessel.

11. És hogy az apostolok tanításának egész sora egy és ugyanazon Istent hirdette, aki Ábrahámot átköltöztette, aki megadta neki az örökség ígéretét, aki a maga idejében megadta neki a körülmetélkedés szövetségét, aki utódait kihívta Egyiptomból, megőrizte őket a külső körülmetélkedés által – mert jelként adta, hogy ne legyenek ugyanolyanok, mint az egyiptomiak – mert Ő volt mindenek Teremtője, mert Ő volt a mi urunknak, Jahósuának, a Felkentnek Atyja, mert Ő volt a dicsőség Istene, – akik szeretnék, tanulhatnak az apostolok szavaiból és tetteiből, és elgondolkodhatnak azon a tényen, hogy ez az Isten egy, aki fölött nincs más.

De ha lenne is fölötte más isten, azt kellene mondanunk, mindegyikük megtett munkája minőségének összehasonlítása által, hogy az utóbbi felülmúlja az előbbit. Mert tettei által mutatkozik meg a jobb ember, mint ahogy ezt már megjegyeztem; és, mivel ezen emberek „atyjának” nincsenek tettei, amit felhozhatnának, az utóbbi látszik egyedül Istennek. De ha valaki „a vitatkozás betege” (1Tim 6:4) és azt gondolja, hogy amit az apostolok kijelentettek Istenről, azt allegóriának kell venni, vegye figyelembe korábbi kijelentéseimet, amelyben egy Istent, mint a mindenek Formálóját és Alkotóját igazoltam, és leromboltam és lecsupaszítottam állításaikat; és az apostolok tanításával összhangban levőnek fogja találni, és így az marad meg, amit korábban tanítottak, és meggyőződtek arról, hogy egy Isten van, a mindenség Alkotója. És amikor majd elidegeníti elméjét az ilyen tévedésektől, és ettől az Isten elleni káromlástól, amit magába foglal, magától is megtalálja majd értelmét, hogy elismerje, hogy mind a mózesi törvény mind az új szövetség kegyelme, mivel mindkettő arra az időre illeszkedett [amelyre adatott], egy és ugyanazon Isten adományozta az emberi faj részére.

12. Mert azok, akiknek elméje romlott, szembehelyezkedtek a mózesi törvényhozással, és úgy ítélték meg, hogy azok ellentétesek a Jó/Győzelmi Hír tanításával, nem alkalmazták magukra, hogy megvizsgálják az egyes szövetségek közötti különbséget. Mivel tehát az atyai szeretet elhagyta őket, Sátán által felfuvalkodtak, Simon mágus tanításaihoz fordultak, véleményükben hitehagyottá lettek attól, aki az Isten, és úgy képzelték, hogy egy másik isten megismerése által maguk valami többet fedeztek fel, mint az apostolok; és [fenntartották], hogy az apostolok még némileg a júdeaiak véleménye hatása alatt hirdették a Jó Hírt, de ők maguk tisztábbak [a tanításban], és értelmesebbek, mint az apostolok. Ezért Markion és hívei is elkötelezték magukat a Szentírás megcsonkítása mellett, néhány könyvet egyáltalán nem ismerve el; és Lukács szerint való Evangéliumot és Pál leveleit lerövidítették, azt állítják, hogy ezek önmagukban hitelesek, amit maguk rövidítettek le így. Egy másik munkámban azonban, amennyiben Isten erőt ad nekem, megcáfolom őket ezekből, amelyeket még megtartottak.

De az összes többi, akiket a hamisan „tudásnak” (gnózis) nevezett tett felfuvalkodottá, bizonyosan elismerik az Írást; de eltorzítják az értelmezéseket, amint azt az első könyvben bemutattam. És valóban Markion hívei közvetlenül káromolják a Teremtőt, azt állítva róla, hogy ő a gonosz dolgok teremtője, [de] alaptételük állítása ebben a formában több mint tűrhetetlen; azt mondják ugyanis, hogy két létező van, istenek, melyek különböznek egymástól természet által, – az egyikük jó, de a másik gonosz. Azok, akik Valentinusztól valók azonban, miközben megtisztelő módon alkalmazzák a nevet, és kijelentik, hogy a Teremtő az Atya, és Úr, és Isten, de mégis istenkáromlóbbá teszi elméletüket vagy szektájukat az, hogy fenntartják hogy Ő nem egy volt az Aeonok közül a Plerómán belül, hanem abból a hiányból, amely kiűzetett a Plerómán túl. Az Írások és Isten üdvrendjének tudatlansága hozza létre bennük ezeket. És eme munka során egyrészt a szövetségek különbségének okára fogok mutatni, másrészt harmóniájuk egységére.

13. De hogy az apostolok és tanítványaik így tanítottak, ahogy az Egyház hirdeti, és hogy akik így tanítottak, tökéletesek voltak, ezért hívták ki őket arra a helyre is, ami tökéletes – István, aki ezeket az igazságokat tanította, amikor még a földön volt, látta Isten dicsőségét és Jahósuát a jobbján, és így kiáltott fel: „Íme, látom, hogy az ég megnyílt, és az Emberfia Isten jobbján áll.” (ApCsel 7,55-56) Ezeket a szavakat mondta, és megkövezték; és így teljesítette a tökéletes tanítást, minden tekintetben utánozva a vértanúság Vezérét, és imádkozott azokért, akik megölték őt, ezekkel a szavakkal: „Uram, ne ród fel ezt a bűnt az ő felelőségükre.” (ApCsel 7:60) Így lettek tökéletesek azok, akik ismerték egy és ugyanazon Istent, aki az elejétől a végégi jelen volt az emberiséggel a különféle korszakokban; ahogy Hóseás próféta kijelenti: „Én sokasítottam meg a látomásokat, és a próféták keze által hasonlatokat használtam.” (Hós 12:11)

Azok tehát, akik lelküket halálra adták a Felkent győzelmi híre miatt – hogyan beszélhettek volna az embereknek az [Istenről való] régi véleményük szerint? Ha ezt az utat választották volna, akkor nem kellett volna szenvedniük; de mivel azokkal szemben hirdettek, akik nem járultak hozzá az igazsághoz, ezért szenvedtek. Nyilvánvaló tehát, hogy nem mondtak le az igazságról, hanem teljes bátorsággal hirdettek a júdeaiaknak és a görögöknek. A júdeaiaknak valóban [azt hirdették], hogy az a Jahósua, akit keresztre feszítettek az Isten fia volt, élők és holtak Bírája, és hogy Ő kapta meg Atyjától az örökkévaló királyságot Izraelben, amint rámutattam; a görögöknek azonban egy Istent hirdettek, aki mindent megalkotott, és Jahósuát a Felkentet, az Ő fiát.

14. Ez még egyértelműbb megvilágításban látható az apostolok leveléből, amelyet nem a júdeaiaknak, sem a görögöknek nem továbbítottak, hanem azoknak, akik a pogányokból hittek a Felkentben, megerősítve hitüket. Mert amikor bizonyos emberek Júdeából Antiochiába jöttek – ahol először nevezték az úr tanítványait keresztényeknek (felkentesek) a Felkentben való hitük miatt – és arra törekedtek, hogy meggyőzzék azokat, akik hittek az úrban, hogy metélkedjenek körül, és tartsanak meg más dolgokat a törvény előírása alapján; és amikor Pál és Barnabás e kérdés miatt felmentek Jeruzsálembe az apostolokhoz, és az egész egyház összegyűlt, Péter így szólt hozzájuk: „Férfiak, testvérek, tudjátok, hogy régi napoktól választott ki Isten engem arra, hogy a nemzetek az én szájam által hallják a Győzelmi/Jó Hír szavát és higgyenek. És Isten, a szív Vizsgálója, tanúságot tett róluk, adva nekik szent szellemet, akárcsak nekünk; és nem tett különbséget köztünk és köztük, megtisztítva a szívüket hit által. Miért teszitek próbára tehát Istent, hogy igát szorítsatok a tanítványok nyakára, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk hordozni? De hisszük, hogy urunk a Felkent Jahósua kegyelme által mentetünk meg, akárcsak ők.”

Utána Jakab (Jákob) így szólt: „Férfiak, testvérek, Simon kijelentette, hogy Isten miként szándékozik népet venni a pogányok közül az ő Nevéért. És ezek egyeznek a próféták szavaival, ahogy írva van: „Ezek után visszatérek, és felépítem majd Dávid sátorát, amely leomlott; és megépítem romjait, és felállítom: hogy az emberek maradéka megkereshesse az Urat, és mind a pogányok, akik között esdekelve hívnak segítségül, ezt mondja JHVH, aki megteszi ezeket.” Öröktől fogva ismertek az Isten munkái. Ezért a magam részéről ítéletet mondok, hogy ne bántsuk azokat, akik a pogányok közül Istenhez fordulnak: hanem hogy utasítsuk őket, hogy tartózkodjanak a bálványok hiábavalóságától, és a paráznaságtól, és a vértől; és bármit, amit nem akarnak, hogy velük tegyenek, ne tegyenek másokkal.” (vö.: ApCsel 15:13-20) És amikor ezek a dolgok elhangzottak, és mindannyian beleegyezésüket adták, így írták nekik: „Az apostolok, a vének, [és] a testvérek azoknak a testvéreknek, akik a nemzetek közül valók, akik Antiochiában, Szíriában, Ciliciában vannak, üdvözlet! Mivel hallottuk, hogy egyesek, akik közülünk jöttek ki, szavakkal zavartak meg titeket, lelketeket felforgatva, mondva: Körül kell metélkedni és be kell tartani a törvényt; akiknek nem adtunk ilyen parancsolatot: jónak tűnt nekünk, egyetértésben összegyűlve, hogy választott embereket küldjünk hozzátok szeretett Barnabásunkkal és Pálunkkal; férfiakkal, akik lelküket adták urunk, a Felkent Jahósua nevéért.

Elküldtük tehát Júdást és Silást, hogy szájról szájra elmondhassák véleményünket. Mert jónak látszott a szent szellemnek, és nekünk, hogy ne terheljünk nagyobb terhet, mint ezek a szükséges dolgok; hogy tartózkodjatok a bálványoknak felajánlott húsoktól, és a vértől, és a paráznaságtól; és amit nem akartok, hogy veletek tegyenek, azt ne tegyétek másokkal: amelytől megőrizve magatokat szent szellemben járva, jól fogtok cselekedni.” (ApCsel 15:23-29) Mindezen szakaszokból tehát nyilvánvaló, hogy nem egy másik Atya létezésére tanítottak, hanem odaajándékozták a szabadság új szövetségét azoknak, akik újonnan hittek az Istenben a szent szellem által. De világosan jelezte az általuk vitatott kérdés jellege, tudniillik, hogy szükséges-e még a tanítványok körülmetélkedése, vagy sem, hogy fogalmuk sem volt másik Istenről.

15. [Ez esetben] nem lett volna olyan szokásuk [a héberekből valóknak] az első szövetségből fakadóan, hogy a pogányokkal nem voltak hajlandók együtt enni. Mert még Péter, noha elküldetett hozzájuk, hogy tanítsa őket, és látomás által kényszeríttetett erre, mindazonáltal nem kevés habozással beszélt, így szólva hozzájuk: „Ti tudjátok, hogy egy júdeai embernek törvénytelen, hogy társalogjon vagy hogy bemenjen egy másik nemzetbelihez; de Isten megmutatta nekem, hogy senkit sem nevezhetek közönségesnek vagy tisztátalan embernek. Ezért jöttem ide ellentmondás nélkül;” (ApCsel 10:47) ezekkel a szavakkal jelezve, hogy nem ment volna el hozzájuk, ha nem lett volna megparancsolva neki. Hasonló okból sem adta volna meg nekik ilyen készségesen a bemerítést, ha nem hallotta volna őke prófétálni, amikor a szent szellem megnyugodott rajtuk. És ezért felkiáltott, „Eltilthatja-e valaki a vizet, hogy ne merítkezzenek be, akik ugyanúgy megkapták a szent szellemet, mint mi?” (ApCsel 10,47) Ugyanakkor meggyőzte azokat, akik vele voltak, és rámutatott, hogy ha nem nyugodott volna meg azokon a szent szellem, lett volna, aki megtiltotta volna az alámerítkezésüket. És az apostolok, akik Jakabbal voltak, megengedték a pogányoknak, hogy Isten szellemének engedelmeskedve szabadon cselekedjenek.

De ők maguk, miközben ugyanazt az Istent ismerték, folytatták az ősi szertartásokat; úgy, hogy Péter még félt, hogy szemrehányásukat se vonja magára, bár korábban a pogányokkal együtt evett a látomás és a szellem miatt, amely megnyugodott rajtuk, mégis, mikor bizonyos személyek Jakabtól jöttek, visszahúzódott, és nem evett velük. Pál pedig azt mondta, hogy Barnabás is ugyanezt tette. Így tettek tehát az apostolok, akiket az úr tett minden cselekedete és tanítása tanújává – mert úgy találják, hogy Péter, Jakab és János, aki mindenütt együtt volt vele – lelkiismeretesen a mózesi törvény rendje szerint cselekedtek, megmutatva, hogy egy és ugyanazon Istentől származott; amit biztosan soha nem tettek volna meg, – mint már mondtam -, ha megtudták volna az úrtól [hogy létezik] egy másik Atya rajta kívül, aki a törvény rendjét kijelölte.

XIII. Fejezet

1. Azokkal (a markionitákkal) kapcsolatban, akik azt állítják, hogy egyedül Pál ismerte az igazságot, és hogy kijelentés által lett nyilvánvaló számára a titok, hadd győzze meg őket maga Pál, amikor azt mondja, hogy egy és ugyanazon Isten cselekedett Péterben a körülmetéltek apostolságáért, és őbenne a pogányokért. Péter tehát annak az Istennek volt az apostola, akinek Pál is volt; és akit Péter a körülmetéltek között Istenként hirdetett, és ugyanígy Isten Fiát, azt Pál is [kijelentette] a pogányok között. Mert a mi urunk egyáltalán nem azért jött, hogy egyedül Pált mentse meg, és Istennek sem olyan korlátozott eszközei vannak, hogy csak egy apostola kellene, hogy legyen, aki ismeri Fia üdvrendjét. És ismét, amikor Pál azt mondja: „Milyen szépek azoknak lábai, akik Jó Hírt mondanak, akik a béke örömüzenetét hirdetik” (Róm. 10:15 Ézs. 52:7) világosan megmutatja, hogy nem csupán egy volt, hanem sokan voltak, akik az igazat hirdették. És ismét, a Korintusiakhoz írt levelében, amikor elsorolta mindazokat, akik látták az urat a halottak közül való feltámadása után, így szól a folytatásban: „Függetlenül attól, hogy én voltam-e vagy ők, tehát mi hirdetjük, és így lettetek hívőkké,” (1Kor 15:11) elismerve mindazok hirdetését, akik látták az urat a halottak közül való feltámadása után.

2. És ismét, az úr így válaszol Fülöpnek, aki vágyott látni az Atyát, „Hosszú ideig voltam-e veled, és mégsem ismertél fel engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát is; hogy mondod akkor: Mutasd meg nekünk az Atyát? Mert én az Atyában vagyok és az Atya bennem; és mostantól kezdve ismered Őt és láttad őt.” (Ján. 14:9-10 7) Ezeknek az embereknek tehát tanúságot tett az úr, hogy őbenne megismerték és látták az Atyát (és az Atya az igazság). Azt állítani tehát, hogy ezek az emberek nem ismerték meg az igazságot, csak hamis tanúk mondhatják, és azok, akik elidegenedtek a Felkent tanításától. Miért küldte az úr a tizenkét apostolt Izrael házának elveszett juhaihoz, ha ezek a [kiküldött] emberek nem ismerték meg az igazságot? Hogyan hirdetett a hetven is, ha maguk korábban nem ismerik a hirdetett ige igazságát? Vagy hogyan lehetett [az eretnekek állítása szerint] Péter tudatlanságban, akiről az úr bizonyságot tett, hogy nem test és vér jelentette ki neki, hanem az Atya, aki a mennyekben van? Ahogy tehát „Pál apostol [volt], nem embertől, sem ember által, hanem a Felkent Jahóusa által, és Isten, az Atya által;” [így a volt a többivel is; hogy] A Fiú valóban az Atyához vezeti őket, az Atya pedig kinyilatkoztatja nekik a Fiút.

3. De hogy Pál azok kérésének eleget tett, akik őt az apostolokhoz hívták, a miatt a felvetett kérdés miatt, [ami támadt], és felment hozzájuk Barnabással Jeruzsálembe, nem ok nélkül, hanem azért, hogy a pogányok szabadságát megerősíthessék általuk, ő maga mondja a Galatákhoz írt levélben: „Aztán tizennégy évvel később felmentem Barnabással Jeruzsálembe, és Tituszt is vittem. De kinyilatkoztatás által mentem fel, és közöltem velük azt az örömhírt, amelyet a pogányok között hirdettem.” És ismét így szól: „Mert egy órára helyt adtunk az alávetettségnek, hogy az evangélium igazsága megmaradjon nektek.” (Gal. 2:1-2;5) Ha azután valaki az Apostolok Cselekedeteiből gondosan megvizsgálja azt az időt, amelyről megírták, hogy az említett kérdés miatt felment Jeruzsálembe, akkor a Pál által említett éveket fogja megtalálni, ami ezzel egyezik. Így Pál kijelentése harmonizál és mintegy megegyezik Lukácsnak az apostolokkal kapcsolatos tanúságával.

XIV. Fejezet

1. De az, hogy ez a Lukács elválaszthatatlan volt Páltól, és munkatársa az evangéliumban, ő maga világosan bizonyítja, nem dicsekvésként, hanem maga az igazság kötelezi erre. Mert azt mondja, hogy amikor Barnabás, és János, akit Márknak hívtak, elváltak Páltól és Ciprusra vitorláztak, „mi Troászba jöttünk;” (ApCsel 16:8) és amikor Pál látott álmában egy makedón férfit, aki azt mondta: „Gyere Makedóniába, ó Pál, és segíts nekünk”, „azonnal,” – mondja -, „igyekeztünk Makedóniába menni, megértve, hogy az Úr elhívott bennünket, hogy hirdessük nekik a Győzelmi/Jó Hírt. Ezért Troászból elhajózva hajónk irányát Szamothrakéba irányítottuk.” És gondosan megmutatja utazásuk minden részletét, egészen Filippiig, és azt, hogy miként mondták el első megszólalásukat: „mert, leülve,” mondja, „beszélgettünk az összegyűlt asszonyokkal;” (ApCsel. 16;9,10-11,13) és egyesek hittek, méghozzá nem is kevesen. És ismét ezt mondja: „De a kovásztalan kenyér napjai után elvitorláztunk Filippiből, és Troászba érkeztünk, ahol hét napig tartózkodtunk.” (ApCsel 20:6)

És a Pállal való utazás minden további részletét elmondja, teljes szorgalommal jegyezve mind a helyeket, mind a városokat, mind a napok számát, amíg fel nem mentek Jeruzsálembe; és hogy mi történt Pállal ott, hogyan lett Rómába küldve megkötözve; annak a centúriónak nevét, aki felügyeletében vitte; és a hajók jelvényeit, és hogy hogyan szenvedtek hajótörést; és a szigetet, amelyre menekültek, és hogyan fogadták jóindulattal ott, amikor Pál meggyógyította a sziget főemberét; és hogyan vitorláztak onnan Puteoliba, és onnan megérkeztek Rómába; és hogy mennyi ideig tartózkodtak Rómában. Mivel Lukács minden eseménynél jelen volt, gondosan feljegyezte írásban őket, hogy ne lehessen elítélni hazugság vagy hencegés miatt, mert mindezek [a részletek] bizonyították, hogy ősibbek azoknál, akik most másként tanítanak, és hogy nem volt tudatlan az igazság felől.

Hogy nem csupán követője, hanem munkatársa is volt az apostoloknak, de főleg Pálnak, maga Pál is kijelentette Levelében, mondva: „Démász engem elhagyott,… és elment Tesszalonikába; Crescens Galatiába, Titus Dalmáciába. Csak Lukács van velem.” (2Tim 4:10-11) Ebből megmutatkozik, hogy mindenkor ragaszkodott hozzá és elválaszthatatlan volt tőle. És ismét azt mondja a Kolosszébelieknek írt Levelében: „Lukács, a szeretett orvos, köszönt titeket.” (Kol. 4:14) De bizonyára, ha Lukács, aki mindenkor társaságban hirdetett Pállal, és „a szeretettnek” van nevezve általa, és vele együtt a Jó Hír hirdető munkáját végezte, és azzal volt megbízva, hogy adja át nekünk a Jó/Győzelmi Hírt, semmi mást nem tanult tőle, amint az szavaiból kiderül, akkor hogyan dicsekedhetnek ezek az emberek, akik soha nem csatlakoztak Pálhoz, hogy rejtett és kimondhatatlan titkokat tanultak [tőle]?

2. De hogy Pál egyszerűséggel azt tanította, amit tudott, nemcsak azoknak, akik nála voltak [munkatársak], hanem azoknak is, akik hallgatták őt, ezt ő maga teszi nyilvánvalóvá. Amikor ugyanis Efezusból és több másik szomszédos városból érkezett felvigyázók és vének Milétoszban gyülekeztek, mivel ő maga Jeruzsálembe sietett a pünkösd megünneplésére, miután sok mindenről tanúskodott nekik és kijelentette, hogy minek kell vele történnie Jeruzsálemben, hozzátette: „Tudom, hogy többé nem láthatjátok arcomat. Ezért arra kérlek benneteket, hogy jegyezzétek meg ezt a napot, hogy tiszta vagyok mindenek vérétől. Mert nem vonakodtam attól, hogy kijelentsem nektek Isten minden tanácsát. Vigyázzatok tehát mind magatokra, mind az egész nyájra, amely fölött a szent szellem felvigyázókként helyezett el titeket, hogy kormányozzátok az Úr egyházát, amelyet Sajátja vérén keresztül szerzett magának.” (ApCsel 20:25-28)

Majd a gonosz tanítókra hivatkozva, akiknek fel kell kelniük, így szólt: „Tudom, hogy távozásom után kegyetlen farkasok jönnek hozzátok, akik nem kímélik a nyájat. És magatok közül is támadni fognak emberek, akik romlott dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat.” (ApCsel. 20:29-30) „Nem vonakodtam attól,” – mondja, – „hogy kinyilvánítsam nektek Isten minden tanácsát.” Így az apostolok egyszerűen és személyek tisztelete nélkül átadták mindazoknak, amit maguk tanultak az úrtól. Így Lukács is személyek tisztelete nélkül adja át nekünk azt, amit tőlük tanult, amit ő maga tanúsít, mondva: „Amint átadták nekünk, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgálói voltak az Igének.” (Luk. 1:2)

3. Nos, ha valaki elutasítja Lukácsot, mint aki nem ismerte az igazságot, akkor [ez által a tett által,] nyilvánvalóan elutasítja azt a Jó Hírt, amelynek tanítványának vallja magát. Mert általa ismerkedtünk meg a Jó Hír nagyon sok és fontos részével; például János nemzedéke, Zakariás története, az angyal eljövetele Máriához, Erzsébet felkiáltása, az angyalok leszállása a pásztorokhoz, az általuk mondott szavak, Anna és Simeon tanúságtétele a Felkentről, és hogy tizenkét éves korában elhagyták őt Jeruzsálemben; továbbá János bemerítése, az úr éveinek száma, amikor bemerítkezett, és hogy ez Tibérius Caesar tizenötödik évében következett be.

És amint tanításában ezt mondta a gazdagoknak: „Jaj nektek, gazdagoknak, mert megkaptátok vigasztalásotokat;” (Luk. 6:24) és „Jaj nektek, akik beteltetek, mert éhezni fogtok; és ti, akik most nevettek, mert sírni fogtok;” (Luk. 6:25) és „Jaj nektek, amikor mindenki jót beszél rólatok, mert a ti atyáitok ezt tették a hamis prófétákkal.” (Luk. 6:26) Az összes efféle dolgokat, amelyeket egyedül Lukácson keresztül ismertünk meg (és az úr számos cselekedetét, amelyeket általa tanultunk meg, és amelyeket mind a többi [evangélista] is megjegyzett) a halak sokasága, amelyet Péter társai bekerítettek, amikor az úr parancsára bedobták a hálókat; az asszony, aki tizennyolc évig szenvedett, és meggyógyult Szombat-napon; az ember, akinek vízkórja volt, akit az úr tett teljesen éppé Szombaton, és hogyan védekezett azért, mert azon a napon gyógyító cselekedetet hajtott végre; hogyan tanította tanítványait, hogy ne törekedjenek a legfelsőbb szobákba; hogyan kellene meghívniuk a szegényeket és erőtleneket, akik nem viszonozhatják számunkra; a férfiről, aki az éjszaka folyamán kopogtatott, hogy kenyeret szerezzen, és megszerezte azokat tolakodása sürgőssége miatt; hogy, amikor [a mi urunk] leült étkezni egy farizeussal, amikor egy bűnös asszony csókolgatta lábát, és kenettel kente őket, azzal, hogy amit az Úr emiatt a nő miatt mondott Simonnak a két adósról; annak a gazdag embernek a példázatáról is, aki elraktározta a javakat, amelyek nála felhalmozódtak, akinek azt is mondták, „Ezen az éjszakán megkeresik rajtad lelkedet; kié lesz a sok dolog, amelyet előkészítettél?” (Luk. 12:16-20) és ehhez hasonló arról a gazdag emberről, aki bíborba öltözött és pompával vigadott és a szegény Lázárról; a tanítványokhoz intézett válaszáról is, amikor mondták: „Növeld a mi hitünket!” (Luk. 17:5-6) továbbá a Zákeus vámossal való beszélgetése; a farizeusról és az adószedőről is, akik egy időben imádkoztak a templomban; a tíz leprásról is, akiket egyszerre tisztított meg az úton; és hogy elrendelte hogyan gyűjtsék össze a sántát és vakot a menyegzőre az ösvényekről és utakról; továbbá a példabeszédet a bíróról, aki nem félte Istent, akit az özvegy tolakodása vezetett, hogy megbosszulja ügyét; és a szőlőben levő fügefáról, amely nem hozott gyümölcsöt. Sok más dolog is található, amely csak Lukácsnál található, amelyeket Markion és Valentinosz is felhasznál. És ezeken kívül [feljegyzi], hogy [a Felkent] mit mondott tanítványainak az úton a feltámadás után, és hogyan ismerték fel őt a kenyértörésben.

4. Természetesen ebből következik, hogy ezeknek az embereknek vagy el kell fogadniuk az elbeszélés többi részét, vagy pedig elutasítani ezeket a részeket is. Mert egyetlen józan ésszel rendelkező ember sem engedheti meg nekik, hogy megkapjanak bizonyos dolgokat, amelyeket Lukács igaznak mondott, és félretegyenek másokat, mintha nem tudta volna az igazat. És ha Markion hívei valóban elutasítják ezeket, akkor nem rendelkeznek Evangéliummal; mert, lerövidítve azt, ami Lukács szerinti, amint már mondtam, azzal dicsekednek, hogy rendelkeznek az Evangéliummal [ami megmaradt]. De Valentinusz követőinek fel kell adniuk hiábavaló beszédüket; mert sokszor veszik ezt [az Evangéliumot] saját spekulációikhoz, hogy gonosz értelmezést adjanak arra, amit az jól mondott. Ha viszont kényszert éreznek, hogy elfogadják a fennmaradó részeket is, akkor tökéletes az Evangélium és az apostolok tanának tanulmányozása által meg fogják találni a szükséget a bűnbánatra, hogy megmeneküljenek a veszélytől [melynek kitették magukat].

XV. Fejezet

1. De ismét, ugyanazt hozzuk fel azok ellen, akik nem ismerik el Pált apostolként: hogy vagy kénytelenek elutasítani az Evangélium egyéb szavait, amelyeket egyedül Lukácson keresztül ismertünk meg, és ne használják őket; vagy különben, ha mindezeket elfogadják, szükségszerűen el kell ismerniük azt a tanúvallomást is, amely Pálról szól, amikor (Lukács) azt mondja nekünk, hogy az Úr először a mennyből szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem? Én vagyok a Felkent Jahósua, akit te üldözöl;” és azután Anániáshoz, róla mondva: „Menj utadra, mert ő választott edény Számomra, hogy viselje Nevem a pogányok, és királyok, és Izrael fiai között. Mert megmutatom neki innentől, hogy milyen nagy dolgokat kell elszenvedni nevemért.” (ApCsel 9,15-16)

Azok tehát, akik nem fogadják el őt [tanítóként], akit az úr erre a célra választott, hogy bátran viselje nevét, mint az előbb említett nemzetekhez küldöttet, megvetik az úr választását, és elszakadnak az apostolok társaságától. Mert azt sem tudják állítani, hogy Pál nem volt apostol, amikor őt éppen erre a célra választották; sem Lukács hazugságának bűnét nem tudják bizonyítani, amikor ő teljes igyekezettel hirdeti nekünk az igazságot. Valójában lehetséges, hogy ezért történt, hogy Isten nagyon sok igazságot közölt Lukács közbenjárása által, amelyet mindeneknek szükségszerűen használnia kell, azért hogy mindenki, követve későbbi tanúságát, amely az apostolok cselekedeteivel és tanításával foglalkozik, és az igazság hamisítatlan szabályát megtartva, megmenekülhessen. Következésképpen bizonysága igaz, és az apostolok tanítása nyílt és szilárd, nem fenntartva semmit; és nem tanították a tanítás egy részét titkosan, másikat pedig nyilvánosan.

2. Ez ugyanis eme hamis alakok, gonosz csábítók és képmutatók fortélya, ahogyan azok tesznek, akik Valentinusztól valók. Ezek az emberek a sokaságnak beszélnek, azoknak, akik az Egyházból valók, akiket ők maguk „közönségesnek” (vulgar) és „egyházinak” (ecclesiastic) neveznek. Ezekkel a szavakkal csalják csapdába az egyszerűbbeket, és csalogatják őket a mi kifejezésmódunkat utánozva, hogy gyakrabban meghallgathassák őket; és ezek után felőlünk kérdezik, hogy hogyan van az, hogy amikor a miénkhez hasonló tanításokat tartanak, mi ok nélkül távol tartjuk magunkat a társaságuktól; és [hogyan van az, hogy] amikor ugyanazokat mondják, és ugyanazt a tant vallják, eretnekeknek nevezzük őket? Amikor így, kérdések segítségével megdöntötték némelyek hitét, és ellentmondást nem tűrő hallgatójukká tették őket, magányosan kifejtik nekik a Pleróma kibeszélhetetlen titkát. De teljesen becsapják azokat is, akik azt képzelik, hogy megtanulhatják az eretnekek által idézett Írás szövegeiből azt a [tant], amelyet szavuk még elfogadhatóan tanít. Mert a tévelygés valószínű, és hasonlít az igazságra, de álruhára van szüksége; míg az igazság kendőzetlen, és ezért volt megbízható a gyermekeknek. És ha valamely vizsgálójuk valóban magyarázatot követel, vagy kifogást emel velük szemben, azt állítják, hogy ő nem képes bevenni az igazságot, és nincs felülről, az ő Anyjuktól származó magja; és így valóban nem ad neki választ, hanem egyszerűen kijelenti, hogy ő a köztes részekhez tartozik, azaz állati (lelki) természettel rendelkezik.

De ha valaki megadja magát nekik, mint egy kis bárány, és követi gyakorlatukat és „megváltásukat”, olyan mértékben felfuvalkodik, hogy azt hiszi, hogy sem a mennyben, sem a földön nincs, hanem hogy átment a Plerómába; és miután átölelte angyalát, fölényes testtartással és dölyfös arckifejezéssel járkál, mintha egy kakas teljes peckességét bírná. Vannak köztük olyanok, akik azt állítják, hogy annak az embernek, aki felülről jön, jó magatartást kell követnie; emiatt aztán bizonyos fölényességgel valamiféle színlelt méltóságot is magukra öltöttek. A többség azonban megvetővé is válik, mintha már tökéletesek lennének, a [külső megjelenésre való] tekintet nélkül élnek, bizony, megvetéssel [azzal szemben, ami jó], magukat „szellemieknek” nyilvánítják, és azt állítják, hogy már megismerték a felüdülésük helyét, amely Plerómájukon belül van.

3. De térjünk vissza az érvelés ugyanazon vonalára [amit ez idáig követtünk]. Mert amikor bebizonyosodott, hogy azok, akik az igazság hirdetői és a szabadság apostolai voltak, senkit sem neveztek Istennek vagy Úrnak, kivéve az egyetlen igaz Atyát, és a Beszédét, aki mindenekben első; azután egyértelműen bebizonyosodott, hogy ők (az apostolok) ÚR Istennek vallották Őt, aki teremtette az eget és a földet, aki Mózessel is beszélt, aki neki a törvény adományát adta, és aki elhívta az atyákat; és hogy nem ismertek mást. Nyilvánvalóvá vált tehát az apostolok véleménye az Istennel kapcsolatban, és azoké (Márk és Lukács), akik tanultak szavaikból.

XVI. Fejezet

1. De vannak olyanok, akik azt mondják, hogy Jézus csupán Krisztus edénye volt, akire a Krisztus, mint galamb, felülről szállt le, és amikor kijelentette a megnevezhetetlen Atyát, felfoghatatlan és láthatatlan módon belépett a Pleromába: mert ezt nem csak az emberek, hanem még azok a hatalmak és erők sem értették meg, amelyek a mennyben vannak, és hogy Jézus volt a Fiú, Krisztus pedig az Atya, és a Krisztus Atyja, Isten; míg mások azt mondják, hogy ő csupán külső megjelenésében szenvedett, természetétől fogva képtelen lévén a szenvedésre. A Valentiánusok továbbá azt állítják, hogy a természet rendjéből való Jézus ugyanaz volt, aki áthaladt Márián, akire a magasabb [régióból] érkező Megváltó szállt le, akit Pánnak is neveztek, mert ez birtokolta mindazok nevét (szókincsét), akik őt teremtették; de hogy [ez utóbbi] megosztotta erejét és nevét Vele, aki a teremtett rendből való; hogy Általa a halál eltöröltessék, de az Atyát a fentről leszálló Megváltó tette ismertté, akiről (a földi Jézusról) azt is állítják, hogy maga Krisztus és a teljes Pleróma edénye; szóban ugyan egyetlen Krisztus Jézusról tesznek vallást, vélekedésükben mégis részekre osztják:

mert, amint azt már megfigyeltem, ezeknek az embereknek az a gyakorlata, hogy azt mondják, hogy egy Krisztus volt, akit Monogenes teremtett a Pleroma megerősítésére; de hogy egy másik a Megváltó, akit az Atya dicsőségére küldtek; és még egy másik a természet rendjéből való, és akit szenvedőként ábrázolnak, aki magában a Krisztust is megszülte, azt a Megváltót, aki visszatért a Pleromába. Ezért szükségesnek tartom, hogy figyelembe vegyük az apostolok Urunk Jahósuának a Felkentre vonatkozó teljes gondolkodását, és hogy megmutassuk, hogy nemcsak soha nem voltak ilyen vélemények vele kapcsolatban; de még tovább, hogy a szent szellem útján jelentették be, hogy azok, akiknek ilyen tanokat kell tanítaniuk, a Sátán ügynökei, akiket azért küldtek ki, hogy megdöntsék egyesek hitét, és eltávolítsák őket az Élettől.

2. Azt, hogy János tudta, hogy egy és ugyanaz Isten Beszéde, és hogy ő az egyetlen egyszülött, és hogy megszabadításunkért megtestesült, a Felkent Jahósua a mi urunk, eléggé bizonyítottam magának Jánosnak szavaiból. És Máté is, egy és ugyanazon Felkent Jahósuát ismert, bemutatva nemzedékét, mint szűztől származó embert, ahogy Isten megígérte Dávidnak, hogy testének gyümölcséből fog örök Királyt támasztani, ugyanezt ígérve Ábrahámnak sokkal korábban ezt mondja: „A Felkent Jahósuának, Dávid fiának nemzedékéről való könyv, aki Ábrahám fia” Azután, hogy megszabadítsa elménket a József iránti gyanútól, azt mondja: „De a Felkent születése így történt. Amikor anyja el volt jegyezve Józseffel, mielőtt még egybekeltek volna, úgy találtatott, mint aki gyermekkel viselős a szent szellem által.” (Mt 1:18) Azután, amikor József arról elmélkedett, hogy elbocsátja Máriát, mivel várandós , [Máté elmondja nekünk] az Isten angyala állt mellé, és így szólt: „Ne félj elvenni feleségedet, Máriát: mert ami benne fogant, a szent szellemtől származik.

És fiat szül, és nevezd nevét Jahósuának; mert ő fogja megmenteni népét bűneiből. Ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: »Íme, a szűz foganni fog méhében, és fiat szül, és annak nevét Immánuelnek fogják nevezni«, vagyis: Isten velünk van.” (Mát. 1:20-23; Ézs. 7:14) egyértelműen jelezve, hogy mind az atyáknak tett ígéret teljesült, mind az, hogy Isten Fia szűztől született, és hogy Ő Maga volt a Megváltó Felkent, akit a próféták megjövendöltek; nem pedig, ahogy ezek az emberek állítják, hogy Jézus az, aki Máriától született, de hogy Krisztus az, aki felülről szállt alá. Máskülönben Máté világosan azt mondta volna: „Jahósua születése pedig így történt”; de a szent szellem, előre látva [az igazság] megrontóit, és védelmet nyújtva előre csalásukkal szemben, Máté mondja: „De a Felkent születése így történt;” és hogy ő Emmanuel, nehogy véletlenül pusztán embernek tekintsük őt: mert „nem test akaratából, sem ember akaratából, hanem Isten akarata által a Beszéd testé lett;” és nehogy azt képzeljük hogy más Jahósua egy, és Krisztus másik, hanem tudnunk kell, hogy egy és ugyanazon személy.

3. Pál, amikor a rómaiaknak írt, pontosan ezt magyarázta: „Pál, a Felkent Jahósua apostola, aki ki van választva az Isten Győzelmi/Jó Hírének hirdetésére, amelyet előre megígért a próféták által a szent írásokban Fia felől, aki test szerint Dávid magvából lett, és aki Isten Fiának bizonyult a megszentelés szellemének ereje által Jahósuának a Felkentnek, a mi urunknak a halottak közül való feltámadása alapján.” (Róm. 1:1-4) És ismét a rómaiaknak írva így szól: „Akiké az atyák, és akik közül származik test szerint a Felkent. A Létező (aki a VAN) mindenek felett, Isten áldott örökké. Ámen.” (Róm. 9:5) És ismét a Galatákhoz írt levelében ezt mondja: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonyból lett, törvény alatt lett, hogy megváltsák azokat, akik a törvény alatt voltak, hogy megkaphassuk az örökbefogadást;” (Gal 4,4-5) egyértelműen jelezve, hogy egy Isten az, aki a próféták által tett ígéretet a Fiúról, és egy a Felkent Jahósua a mi urunk, aki a Dávid magvából származott Máriától született; és hogy a Felkent Jahósua hatalommal lett kijelölve Isten Fiának, a szentség szelleme szerint, a halálból való feltámadás által, mint az egész teremtés elsőszülöttje; az Isten Fia ember Fiává vált, hogy általa megkapjuk az örökbefogadást, – az emberség fenntartja, részesül és befogadja Isten Fiát. Ezért Márk azt is mondja: „A Felkent Jahósua, az Isten Fia győzelmi hírének kezdete; ahogy a prófétákban meg van írva.” (Márk. 1:1-2)

Tudván azt, hogy egy és ugyanaz az Isten Fia, a Felkent Jahósua, akit a próféták hirdettek, aki Dávid testének gyümölcséből volt Emmanuel, „Az Atya nagy tanácsának angyala (v. nagy határozatának követe);” (vö. LXX: Ézs. 9:5) akin keresztül Isten felkeltette a napkeltét és az Igazat, hogy feltámassza Dávid házának, és felemelte számára a szabadítás szarvát, „és bizonyságot állított Jákobban;” ahogy Dávid mondja, amikor születésének okairól beszél: „És törvényt rendelt Izraelben, hogy egy másik nemzedék megismerhesse [Őt], a gyermekek, akiknek ezektől kell születniük, és a felkelők maguk is kijelentik majd gyermekeiknek, hogy így azok is Istenbe reménykedhessenek, és kutassák parancsolatait.” (Zsolt 78:5-7) És ismét az angyal mondja, amikor jó híreket hozott Máriának: „Nagy lesz ő, és a Legmagasabb Fiának fog neveztetni; és JHVH neki fogja adni atyjának Dávidnak trónját;” (Lk 1:32) elismerve, hogy aki a Legmagasabb Fia, ugyanez maga Dávid fia is. És Dávid, aki szellem által ismerte ennek a személynek eljövetele rendjét, amely által élőkön és holtakon uralkodik, úrnak (Adonaj) vallotta őt, aki a Legmagasabb Atya jobbján foglal helyet. (vö.: Zsolt. 110:1)

4. De Simeon is – aki a szent szellemtől kapott figyelmeztetést, hogy nem lát halált, amíg nem látta meg előbb a Felkent Jahósuát – kezébe vette őt, a szűz elsőszülöttjét, áldotta Istent, és így szólt: „Uram, most engeded, hogy szolgád békében távozzon a te beszéded szerint: mert szemeim látták a Te szabadításod, amelyet minden nép szeme előtt készítettél; fényt a pogányok megvilágítására és néped Izrael dicsőségére;” (Luk 2:28-32) így vallotta, hogy a csecsemő, akit kezében tartott, Jahósua, aki Máriától született, maga a Felkent volt, az Isten Fia, mindenek világossága, magának Izraelnek dicsősége, valamint azoknak, akik elaludtak békéje és megújítása.

Mert ő már kifosztotta az embereket, azzal, hogy eltávolította tudatlanságukat, átadta nekik saját tudását, és szétosztotta azoknak, akik felismerték őt, ahogy Ézsaiás mondja: „Hívd nevét: Gyorsan zsákmányra, gyorsan oszd szét!” (Ézs. 8:3) Nos, ezek a Felkent művei. Tehát Ő maga volt a Felkent, akit Simeon [karjaiban] tartva áldotta a Magasságost; akit látva a pásztorok dicsőítették Istent; akit János, miközben anyja méhében volt még, és Ő (a Felkent) Máriáéban, felismerte mint az urat, és megmozdulásával üdvözölte; akit a mágusok, amikor meglátták, leborultak, felajánlották ajándékaikat [neki], mint már említettem, és meghajoltak az örök királynak, más úton távoztak, és most nem az asszírok útján tértek vissza. „Mert mielőtt a gyermek megtanul felsírni: „Atyám vagy anyám” Megkapja Damaszkusz hatalmát, és Szamária zsákmányát az Asszírok királyával szemben;” (Ézs. 8:4) valóban rejtélyes módon, de határozottan kijelentve, hogy az Úr rejtett kézzel harcolt Amalek ellen. (vö.: LXX: 2Móz. 17:16) Ezért is hirtelen ragadott el Dávid házához tartozó gyermekeket, akik felette szerencsésnek számítottak, hogy abban az időben születtek, hogy előre küldhesse őket királyságába; Ő, mivel maga csecsemő volt, úgy rendezte, hogy az emberi csecsemők legyenek vértanúk, kiket az Írás szerint meg kell ölni a Felkent miatt, akik Júda Betlehemében, Dávid városában születtek.

5. Ezért mondta az úr tanítványainak a feltámadás után: „Ó következetlen, lassú gondolkodásúak abban, hogy elhiggyék mindazt, amit a próféták mondtak! Nem ezeket kellett-e elszenvednie a Felkentnek és úgy mennie be az ő dicsőségébe?” (Luk. 24:25-26) És ismét azt mondja nekik: „Ezeket a szavakat szóltam nektek, amikor még veletek voltam, hogy mindazoknak be kell teljesednie, ami Mózes törvényében, a prófétákban és a Zsoltárokban íródott rólam. Azután megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt hozzájuk: Így van megírva, és így kellett a Felkentnek szenvednie, és feltámadnia halottaiból, és hogy hirdettetni kell az ő nevében a megbánást a vétkek bocsánatáért az összes nemzetek között.” (Luk. 24:45-47)

Nos ez az volt, aki Máriától született; mert ezt mondja: „Az Ember fiának sokat kell szenvednie, és szükséges hogy elutasítsák, és keresztre kell feszíteni, és harmadnapon ismét feltámadni.” (Mát. 16:21; Márk. 8:31; Luk. 9:22) Az Evangélium tehát nem ismer más emberfiát, csak azt, aki Máriától származott, aki szenvedett is; de olyan Felkentet sem, aki a szenvedés előtt elhagyta volna Jahósuát; hanem erről a Jahósuáról, aki megszületett, tudta, hogy ő a Felkent (Messiah, Krisztus), az Isten Fia, és hogy ugyanő szenvedett és feltámadott, ahogy János az úr tanítványa, igazságban mondja: „De ezek azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jahósua a Felkent, az Isten Fia, és hogy ezt hívén örök életetek legyen az ő nevében.” (Ján. 20:31) – előre látva ezeket az istenkáromló módszereket, amellyel részekre osztják az urat, amennyire erejükből telik, azt mondva, hogy ő két különböző lényegből formáltatott.

Ezért is, így tett tanúságot nekünk Levelében: „Kisgyermekek, itt az utolsó óra; és amint hallottátok, hogy az Antikrisztus jön, most sok antikrisztus jelent meg; amelyből tudjuk, hogy ez a végidő. Kimentek közülünk, de nem voltak közülünk; mert ha közülünk lettek volna, folytatták volna velünk: de [eltávoztak], hogy nyilvánvalóvá váljanak, hogy nem közülünk valók. Tudjátok meg tehát, hogy minden hazugság kívülről származik, és nem az igazságból. Ki hazug, hanem aki tagadja, hogy Jahósua a Felkent? (v. elválasztja a Felkentet) Ez az Antikrisztus.” (1Ján. 2:18-19;21-22)

6. De mivel mindazok, akik korábban említve voltak, habár nyelvükkel bizonyosan egy Felkent Jahósuát vallanak, bolonddá teszik magukat, mikor egyet gondolnak és mást mondanak; mert feltevéseik eltérnek, ahogy azt már megmutattam, azt állítva, [ahogy ők tesznek,] hogy egy Lény szenvedett és született, és hogy ez volt Jézus; de hogy volt még egy, aki leereszkedett rá, és hogy ez volt a Krisztus, aki ismét felemelkedett; és azt állítják, hogy az, aki a Demiurgosztól indult ki, vagy aki a teremtés rendjéből volt, vagy aki Józsefből származott, volt az a Lény, aki szenvedésnek volt kitéve; de az utóbbira ott szállt alá a láthatatlan és kimondhatatlan [helyekből] az előbbi, akit ők megfoghatatlannak, láthatatlannak, és érzékmentesnek állítanak: így elvándorolnak az igazságtól, mert tanításuk eltávozott Őtőle, aki a valódi Isten, mivel nem értik azt, hogy az Ő Igéje, az Egyszülött, aki mindig jelen van az emberi nemmel, egyesülve és keveredve saját teremtésével, az Atya tetszése szerint, és testté lett, maga a Felkent Jahósua a mi urunk, aki értünk is szenvedett, és feltámadt úgyszintén a mi feltámadásunk előképeként, és aki az Atya dicsőségében újra eljön, hogy feltámasszon minden testet, és az üdvösség megnyilvánulásáért, és hogy alkalmazza az igaz ítélet szabályát (mérőzsinórját) mindazokon, akik általa lettek.

Tehát amint rámutattam, egy az Isten Atya, és egy a Felkent Jahósua, aki a teljes üdvrend elrendezésének eszközeként jött, és mindent egybefoglalt önmagában. A mindenben pedig benne van az ember is, mint Isten alkotása; és így magába foglalta az embert, a láthatatlan láthatóvá vált, a felfoghatatlan érthetővé, a szenvedésre képtelen szenvedésre képessé, és a Beszéd emberré vált, így foglalt magába mindent: így hogy Isten Szava a legfelsőbb, mint felsőrendű a szellemi és láthatatlan dolgokban, úgy a látható és testtel rendelkező dolgokba is ő legyen a felsőbbrendűség. És az elsőbbséget magához véve, valamint önmagát az Egyház fejévé téve, a megfelelő időben magához vonzhat mindeneket. (vö. Ján. 12:32)

7. Nála semmi sem hiányos vagy időszerűtlen, ahogy az Atyánál sincs semmi következetlen. Mert mindezeket az Atya előre tudta; de a Fiú a megfelelő időben, tökéletes rendben és sorrendben hajtotta végre. Ez volt az oka annak, hogy amikor Mária siettette [őt] a bor csodálatos csodájának [végrehajtásában], és vágyódott részesedni idő előtt a jelképes jelentőségű pohárból, az úr megvizsgálva korai igyekezetét, azt monda: „Asszony, mi közöm hozzád? Nem jött még el az én órám.” – várva azt az órát, amelyet az Atya előre elrendelt. Ez volt az oka annak is, hogy amikor az emberek gyakran vágytak arra, hogy elfogják őt, az mondatott: „Senki sem vetette rá kezét, mert még nem jött el az órája az elfogásának” (Ján. 7:30) sem a szenvedésének ideje, amelyet az Atya előre kijelentett; amint azt Habakkuk próféta is mondja: „Amikor az évek közelednek, fölismertetsz majd. Amikor eljön a megfelelő idő meg fogsz mutatkozni; amikor lelkem a harag miatt megzavarodik, megemlékezel majd könyörületességedről.” (Hab. 3:2) Pál is mondja: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát.” (Gal. 4:4) Amely által nyilvánvalóvá válik, hogy mindaz, amit az Atya előre tudott, urunk a maga rendjében, évszakában és órájában teljesítette be, aki egy és ugyanaz, ám mégis gazdag és nagyszerű. Mert Ő teljesíti Atyjának bőséges és átfogó akaratát, mivel ő maga a megváltottak Szabadítója, és a hatalom alatt állók Ura, és Hatalmasa (Istene) mindazoknak, akik teremtettek, az Atya egyszülöttje; Felkent, akit előre hirdettek, és az Isten Beszéde, aki testté lett, amikor eljött az idő teljessége, amikor Isten Fiának ember Fiává kellett válnia.

8. Ezért mindenek kívül esnek [a Felkent] üdvrendjén (háztartás), akik tudás (gnózis) ürügyén úgy értelmeznek, hogy Jézus egy volt, és a Krisztus egy másik, és más az Egyszülött, akitől ismét a Beszéd, és hogy a Megváltó egy másik, akiről ezek a tévelygés tanítványai azt állítják, hogy a bukott állapotba került Aiónok bocsátották ki őt magukból. Az ilyen emberek külső megjelenésű juhok; mert úgy tűnik, olyanok, mint mi, az által, amit nyilvánosan mondanak, ugyanazokat a szavakat ismételve, mint mi; de belülről farkasok. Tanításuk gyilkos, számos istent varázsol, és számos Atyát mutat, és számos módon kisebbítik és elválasztják az Isten Fiát. Ezek azok, akik ellen az úr előzetesen figyelmeztetett minket; az Ő tanítványa pedig a már említett levelében arra utasít bennünket, hogy kerüljük őket, amikor azt mondja: „Mert sok csaló lépett be a világba, akik nem vallják a Felkent Jahósuáról, hogy testben jött el. Ez a csaló és az antikrisztus. Ügyeljetek rájuk, nehogy elveszítsétek, amit munkáltatok.” (2Ján, 7-8) És ismét azt mondja levelében: „Sok hamis próféta ment ki a világba. Erről ismeritek meg Isten szellemét: Minden szellem, aki megvallja, hogy a Felkent Jahósua testben jött, Istené; és minden szellem, amelyik felosztja a Felkent Jahósuát, nem Istentől való, hanem antikrisztusi.” (vö. 1Jn 4,1-3; Megjegyzés: μὴ ὁμολογεῖ [nem vallja] helyett a λυει [elválaszt, feloszt] egy másik szöveghagyományra utal, amit itt Iréneusz idéz) Ezek a szavak egyeznek az Evangéliumban elmondottakkal, miszerint: „a Beszéd testté lett és közöttünk lakott.” Ezért ismét kiáltja levelében: „Mindaz, aki hiszi, hogy Jahósua a Felkent (Messiah), az Istentől született;” (1Ján. 5:1) tudván, hogy a Felkent Jahósua egy és ugyanaz, akinek megnyíltak az ég kapui, teste felvétele miatt: aki ugyanabban a testben jön el, amelyben szenvedett, kinyilatkoztatván az Atya dicsőségét.

9. Ezekkel a kijelentésekkel egyetértésben Pál a rómaiakhoz szólva kijelenti: „Sokkal inkább uralkodni fognak az egyetlen Felkent Jahósua által az életben azok, akik a kegyelem és az igazság bőségében részesednek.” (Róm. 5:17) Ebből következik, hogy semmit sem tudott arról a Krisztusról, aki elröppent Jézustól; sem a fenti Megváltóról, akit ők érzékmentesnek tartanak. Ha igazság szerint az egyik szenvedett, a másik szenvedésre képtelen volt, egyikük született, de a másikuk arra szállt le, aki megszületett, majd ismét elhagyta őt, akkor nem egy, hanem két személy jelent meg. De hogy az apostol valóban egyként ismerte őt, aki született és szenvedett, nevezetesen a Felkent Jahósuát, ismét elmondja ugyanabban a levélben: „Nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik bemerítkeztünk a Felkent Jahósuában, a halálába is bemerítkeztünk? Mint ahogy a Felkent feltámadt a halálból, úgy kell nekünk is az élet újdonságában járnunk.” (Róm. 6:3-4) De ismét megmutatja, hogy a Felkent szenvedett, és maga Isten Fia volt, aki értünk halt meg és vérével megváltott minket az előre kijelölt időben, így mondja: „Mert vajon hogyan van az, hogy a Felkent, amikor még erőtlenek voltunk, a kellő időben meghalt az istentelenekért? De Isten biztosította irántunk való szeretetét abban, hogy a Felkent meghalt értünk, miközben még bűnösök voltunk. Sokkal inkább, megigazulunk tehát most az ő vérében és megmenekülünk a haragtól őáltala. Ha ugyanis, amikor ellenségek voltunk, fia halála által megbékéltünk Istennel; sokkal inkább most hogy megbékélünk, megmentetünk élete által.” (Róm 5:6 8-10)

A legegyszerűbb módon kijelenti, hogy ugyanaz a lény, akit elfogtak, elviselte a szenvedést és vérét ontotta értünk, a Felkent és Isten Fia volt, aki úgyszintén feltámadt, és felvétetett a mennybe, ahogy maga [Pál] mondja: „De ugyanekkor [ez] a Felkent meghalt, igen, hogy inkább ismét feléledjen, aki még inkább Isten jobbján van.” (Róm 8:34) És ismét: „Tudva, hogy miután a Felkent feltámadott a halottak közül, többé meg nem hal.” (Róm 6:9) mert amint maga a szellem által előre látta a gonosz tanítók felosztásait [az úr személyére nézve] és arra vágyott, hogy minden lehetőséget elvágjon előlük, azt mondja, amit már elmondtunk, [és azt is kijelenti: ] „De ha annak szelleme lakozik bennetek, aki feltámasztotta Jahósuát a halálból, az, aki felélesztette a Felkentet a halottak közül, megeleveníti a ti halandó testeteket is.” (Róm. 8:11) Ezt mintha odamondaná azoknak, akik hallani akarják: Ne tévelyegj, [mondja mindeneknek:] a Felkent Jahósua, az Isten Fia, egy és ugyanaz, aki szenvedések által békített meg minket Istennel, és feltámadt a halálból; aki az Atya jobbján van, és mindenben tökéletes; „aki mikor meglökték, nem ütött vissza; aki, mikor szenvedett, nem fenyegetett;” (1Pét. 2:23) és amikor zsarnokságot viselt el, kérte Atyját, hogy bocsásson meg azoknak, akik keresztre feszítették őt. Mert ő maga hozta meg valójában a megmenekülést: mivel ő maga Isten Beszéde, maga az Atya Egyszülöttje, a Felkent Jahósua a mi urunk.

XVII. Fejezet

1. Az apostoloknak bizonyosan megvolt a hatalma arra, hogy kijelentsék, a Krisztus leszállt Jézusra vagy hogy az úgynevezett felsőbb Megváltó [lejött] a teremtés rendjéből valóra, vagy hogy az, aki a láthatatlan helyekről származik arra, aki a Demiurgosztól való; de egyáltalán nem tudtak, sem nem mondtak semmit ilyesmiről: mert ha tudtak volna, akkor biztosan kijelentették volna. De azt, ami valóban megtörtént, azt feljegyezték, [nevezetesen], hogy Isten szelleme, mint galamb leszállt rá; ez a szellem, amelyről Ézsaiás kijelentette: „És az Isten szelleme megnyugszik majd rajta” (Ézs. 11:2) ahogy már mondtam. És ismét: „JHVH szelleme rajtam van, mert felkent engem.” (Ézs 61:1 Luk. 4:18) Ez az a szellem, amelyről az úr kijelenti, „Mert nem ti beszéltek, hanem Atyátok szelleme, amely szól bennetek.” (Mát. 10:20) És ismét, megadva a tanítványoknak az Istenben való újjászületés erejét, azt mondta nekik: „Menjetek el és tanítsátok az összes nemzetet alámerítve őket az Atya, a Fiú, és a szent szellem nevében.” (Mát 28:19) Mert [Isten] megígérte, hogy az utolsó időkben szolgáira és szolgálóleányaira önti a szellemét, hogy prófétálhassanak; amiért is leereszkedett az ember fiává tett Isten Fiára, hozzászoktatva a vele való mindennapi közösséghez, hogy az emberi nemben lakjon, hogy megnyugodjon az embereken, és Isten alkotásában lakjon, munkálkodva bennük az Atya akaratát, és hogy megújítsa őket régi szokásaikból a Felkent újságára.

2. Ezt a szellemet kérte Dávid az emberi nem számára, mondván: „És erősíts meg engem a Te mindent irányító szellemeddel;” (Zsolt 51:14) Lukács azt mondja, hogy pünkösd napján ereszkedett le a tanítványokra az úr mennybemenetele után, amelynek hatalma van, hogy minden nemzetet beengedjen az élet bejáratába és megnyissa az új szövetséget; amiért is egyetértésben minden nyelven himnuszt mondtak Istennek, a szellem a távoli néptörzseket egységre vezette, és felajánlotta a nemzetek első gyümölcsét (zsengéjét) az Atyának. Azért is ígérte meg az úr, hogy elküldi a Segítőt, hogy az Istenhez csatoljon minket.

Mert ahogy egy csomó száraz liszt sem tud nedvesség nélkül összeállni, sem egy egység kenyérré, hasonlóan mi sem tudtunk volna sokan eggyé lenni a Felkentben az ég (menny) vize nélkül. És ahogy a szárazföld nem terem, hacsak nem kap nedvességet, ugyanúgy mi is, eredetileg száraz fák lévén, soha nem hozhattuk volna az élet gyümölcsét a fentről jövő önként hulló eső nélkül. Mert testünk a bemerítkezés fürdője által nyerte el a romolhatatlanságra való egységet közöttünk, a lelkünk pedig a [szent] szellem által.  Ezért mindkettőre szükség van, mivel mindkettő hozzájárul az Istentől való élethez. A mi urunk, amikor megszánta azt a bizonyos tévelygő szamáriai asszonyt, – aki nem maradt egy férjnél, hanem sok házasságot [megkötve] paráznaságot követett el – rámutatva és megígérve neki az élő vizet, hogy ne szomjazzon többet, se ne foglalja le magát a fáradságos munkával nyert üdítő víz megszerzésével, hanem legyen örök életre fakadó vize önmagában. Az úr megkapván ezt, mint ajándékot az Atyjától, maga is átadta azoknak, akik részesei Neki, elküldvén a szent szellemet az egész földre.

3. Gedeon, az az izraelita, akit Isten választott ki, hogy megmentse Izrael népét az idegenek hatalmától, előre látva ezt a kegyes ajándékot, megváltoztatta kérését, és azt prófétálta, hogy száraz lesz a gyapjú halma (a nép előképe), amelyen volt először csak harmat; ezzel jelezve, hogy már nem sokáig birtokolhatják az Istentől való szent szellemet, ahogy Ézsaiás mondja, „A felhőknek is megparancsolom, hogy ne hullassanak rá esőt” (Ézs. 5:6) de hogy a harmatnak, Isten szellemének, amely leszállt az úrra, szét kell terjednie az egész föld színén, „a bölcsesség és megértés szelleme, a tanács és erő szelleme, a tudás és kegyesség szelleme, az Isten félelmének szelleme.” (LXX: Ézs 11:2-3)

Ez a szellem, ismételten, az Egyháznak adatott, elküldve az egész világra a Vigasztalót az égből, ahonnan az úr azt is mondja nekünk, hogy a sátán, mint villám, le lett vetve. Ezért szükségünk van Isten harmatára, hogy ne legyünk megemésztve tűz által, se ne váljunk gyümölcstelenné, és hogy ahol a vádlónk van, ott legyen az Ügyvédünk is. A szent szellemre bízza rá saját emberét, aki a rablók kezébe esett, akin ő Maga irgalmazott, és bekötözte sebeit, két királyi dénárt adva neki (vö. Luk. 10:33); hogy így mi, megkapva a szellem által az Atya és Fiú képét és feliratát, a ránk bízott dénár gyümölcsözővé válhat, és sokszorosát számíthassuk le az Úrnak. (vö.: Mát. 25:20)

4. A szellem tehát az előre elrendelt üdvrend szerint szállt le, és Isten Fia, az Egyszülött, aki egyben az Atya Beszéde is, az idő teljességében eljőve megtestesült az emberben az emberért, és az emberi természet minden körülményeit teljesítette, a mi urunk, a Felkent Jahósua egy és ugyanaz, amint maga, az úr tanúskodik, amint az apostolok megvallják, és ahogy a próféták hirdetik, – mindazoknak az embereknek összes tanítása, akik kitalálták a vélt Nyolcasságokat, Négyességeket, és [az úr személyének] elképzelt felosztásait hazugságoknak bizonyulnak. Ezek az emberek valójában teljesen félreteszik a szellemet; úgy értelmezik, hogy Krisztus egy volt, Jézus pedig másik; és azt tanítják, hogy nem egy Felkent volt, hanem sok. És ha egyesülten is beszélnek róluk, azután ismét szétválasztják őket: mert azt vetítik, hogy egyikük valóban szenvedett, a másik viszont szenvedésre képtelen maradt; hogy az egyik valóban felment a Plerómába, a másik azonban a köztes helyen maradt; hogy az egyik valójában a láthatatlan helyeken ünnepel és lakomázik és mindenekelőtt nevezetes, de a másik a Demiurgosszal ült le, kiüresítve őt hatalmából.

Tehát rád és mindazokra hárul, akik figyelmet fordítanak erre az írásra, és aggódnak saját üdvösségük miatt, és nem hajlandók kifejezni beleegyezésüket, amikor hallják ezeknek a kívülről jövő embereknek a beszédét: mert, a hívők [tanításához] hasonló dolgokat beszélnek, amint azt már megfigyeltem, nemcsak eltérő véleményeik vannak, hanem teljesen ellentétesek is, és minden istenkáromlással teljes pontjaik, amelyek által elpusztítják azokat, akik a szavak hasonlósága miatti mérget magukhoz veszik, amely nem egyezik alakjukkal. Ugyanúgy, mintha egy ember vízzel kevert meszet adva tej gyanánt a szín hasonlóságával félrevezetne; amint egy nálam kiválóbb ember mondta mindazokkal kapcsolatban, amelyek bármilyen módon elrontják Isten dolgait és hamisítják az igazságot: „A mész gonoszul Isten tejével keveredett.”

XVIII. Fejezet

1. Mivel világosan bebizonyosodott, hogy a Beszéd, amely kezdetben Istennel létezett, ami által minden létrejött, aki mindig jelen volt az emberiséggel is, ugyanaz volt ezekben az utolsó napokban, az Atya által kijelölt idő szerint, egyesülve saját kézmunkájával, amennyiben, mint szenvedéseknek kitett emberré lett, [ebből következik] hogy minden kifogása félre lett téve azoknak, akik azt mondják: „Ha a mi urunk abban az időben született, tehát a Krisztus korábban nem volt.” Mert megmutattam, hogy Isten Fia nem akkor kezdett létezni, mert kezdettől fogva az Atyával volt; de amikor megtestesült és emberré lett, újrakezdte az emberi létezők hosszú sorát, és nekünk adta a szabadulásunkkal, lerövidítve és átfogó módon; így amit elvesztettünk Ádámban – nevezetesen Isten képét és hasonlatosságát – visszanyerhessük azt a Felkent Jahósuában.

2. Mert mivel nem volt lehetséges, hogy az ember, akit egyszer s mindenkorra legyőztek, és akit engedetlenségen keresztül pusztítottak el, megújíthatná magát, és megszerezhetné a győzelem díját; és mivel az is lehetetlen volt, hogy elérje a szabadulást, aki a bűn hatalma alá került, – A Fiú mindkettőt elvégezte: Isten Beszéde lévén, leszállva az Atyától, megtestesülve, megalacsonyította magát egészen a halálig, és megvalósítva megmenekülésünk elrendezett tervét, akire [Pál] buzdít minket, hogy kételkedés nélkül higgyünk benne, amikor ismét [így] szól: „Ki megy fel a mennybe: vagyis hogy a Felkentet lehozza; vagy ki száll a mélységbe: vagyis, hogy [újra] megszabadítsa a Felkentet a halálból?” Majd így folytatja, „Ha száddal vallod, hogy Jahósua Úr, és hiszel abban, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor megmenekülsz.” (Róm. 10:6-7 9) És megindokolja az okot, miért tette ezt Isten Fia, mondván: „Mert ezért élt, halt meg, és éledt újjá a Felkent, hogy uralkodhasson az élőkön és halottakon.” (Róm. 14:9) És ismét a korinthusiakhoz írva kijelenti: „De mi a megfeszített Felkent Jahósuát hirdetjük;” (1Kor 1:23) és hozzáteszi: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Felkent vérének közössége?” (1Kor 10:16)

3. De ki volt az, aki közösségben volt velünk az étel dolgában? Függetlenül attól, hogy úgy fogják fel őt, mint a fenti Krisztust, aki kiterjesztette magát Horoson (Határ) keresztül és formát adott anyjuknak; vagy az, aki a Szűztől származik, Emmanuel, aki vajat és mézet evett, akiről a próféta kijelentette: „ember is, és ki fogja ismerni őt?” (LXX. Jer. 17:9) Hasonlóképpen hirdette őt Pál is: „Mert azt adtam át nektek,” mondja, „elsőként, hogy a Felkent meghalt a bűneinkért az Írások szerint; és hogy eltemették, és harmadnap feltámadt az Írások szerint.” (1Kor 15:3-4) Nyilvánvaló tehát, hogy Pál rajta kívül nem ismert más Felkentet, aki szenvedett, eltemettek, és ismét felkelt, aki született is, és akiről emberként beszél. Mert miután megjegyezte: „De ha a Felkentet hirdetjük, hogy feltámadt a halálból” (1Kor 15:12), folytatja, megtestesülésének okát előadva: „Mert mivel ember által jött a halál, ember által [jött] a holtak feltámadása is.” (1Kor 15:21) És mindenütt, amikor [utalva] urunk szenvedésére, emberi mivoltára és halálának való alávetettségére, a „Felkent” (görögül: Kriszthosz) megnevezést alkalmazza, mint ebben a részben: „Ne pusztítsd el a te húsoddal azt, akiért a Felkent meghalt.” (Róm 14,15)

És ismét: „De most, a Felkentben, azokat, akik távol voltatok közelivé tett a Felkent vére által” (Ef. 2:13) És ismét: „A Felkent megváltott minket a törvény átkától, átokká lévén értünk: mert meg van írva: Átkozott mindaz, aki fán lóg.” (Gal 2:13) És ismét: „És a te tudásod által el fog pusztulni a gyenge testvér, akiért a Felkent meghalt;” (1Kor 8:11) jelezve, hogy az érzékmentes Krisztus nem ereszkedett le Jézusra, hanem Ő maga, mert a Felkent Jahósua volt, szenvedett értünk; Ő, aki sírba feküdt, és ismét feltámadt, aki leereszkedett és felment, – az Isten Fia ember Fiává lett, amint azt a valódi neve is kifejezi. Hiszen a Felkent névben benne van az, aki felkente, és az is, aki fel lett kenve és maga a kenet is, amely által felkenetett. És az Atya az, aki felken, de a Fiú az, aki felkenetett a szellem által, ami maga a kenet, ahogy a Beszéd kijelenti Ézsaiás által, „JHVH szelleme van rajtam, mert felkent engem,” (Ézs. 61:1) – megmutatva a felkenő Atyát, a felkent Fiút, és a kenetet, amely a szellem.

4. Maga az úr is nyilvánvalóvá teszi, hogy ki szenvedett; mert amikor megkérdezte tanítványaitól: „Kinek mondják az emberek az embernek fiát?” (Mát. 16:13) és amikor Péter így válaszolt: „Te vagy a Felkent, az élő Isten Fia;” (Mát. 16:16-17) és amikor megdicsérte [ezekkel a szavakkal]: „Ezt nem hús és vér tárta fel neki, hanem az Atya, aki a mennyben van,” világossá tette, hogy Ő, az ember fia, a Felkent, az élő Isten Fia. „Mert ettől kezdve,” – mondatott, hogy –, „kezdte mondani tanítványainak, hogy szükséges Jeruzsálembe mennie és sokat szenvednie a papoktól, és hogy elutasítsák, keresztre feszítsék, és a harmadik napon feltámadjon.” Akit Péter Felkentként ismert el, aki áldottnak nyilvánította őt, mert az Atya kinyilatkoztatta neki az élő Isten Fiát, azt mondta, hogy sok mindent kell szenvednie és keresztre kell feszíttetnie; majd megdorgálta Pétert, aki úgy képzelte el a Felkentet (Messiah), amint az emberek általánosságban elképzelték, hogy [milyennek kellene lennie a Felkentnek (Messiah)], és idegenkedett szenvedésének gondolatától, [és] így szólt a tanítványaihoz: „Ha valaki utánam jön, tagadja meg önmagát, és vegye fel keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt; és aki elveszíti az én kedvemért, megmenti azt.” (Mát. 16:24-25 Márk. 8:34-35 Luk. 9:23-24) Mert ezekről a dolgokról a Felkent nyíltan beszélt, maga lévén Megmentője azoknak, akiknek halálra kell adatniuk, mert megvallják őt, és elvesztik életüket.

5. Ha azonban maga nem szenvedett, hanem elrepült Jézusról, miért buzdította tanítványait, hogy vegyék fel a keresztet és kövessék őt – tán az a „kereszt”, amelyet ezek az emberek ábrázolnak, hogy nem vette fel, de [beszél róla], mint aki lemondott a szenvedés tervéről? Mert nem a fenti Sztauros (kereszt) megvallására hivatkozott ezzel, ahogy néhányan közülük merészelnek magyarázni, hanem a szenvedésre tekintettel, amelyet magának át kellett élni, és tanítványainak el kell viselni, erre mondja, amikor így szól: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, és aki elveszíti, megtalálja.” És hogy tanítványainak szenvednie kell miatta, [utal rá, amikor] azt mondja a júdeaiaknak: „Íme, prófétákat, bölcs embereket és írástudókat küldök nektek, és közülük néhányat megöltök és keresztre feszítetek.” (Mát. 23:34) A tanítványoknak pedig azt szokta volt mondani: „Kormányzók és királyok előtt fogtok állni miattam; és megostoroznak közületek néhányat, megölnek és üldöznek városról városra.” (Mát. 10:18 Márk. 13:9 Mát. 23:34) Ismerte tehát mindazokat, akiknek üldöztetést kell elszenvednie, és ismerte azokat, akiket meg kell korbácsoltatni és megölni miatta; és nem beszélt más keresztről, hanem arról a szenvedésről, amelyet először magának kell átélnie, és utána tanítványainak. Ebből a szándékból adta nekik ezt a felszólítást is: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de nem képesek megölni a lelket, hanem inkább attól féljenek, aki képes a lelket és a testet is a gyehennába küldeni.” (Mát. 10:28 Luk. 12:4-5) [ezzel buzdítva őket], hogy tartsák meg a hitnek ezen megvallásait, amelyet őrá hivatkozva tettek.

Mert megígérte, hogy vallást tesz az Atyja előtt azokról, akik megvallják nevét az emberek előtt; de kijelentette, hogy megtagadja azokat, akik megtagadják őt, és szégyellni fogja azokat, akik szégyellik a róla való bizonyságtételt. És habár ezek a dolgok így vannak, ezek közül az emberek közül némely oly mértékű vakmerőséget folytat, hogy még megvetést is öntenek a vértanúkra, és lehordják azokat, akiket az úr megvallása miatt megöltek, és akik mindezeket az úr által előre megjósolt dolgokat elviselik, és akik e tekintetben arra törekszenek, hogy kövessék az úr szenvedésének nyomát, és a szenvedő Egy tanúivá válnak; ezeket mi magunk is besoroljuk magukhoz a vértanúkhoz. Mert, amikor alapos vizsgálatot tesznek vérük után, és eljutnak a dicsőségre, akkor a Felkent megzavarja mindazokat, akik gyalázták vértanúságukat.

És abból a tényből, hogy azt kiáltotta a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek” (Luk. 23:34) a Felkent kitartása, türelme, együttérzése és jósága mutatkozik meg, mivel noha szenvedett, maga mentegette azokat, akik bántalmazták. Mert Isten Beszéde, aki azt mondta nekünk: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik gyűlölnek titeket.” (Mát. 5:44 Luk. 6:27-28) maga éppen ezt tette a kereszten; olyan mértékben szerette az emberi nemet, hogy még imádkozott is azokért, akik megölték. Ha azonban valaki, feltételezve, hogy két [Krisztus] van, ítéletet alkot rájuk nézve, hogy [azt a Krisztust] sokkal jobbnak és türelmesebbnek fogja találni, aki saját sebei és vágásai közepette, és a többi [kegyetlenség], amelyet vele szemben elkövettek, és figyelmen kívül hagyta a vele szemben elkövetett sérelmeket, mint azt, aki elrepült, és nem szenvedett sérülést és sértést.

6. Ez hasonlóképpen megfelel annak [az esetnek] is, akik azt állítják, hogy Ő csak látszatában szenvedett. Mert ha valóban nem szenvedett, akkor nincs köszönet neki, mivel egyáltalán nem volt szenvedés; és amikor valóban szenvedni kezdünk, úgy tűnik, tévútra vezet bennünket, felszólítván, hogy tűrjük a szenvedést, és hogy fordítsuk oda másik orcánkat, ha ő maga a valóságban előttünk nem szenvedte ugyanazt; és ahogy megtévesztette őket azzal, hogy annak látszott számukra, ami nem volt, így minket is megtéveszt, arra buzdítva, hogy viseljük el azt, amit ő maga nem viselt el. [Ebben az esetben] még kiválóbbak leszünk a Mester felett, mert mi szenvedünk és tűrjük azt, amit Mesterünk soha nem viselt és tűrt. De mivel egyedül a mi urunk valóban Mester, így tehát az Isten Fia valóban jó és türelmes, az Atya Isten Beszéde az ember fiává lett. Mert harcolt és győzött; mert ember volt küzdve az atyákért, és engedelmesség által egészen megszünteti az engedetlenséget: mert az erős embert megkötözte, a gyengét szabadon engedte, és saját kézmunkáját szabadítással ruházta fel a bűn elpusztítása által. Mert Ő a legszentebb és irgalmas úr, aki szereti az emberi nemet.

7. Ezért, amint már mondtam, arra indította az embert (emberi természetet), hogy ragaszkodjon Istenhez és eggyé váljon vele. Mert ha csak ember győzte le az ember ellenségét, az ellenséget nem jogszerűen győzték volna le. És ismét: Ha nem Isten adta volna azt, aki önként adta a szabadítást, soha nem birtokolhattuk volna biztosan. És ha az ember nem csatlakozott volna Istenhez, soha nem válhatott volna a romolhatatlanság részesévé. Mert az Isten és az emberek közötti Közvetítő feladata az volt, hogy mindkét félhez való kapcsolata által hozza mindkettőt barátságra és egyetértésre, és hogy bemutassa az embert Istennek, miközben kinyilvánította Istent az embernek. Hiszen milyen módon vehetnénk részt a fiak örökbefogadásában, hacsak nem kaptuk meg tőle a Fiú által azt a közösséget, amely önmagára vonatkozik, hacsak nem lett az Ő Beszéde testté, közösségbe lépvén velünk? Ezért is ment át az élet minden szakaszán, helyreállítva az Istennel való teljes közösséget. Azok tehát, akik azt állítják, hogy feltételezhetően jelent meg, és nem testben született, és nem is igazán lett emberré, még mindig az ősi elítélés alatt állnak, és védelmet nyújtanak a bűnnek; mert szerintük nem győzték le a halált, amely „Ádámtól Mózesig uralkodott, még azokon is, akik nem Ádám hasonlósága után vétkeztek.” (Róm. 5:14) De a Törvény, amely Mózes által adatott, és tanúskodik a bűnről, hogy az bűnös, valóban eltávolította az ő (a halál) királyságát, megmutatva, hogy nem király, hanem rabló; és feltárta az embergyilkost. Súlyos terhet rótt azonban az emberre, akiben bűn volt magában, megmutatva, hogy halálra méltó. Mivel a törvény szellemi volt, pusztán csak kiállította a bűnt, mint domborművet, de nem rombolta le azt. Mert a bűn nem a szellem felett uralkodott, hanem az ember felett.

Mert szükséges volt, hogy akinek el kell pusztítania a bűnt, és meg kell váltania az embert a halál hatalma alól, hogy magát ugyanazzá tegye, ami ő volt, vagyis emberré; akit a bűn rabságba vont, de a halál tartott, hogy így az ember által legyen elpusztítva a bűn, és az ember kijöjjön a halálból. Mert amint annak az egy embernek engedetlensége által, akit eredetileg a szűz talajból formáltak, sokan bűnössé váltak és életük elveszett; így szükség volt arra, hogy egy ember engedelmessége által, aki az eredetileg szűzből született, sokan megigazuljanak és szabadulásban részesüljenek. Így aztán Isten Beszéde emberré lett, ahogy Mózes is mondja: „Isten, valódiak az ő munkái.” (5Móz 32:4) De ha nem lett testté, hanem csak úgy tűnt, mintha test lenne, az ő munkája nem volt valódi. De aminek látszott, az is volt: Isten összefoglalta magában az ember ősi formáltatását, hogy megölhesse a bűnt, megfossza a halát hatalmától, és életre keltse az embert; és ezért munkái valóságosak.

XIX. Fejezet

1. De ismételten azok, akik azt állítják, hogy pusztán ember volt, akit József nemzett, a régi engedetlenség rabságában maradva olyan halálos állapotban vannak, hogy még nem csatlakoztak az Atya Isten Beszédéhez, sem nem kaptak szabadságot a Fiú által, ahogyan maga kijelenti: „Ha a Fiú szabaddá tesz titeket, akkor valóban szabadok lesztek.” (Ján. 8:36) De mivel tudatlanok arról, aki szűztől született, Emmanuel, meg vannak fosztva ajándékától, amely az örök élet; és nem kapják meg a romolhatatlan Beszédet, halandó testben maradnak, és a halálig adósok, nem kapják meg az élet ellenmérgét. Akiknek a Beszéd mondja, megemlítve saját kegyelmi ajándékát: „Én mondtam: Mindnyájan a Magasságos fiai és istenek vagytok; de meghaltok, mint ember.” (Zsolt. 82:6-7)

Ezeket a szavakat kétségtelenül azoknak mondja, akik nem kapták meg az örökbefogadás ajándékát, hanem akik megvetik Isten Beszéde tiszta nemzedékének megtestesülését, elcsalják az emberi természet Istenhez való felemelkedését, és hálátlannak bizonyulnak Isten Beszédéhez, aki testté lett számukra. Mert azért lett Isten Beszéde emberré, és az, aki Isten Fia volt ember fiává, hogy az ember, miután a Beszédbe vétetett, és megkapta az örökbefogadást, Isten fiává válhasson. Mert semmilyen más módon nem érhettük volna el a romolhatatlanságot és halhatatlanságot, hacsak nem egyesültünk volna a romolhatatlansággal és a halhatatlansággal. De hogyan kapcsolódhatnánk össze a romolhatatlansággal és a halhatatlansággal, hacsak először a romolhatatlanság és a halhatatlanság nem lett az, ami mi is vagyunk, hogy a romolhatatlanság megeméssze azt, ami romlandó és a halhatatlanság azt, ami halandó, hogy megkaphassuk a fiak örökbefogadását?

2. Mert ez oknál fogva [mondatott], „Ki fogja kinyilvánítani származását (v. nemzedékét)?” (LXX: Ézs. 53:8; Apcs. 8:33) mivel „ő ember, és ki fogja felismerni?” (LXX. Jer 17:9) De akinek a mennyben lévő Atya kinyilatkoztatta, ismeri őt, mert megérti, hogy aki „nem test akaratából és férfi akaratából született” (Ján. 1:13) az az ember Fia, a Felkent, az élő Isten Fia. Mert az Írásból megmutattam, hogy nincs senki teljességgel Ádám fiai közül, akit Isten után neveznének, vagy Úrnak hívnának. De hogy ő a maga jogán, minden ember felett, aki valaha élt, Isten, és Úr, és örök Király, és a testté lett Beszéd, amelyet minden próféta, apostol és a szellem hirdetett, láthatja mindenki, aki eljutott az igazság egy kis részéhez is. Nos, az Írás nem tanúskodott volna ezekről felőle, ha másokhoz hasonlóan pusztán ember lett volna.

De hogy ő másokon túl, bírja magában a kiemelkedő születést, amely a Legfelsőbb Atyától van, és hogy megtapasztalta azt a kiemelkedő származást (nemzedéket) amely a szűztől van, az isteni Írás mindkét tekintetben tanúskodik őróla: arról is, hogy férfi volt ékesség nélkül, és szenvedésre képes; hogy egy szamár csikóján ült; hogy italként ecetet és epét kapott; hogy megvetették az emberek között, és a halálig megalázta magát; és arról is, hogy szent Úr, a Csodálatos, a Tanácsos, a megjelenésében Szép, és hatalmas Isten (Elohim), aki felhőkön jön, mint minden ember Bírája; – mindezeket az Írás prófétai módon kijelentette róla.

3. Mert amint emberré lett, hogy elviselje a kísértést, ugyanígy volt ő a Beszéd is, hogy megdicsőüljön; a Beszéd csendes maradt, hogy képes legyen megkísértetni, meggyaláztatni, keresztre feszíttetni, és elszenvedni a halált, az ember pedig elnyeletett abban, hogy győzött, kitartott [engedmény nélkül], jóságos tetteket vitt véghez, feltámadott és felvitetett [a mennyekbe]. Ezért ő, az Isten Fia, a mi urunk, aki az Atya Szava és az ember Fia, mivel emberi természet tekintetében Máriától való nemzetséggel rendelkezett – aki az emberiségtől származott – így lett ő ember Fiává.

Ezért maga az Úr is adott nekünk egy jelet, a mélységben lent, és a magasságban fent, amelyet az ember nem kért, mert soha nem számított arra, hogy egy szűz teherbe eshet, vagy hogy lehetséges, hogy valaki szűzen maradva képes legyen fiat szülni, és hogy ami így született „az Isten velünk,” és hogy leereszkedik azokra a dolgokra, amelyek a föld alatt vannak, megkeresve a juhokat amelyek elpusztultak, amelyek valóban a saját tulajdon kézmunkája voltak, és hogy felemelkedett a magasságba, és felajánlotta és rábízta az Atyjára azt az emberi természetet (hominem), amelyet megtalált, saját személyét téve az ember feltámadásának első zsengéjévé; hogy amint a Fej feltámadt a halottak közül, úgy a test többi része, az összes ember is, aki az életben benne találtatik, amikor beteljesedik annak az elítélésnek az ideje, amely az engedetlenség miatt jött létre, hogy feltámadhasson; egybekeveredik és megerősödik az ízületek és szalagok segítségével Isten általi növekedéssel, minden egyes tagnak megvan a maga megfelelő és illeszkedő helye a testben. Mert sok palota van az Atya házában, mint ahogy a testben is számtalan tag van.

XX. Fejezet

1. Isten tehát hosszútűrő volt, amikor az ember szószegővé vált, mert előre látta a győzelmet, amelyet meg kellett adnia neki a Beszéd által. Mert amikor az erő gyengeségben vált tökéletessé, megmutatkozott a jóság és Isten hatalmának páratlansága. Mert amint türelmesen hagyta, hogy a cethal lenyelje Jónást, nem azért, hogy elnyeletve teljesen elpusztuljon, hanem hogy miután újból kivettetett, még inkább alávesse magát Istennek, és jobban dicsőíthesse őt, aki ilyen nem remélt szabadítást adott neki, – mert szabadulásáért tartós bűnbánatra vihette a ninivebelieket, hogy így egybehívják őket az Úrhoz, aki megszabadította őket a haláltól, félelemmel sújtva őket ezen előjel által, amit Jónás esetében elvégzett, ahogy az Írás mondja róluk: „És visszatértek mindannyian gonosz útjukról, és az igazságtalanságból, amely kezeikben volt, mondva, Ki tudja, hátha Isten megsajnál, és elfordítja haragját rólunk, és nem fogunk elveszni?” (Jón 3:8-9) éppen így, a kezdetektől fogva Isten megengedte, hogy az embert elnyelje a nagy cethal, aki a vétek szerzője volt, nem mintha teljesen el kellene pusztulnia, aki így elnyeletett; hanem hogy elrendezze és előkészítse a szabadulás tervét, amelyet a Beszéd Jónás jele által valósított meg, azokért, akiknek ugyanaz a véleményük, mint Jónásnak Istennel kapcsolatban, és megvallották és azt mondták: „JHVH szolgája vagyok, és a mennyek Úr Istenét imádom, aki a tengert és a szárazföldet alkotta.” (Jón 1,9)

[Ez azért történt], hogy az ember megkapva Istentől a nem remélt szabadulást feltámadhasson a halálból, és dicsőítse Istent, és megismételje azt a szót, amelyet Jónás a próféciájában mondott: „Nyomorúságomban kiáltottam JHVH-hoz, Istenemhez, és meghallgatott engem az alvilág gyomrából” (Jón 2:2) és hogy folytathassa Isten dicsőítését, és szüntelen hálát adjon azért a szabadulásért, amelyet kapott tőle, „hogy egyetlen test se dicsekedjék az Úr jelenlétében;” (1Kor 1,29) és hogy az ember soha ne fogadjon el ellentétes véleményt Istennel kapcsolatban, feltételezve, hogy a romolhatatlanság, amely hozzá tartozik természetes sajátja, és mivel így nem tartaná meg az igazságot, üres kevélységgel büszkélkedne, mintha természeténél fogva lenne olyan, mint Isten. Mert ő (Sátán) így hálátlanabbá tette őt (az embert) Teremtője iránt, elhomályosította azt a szeretetet, amely az Istenben volt az ember iránt, és elvakította elméjét, hogy ne érzékelje, mi méltó Istenhez, összehasonlítva magát Istennel, és egyenlőnek ítélve önmagát Istennel.

2. Ez volt tehát Isten hosszútűrésének [célja], hogy az ember, átmenve mindenen, és megszerezve az erkölcsi fenyítés ismeretét, miután elérte a halottakból való feltámadást, és tapasztalat útján megtanulva, mi a szabadulás forrása, mindenkor a hála állapotában élhessen Istennel, miután tőle nyerte el a romolhatatlanság ajándékát, hogy jobban szerethesse őt; mert „akinek többet bocsátottak meg, jobban szeret” és hogy megismerje önmagát, milyen halandó és gyenge is ő; miközben az Isten iránti tiszteletet is megérti, hogy olyan mértékben halhatatlan és hatalmas Ő, hogy halhatatlanságot ad a halandónak, és örökkévalóságot az ideigvalónak; és megértheti Isten egyéb, maga felé mutató tulajdonságait is, amely által taníttatva van, hogyan gondolkodhat Istenről az Ő isteni nagyságához illően. Mert az ember dicsősége Isten, de az Ő munkái az Isten dicsősége; és Isten minden bölcsességének és hatalmának gyűjtőedénye az ember.

Ahogyan az orvost igazolják páciensei, ugyanúgy Isten is kinyilvánult az ember által. Ezért Pál kijelenti: „Mert Isten hitetlenségbe zárt mindent, hogy irgalmazhasson mindeneken;” (Róm 11:32) és nem a szellemi Aeonokra hivatkozva mondja, hanem az ember iránt, aki engedetlen volt Istennek, és kitaszíttatott a halhatatlanságból, majd irgalmat nyert megkapva Isten Fia által az örökbefogadást, mely Általa [teljesedett be]. Mert az, aki büszkeség és dicsekvés nélkül az igazi dicsőséget (véleményt) birtokolja a teremtett dolgokkal és a Teremtővel kapcsolatban, aki mindenek Mindenható Istene, és aki mindeneknek létet adott; [az ilyen] szeretetében és az engedelmességben folyamatosan kitart, és hálákat adva megkapja majd Tőle az előléptetést a nagyobb dicsőségre is, várva azt az időt, amikor olyan lesz, mint az, aki meghalt érte (ti. a Felkent), mert Ő is „a bűnös testhez hasonlóvá lett,” hogy elítélje a bűnt, és mint most már elítélt dolgot kivesse a testen túlra, de azért, hogy az embert saját hasonlatosságára hívja elő, kijelölve őt Isten utánzójául és rárakva Atyja törvényét, hogy rend szerint láthassa Istent, és hatalmat adva neki, hogy befogadja az Atyát; [lévén] az Isten Beszéde, aki az emberben lakott és ember Fiává lett, hogy az Atya jótetszése szerint hozzászoktathassa az embert, hogy befogadja Istent, és az Isten az emberben lakhasson.

3. Ebből a szempontból tehát maga az úr, aki a szűztől született Emmánuel a megmenekülésünk jele, mivel maga az úr mentette meg azokat, mert saját eszközükkel nem menekülhettek meg; és ezért, amikor Pál az emberi gyengeséget mutatja be, azt mondja: „Mert tudom, hogy testemben nem lakik jó dolog,” megmutatva, hogy megmenekülésünk „jó dolga” nem tőlünk, hanem Istentől van. És ismét: „Nyomorult ember, amilyen én vagyok, ki fog megszabadítani engem a halálnak ebből a testéből?” Majd bemutatja a Szabadítót, [mondván, ] „A mi urunk, a Felkent Jahósua kegyelme” (Róm 7:24-25) és Ézsaiás ezt is kijelenti, [amikor azt mondja:] „Erősítsétek az ellankadt kezeket és az erőtlen térdeket; bátorodjatok ti gyengék az értelemben; vigasztalódjatok, ne féljetek: Íme, Istenünk ítéletet hoz büntetéssel és vissza fog fizetni: Ő maga jön, és megment majd minket.” (Ézs. 35:3-4) Itt látjuk, hogy nem a magunk, hanem Isten segítsége által kell megmentetnünk.

4. Ismételten, hogy nem pusztán ember az, akinek meg kell menteni minket, sem [valakinek] aki test nélküli, – mert az angyalok nem rendelkeznek hústesttel – [ugyanaz a próféta] jelentette ki, mondván: „Sem vén, sem angyal, hanem maga az Úr fogja megmenteni őket, mert szereti őket, és szabadon bocsátja majd őket.” (Ézs. 63.9) És hogy neki magának is valódi, látható emberré kell válnia, amikor a Beszédnek meg kell adnia a szabadítást, Ézsaiás ismét mondja: „Íme, Sion városa: a te szemeid meglátják az Üdvösségünket.” (Ézs. 33:20) És hogy nem puszta ember halt meg értünk, arról azt mondja Ézsaiás: „És a szent Úr megemlékezett az elhunyt Izraelről, aki a holtak földjén aludt; és le is szállt, hogy hirdesse nekik szabadulásukat, hogy megmenthesse őket.” (Pseudo-Jer. vö.: Jusztinosz Párbeszéd Trifónnal LXXII. (72.) 4.) És Ámósz (Mikeás) próféta ugyanezt jelenti ki: „Ismét vissza fog térni, és könyörülni fog rajtunk: Elpusztítja majd bűneinket, és vétkeinket a tenger mélyére fogja vetni.” (Mik 7:19) És még egyszer, meghatározva eljövetele helyét, ezt mondja: „Az Úr Sionból szólt, és Jeruzsálemből hallatta hangját.” (Ám 1:2) És hogy arról a vidékről jön majd el Isten Fia, amely Júda örökségének déli része felé van, aki Isten, és hogy Betlehemből, ahol az úr született az egész földre kiküldi majd dicséretét, így szól Habakuk próféta: „Az Isten a déli vidékről jön és a Szent az Effrem hegy felől. Az eget elborította ereje, dicséretével teljes a föld. Színe előtt jár majd az Ige és lába mezőkön lépdel.” (Hab 3,3 5) Így világosan jelzi, hogy Isten ő, és hogy eljövetele Betlehemben volt, és az Effrem-hegytől, amely az örökség déli része felé esik, és hogy ember. Mert azt mondja: „lába mezőkön lépdel” és ez az emberre jellemző sajátosság.

XXI. Fejezet

1. Isten tehát emberré lett, és az Úr maga mentett meg minket, megadva nekünk a szűz jelét. De nem úgy, ahogy egyesek öntelten magyarázzák az Írást, így: „Íme, egy fiatal nő fogan és fiút fog szülni” (Ézs 7,14), ahogy az efézusi Theodotion értelmezte, és a pontuszi Aquila, mindketten zsidó prozeliták. Az ebioniták ezeket követve azt állítják, hogy József nemzette őt; ezzel eltörölve, amennyire bennük rejlik, Isten ilyen csodálatos üdvtervét, és félreértve a próféták tanúságát, amely Istentől származott. Mert valóban ez az előrejelzés hangzott el, mielőtt a népet Babilonba vitték; vagyis a médek és perzsák által megszerzett uralom előtt. De görögre maguk a zsidók fordították le, jóval a mi urunk eljövetele előtti időszakban, hogy semmiféle gyanú ne maradhasson fenn, nehogy véletlenül a zsidók nekünk tulajdonítsák azt, hogy ez így lett lefordítva. Ha ugyanis tudták volna a mi jövőbeli létezésünket, és hogy fel kell használnunk az Írásból származó bizonyítékokat, soha nem haboztak volna elégetni saját Írásaikat, amelyek kijelentik, hogy minden más nemzetek is részt kapnak az [örök] életben, és amelyek megmutatják, hogy azok, akik azzal dicsekednek, hogy Jákob háza és Izrael népe, ki vannak tagadva Isten kegyelméből.

2. Mert mielőtt a rómaiak legyőzték volna királyságukat, miközben még a makedónok uralták Ázsiát, Lagusz fia Ptolemaiosz, alig várta, hogy az általa Alexandriában alapított könyvtárat feldíszítse minden ember írásainak gyűjteményével, amelyek érdemesek voltak, és kérte Jeruzsálem népét, hogy fordítsák le az Írásaikat görög nyelvre. És – mert akkor még a makedónok uralma alá voltak vetve – elküldték hetven vénjüket Ptolemaioszhoz, akik az Írásban és mindkét nyelven alaposan jártasak voltak, hogy végrehajtsák, amire vágyott. De ő, külön-külön próbára téve őket, és attól tartva, hogy esetleg összebeszélve az értelmezésük által az Írásokban lévő igazságot szándékosan elrejtik, elválasztotta őket egymástól, és megparancsolta nekik, hogy ugyanazt fordítsák le. Az összes könyv tekintetében így tett. De amikor egy helyre jöttek össze Ptolemaiosz előtt, és mindegyikük összehasonlította saját fordítását a másikéval, Isten valóban megdicsőült, és az Írást valóban isteninek ismerték el. Mert mindegyikük felolvasta a közösen lefordítottat [amelyet készítettek] ugyanazokkal a szavakkal és valóban azonos nevekkel, elejétől a végéig, így még a jelenlevő pogányok is észrevették, hogy az Írás valóban Isten inspirációjával lett lefordítva (értelmezve). És semmi megdöbbentő nem volt abban, hogy Isten ezt tette, – Aki, amikor a nép Nabukadnecar alatt a nép fogságakor, az Írás megromlott, és amikor hetven év után a júdeaiak visszatértek saját földjükre, akkor Artaxerxész, perzsa király idején Ezsdrást, a Lévi törzséből származó papot indította arra, öntse újra formába az egykori próféták minden szavát, és állítsa helyre a néppel a mózesi törvényeket. (vö.: 4 Ezra 14.37-48., Alex. Kelemen Str. I. 22.)

3. Mivel tehát az Írást ilyen hűségesen és Isten kegyelme által fordították, és mivel ezekből Isten ismét előkészítette és megformálta a mi Isten Fiában való hitünket, és megőrizte számunkra a hamisítatlan írásokat Egyiptomban, ahol Jákob háza gyarapodott, amikor a kánaáni éhínségtől Egyiptomba menekült; ahol urunkat is megőrizték, amikor elmenekült Heródes által támasztott üldözés elől; és [mivel] ezeknek az Írásoknak ezt a fordítását még urunk [földre] való eljövetele előtt készítették, és még a keresztények megjelenése előtt jött létre – mert urunk Augusztusz uralkodásának negyvenedik évében született; de Ptolemaiosz sokkal korábban élt, aki alatt az Írást lefordíttatott; – [mivel ezek a dolgok így vannak, azt mondom, hogy ] ezek a férfiak valóban arcátlannak és merészeknek bizonyulnak, akik most vágyat mutatnak különböző fordítások iránt, amikor cáfoljuk őket ezekből az Írásokból, és sarokba szorítjuk őket az Isten Fia eljövetelében való hit kapcsán. De a mi hitünk szilárd, őszinte, és az egyetlen valódi, amelynek egyértelmű bizonyítékai vannak ezekből az Írásokból, amelyeket azon a módon fordítottak, ahogy elbeszéltem; és az Egyház hirdetése mentes mindenféle betoldástól. Ugyanis az apostolok, akik ezeknél mindnél jóval régebbiek, összhangban vannak az előbb említett fordítással, a fordítás pedig összhangban van az apostolok hagyományával. Hiszen Péter, János, Máté, Pál és a többiek egymás után, valamint ezek követői minden prófétai beszédet úgy hirdettek, ahogyan azt a vének fordítása tartalmazza.

4. Mert egy és ugyanazon szelleme az Istennek, amely a próféták által hirdette, hogy mi és milyen jellegű kell legyen az úr eljövetele, ezek által a vének által igaz fordítása készült annak, amely valóban meg lett prófétálva; és Ő maga, az apostolok által jelentette be, hogy elérkezett az örökbefogadás időinek beteljesedése, hogy elközeledett a mennyek királysága, és hogy azokban lakozott, akik hisznek abban, aki a szűztől született Emmanuel. Ennek megvalósulásáról tanúskodtak, [azt mondván], hogy mielőtt József egybekelt volna Máriával, tehát még Mária szüzessége idején, „úgy találtatott, hogy a szent szellemtől való gyermekkel [viselős];” (Mát. 1:18) és hogy Gábriel angyal azt mondta neki: „A szent szellem rád száll, és a Legmagasabb ereje beárnyékol téged; ezért ami születik tőled, szentnek fog neveztetni, Isten Fiának;” (Luk. 1:35) és hogy az angyal álmában így szólt Józsefhez: „Ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás próféta mondott: Íme, a szűz fogan méhében.” (Mát. 1:22-23) A vének pedig így fordították, amit Ézsaiás mondott: „Az Úr pedig ezt mondta Akháznak: Kérj magadnak jelet az Úrtól, Istenedtől a mélységből lent vagy a magasságból fent. És mondta Akház: Nem kérek és nem kísértem meg az Urat. És mondta: Nem kis dolog számodra, hogy embereket fárassz; és hogyan fárasztja őket az Úr? Ezért maga az Úr ad jelet neked; Íme szűz fogan, és fiút szül; és Emmanuelnek fogják hívni. Vajat és mézet eszik: mielőtt megismeri vagy választaná a gonoszt, a jóra fogja változtatni őket; mert mielőtt a gyermek megismeri a jót vagy a rosszat, nem járul hozzá a gonoszsághoz, hogy a jót választhassa.” (Ézs. 7:10-16) A szent szellem tehát gondosan rámutatott az elhangzottakkal az ő szűztől való születésére, és lényegére, hogy Isten (mert az Emmanuel név ezt jelzi). És megmutatja, hogy ember, amikor azt mondja: „Vajat és mézet eszik;” és ebben azt mondja, hogy gyermek is, [mondván, ] „mielőtt ismeri a jót és a rosszat”, mert ezek mind az emberi csecsemő jelzői. De hogy ő „nem fog beleegyezni a rosszba, hogy a jót választhassa” – Istennek megfelelő; azzal a ténnyel, hogy vajat és mézet fog enni, nem szabad azt értenünk, hogy pusztán csak ember, másrészt, az Emmanuel névből sem szabad azt gyanítani, hogy test nélküli Isten.

5. És amikor azt mondja: „Halld, ó Dávid háza,” azt teljesítette, amelyet az a rész jelez, hogy Ő akit Isten megígért Dávidnak, hogy méhe (ventris) gyümölcséből örök királyt emelne fel (vö.: LXX Zsolt. 131:11), ugyanaz, aki a szűztől született, ő maga Dávid nemzetségéből származott. Mert ebben a híradásban azt is megígérte, hogy a királynak „méhe gyümölcséből” kell lennie, amely a szűz fogantatásának megfelelő [kifejezés, amit erre használunk], egy szűzre, aki viselős, és nem „ágyékának gyümölcséből”, sem „veséinek gyümölcséből”, amely kifejezés a nemző férfiúra és férfitól foganó asszonyra jellemző. Ebben az ígéretben tehát az Írás kizárt minden férfi hatást; még meg sem említi, mivel hogy aki született, „nem férfi akaratából” származott. De megerősítette és megalapozta a „méh gyümölcse” kifejezést, hogy kijelenthesse annak származását (nemzedékét), akinek szűztől kellene születnie, amint Erzsébet tanúskodott, amikor teljes volt szent szellemmel, mondva Máriának: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott méhednek gyümölcse;” (Luk. 1:42) a szent szellem rámutatott azok számára, akik hallani akarják, hogy az Isten által tett ígéret, miszerint a Királynak [Dávid] méhének gyümölcséből kell támadnia, beteljesedett a szűz, Máriától való születésben. Tehát azok, akik megváltoztatják Ézsaiás szövegrészét így: „Íme, egy fiatal nő fog foganni” és akik így József fiává teszik, akkor annak az ígéretnek a formáját is változtassák meg, amely Dávidnak lett adva, amikor Isten megígérte neki, hogy méhe gyümölcséből emeli fel a Felkent Király szarvát. De nem értették, különben vélhetőleg ezt a részt is megváltoztatták volna.

6. De amit Ézsaiás mondott: „fenn a magasságból vagy lenn a mélységből” azt akarták jelezni, hogy „Aki leszállt, ugyanaz volt, aki felment” (Ef. 4:10) De ebben, amikor azt mondta: „Az Úr maga ad neked egy jelet”, azt jelezte, hogy születése nem várt módon történt, mivel az nem következhetett volna be, ha nem az Úr Isten, mindeneknek Istene adott volna jelet Dávid házában. Milyen nagy dolognak vagy milyen jelnek kellett volna lennie ebben, hogy egy férfi által fogant fiatal nő hozzon létre egy olyan dolgot, amely minden nővel megtörténik, amely utódot szül? De mivel az emberek számára Isten segítségével egy váratlan szabadítást kellett biztosítani, a szűzből váratlan születés is megvalósult; Isten adta ezt a jelet, és nem ember vitte végbe.

7. Ebből a szempontból Dániel is előre látta az eljövetelét, és elmondta, hogy „kéz érintése nélkül kivágott kő” (Dán 2:34 45) jött ebbe a világba. Mert ez, hogy „kéz nélkül” azt jelenti, hogy ebbe a világba való eljövetele nem emberi kéz, vagyis azoknak az embereknek művelete volt, akik köveket szoktak vágni; vagyis József nem vett részt ebben, hanem egyedül Mária működött együtt az előre elkészített tervvel. Mert ez a kő a földből, Isten erejéből és bölcsességéből ered. Ezért mondja Ézsaiás is: „Ezt mondja JHVH: Íme, Sion alapjaiban leteszek egy követ, egy drága, választott, legfőbb sarokkövet, amelyet tisztelni kell.” (Ézs. 28:16) Tehát akkor megértjük, hogy az emberi természetben való eljövetele nem egy ember akaratából, hanem Isten akaratából származott.

8. Ezért Mózes is ad egy előképet, amikor botját a földre vetette, hogy azáltal, hogy testté válik, leleplezze és elnyelje az egyiptomiak minden ellenkezését, amely Isten előre elkészített terve ellen emelte magát; hogy maguk az egyiptomiak tanúskodhassanak arról, hogy Isten ujja az, amelyik a szabadulást munkálja a nép számára, és nem József fia. Mert ha József fia lenne, hogyan lehetne nagyobb Salamonnál, nagyobb Jónásnál vagy nagyobb Dávidnál, amikor ugyanabból a magból származott és e férfiak leszármazottja volt? És hogy volt az, hogy Pétert is áldottá nyilvánította, mert elismerte, hogy az élő Isten Fia?

9. De ezenkívül, ha valóban József fia lett volna, Jeremiás szerint nem lehetett sem király, sem örökös. Ugyanis Józsefről kiderül, hogy Joachim és Jechoniah fia, ahogy Máté is családfájában rögzíti. De Jekónia és minden utódja kizáratott a királyságból; Jeremiás így nyilatkozott: „Élek én, így szól JHVH, ha pecsétgyűrű lett volna is jobb kezemen Jechoniás, Joáchim fia, Júda királya, onnan is lehúznám őt és odaadnám őt azok kezébe, akik a te lelkedet keresik.” És ismét: „Megfosztatott becsületétől Jechoniás, mint haszontalan edény, amelyre nincs többé szükség, mert olyan földre vetették őt, amelyet nem ismert. Föld, halld meg JHVH beszédét: Írd fel ezt a férfit, mint kitagadott embert, mivel nem lesz több fejedelem Júdában az ő magvából, aki Dávid trónján üljön.” (Jer. 22:24-25 28-30) És ismét Isten beszél Joachimról, az apjáról: „Ezért ezt mondja az Úr Joákimról, az ő atyjáról, Júdea királyáról: Senki sem ül tőle Dávid trónján, és holttestét kivetik a nap melegében és az éjszakai fagyban. És rájuk és fiaira vetem tekintetem, és Jeruzsálem lakóira, és Júda földjére hozom mindazt a gonoszt, amelyet ellenük mondtam.” Azok tehát, akik azt mondják, hogy Józseftől született, és reménykednek benne, kitagadják magukat a királyságból, ha nem sikerül megfékezni az átkot és a feddést, amely Jechonia és az ő magva ellen irányult. Mivel emiatt lett beszélve Jechóniáról, a szent szellem előre ismerte a gonosz tanítók tanait; hogy megtanulhassák, hogy az ő magvától, – vagyis Józseftől – nem született, hanem hogy Isten ígérete szerint Dávid méhéből emelkedik fel az örök Király, aki mindent összefoglal magában, és összegyűjtötte magában az ember ősi formáltatását.

10. Mert, ahogy egy ember engedetlensége által a bűn belépett, és a halál a bűn által szerzett [helyet]; így szintén egy ember engedelmessége által, az igazságosság bevezetése meghozza az életet azokban, akik a múltban halottak voltak. És amiként a prototípus maga Ádám testének anyaga az érintetlen és még szűz talajból származott („mert Isten még nem küldött esőt, és az ember nem művelte a földet” – 1Móz 2:5) és Isten keze által formáltatott, vagyis Isten Beszéde által, mert „minden általa alkottatott,” és Isten port vett a földből és embert alkotott; éppen így tett az, aki a Beszéd, összefoglalva önmagában Ádámot, jogosan születhetett, lehetővé téve számára, hogy összegyűjtse Ádámot [önmagába] Máriától, aki még szűz volt. Ha tehát az első Ádámnak ember volt az apja, és emberi magból született, akkor ésszerű volt azt mondani, hogy a második Ádám is Józseftől született. De ha az előbbit a porból vették, és Isten volt az ő alkotója, akkor szükségszerű volt az is, hogy az utóbbi, aki önmagában készített összefoglalás, Isten által, mint ember kellett formáltatnia, hogy eredetét tekintve hasonlítson az előbbire. Miért nem vett tehát Isten megint port, hanem úgy munkálkodott, hogy a formáltatás Máriából legyen készítve? Azért, hogy ne egy másik teremtménye jöjjön létre és ne egy másik teremtménye legyen, amelyiket meg kell menteni, hanem megtartva a hasonlóságot ugyanaz a formáltatás legyen összefoglalva [Krisztusban, mint ami Ádámban létezett].

XXII. Fejezet

1. Ezért, akik azt állítják, hogy semmit sem vett a szűztől, nagyot tévednek, [mivel] azért, hogy elvethessék a test örökségét, elutasítják a [közte és Ádám] közötti hasonlatot is. Ha ugyanis annak, aki a földből [fakadt], valóban volt alakja és anyaga mindkettő Isten kezéből és kézmunkájából, de a másik nem Isten kezéből és kézmunkájából származik, akkor, aki előbbi képe és hasonlatossága alapján készült, ebben az esetben nem őrizte meg az ember hasonlóságát, és következetlen munkadarabnak kell lennie, mivel nem rendelkezik azzal, amivel megmutathatná bölcsességét. De ez azt is jelenti, hogy feltehetően emberként is megjelent, amikor nem volt ember, és hogy emberré lett, miközben semmit sem vett az embertől. Mert ha nem emberi lénytől kapta a test anyagát, akkor sem emberré, sem ember fiává nem lett; és ha nem lett olyanná, amilyenek mi voltunk, akkor nem tett nagy dolgot azzal, amit elszenvedett és átélt. Azt pedig mindenki meg fogja engedni, hogy testünk [összeállítása] a földből van véve, és lelkünket Isten szellemétől kapjuk. Ez volt az, amiért Isten Beszéde létrejött, hogy összefoglalja magában saját kézmunkáját; és ebből a szempontból vallja magát az ember fiának, és áldja „a szelídeket, mert örökölni fogják a földet” (Mát. 5:5) Az Apostol, Pál ráadásul a Galatákhoz írt levélben egyértelműen kijelenti: „Isten elküldte Fiát, aki asszonytól lett.” (Gal. 4:4) És még egyszer, ebben a rómaiaknak azt mondja: „Fiát illetően, aki test szerint Dávid magvából született, aki Isten Fiának bizonyult hatalommal, a szentség szelleme szerint, a halálból való feltámadás által, a Felkent Jahósua a mi urunk.” (Róm. 1:3-4.)

2. Felesleges ez esetben Máriába való alászállása; mert miért jött le belé, ha semmit sem vett volna tőle? Továbbá, ha nem vett volna semmit Máriától, soha nem lett volna igénye azokra a fajta ételekre, amelyek a földből származnak, amelyek táplálják azt a testet, amelyet a földből vettek; és nem is éhezett volna, és böjtölt volna azon a negyven napon, mint Mózes és Illés, ha teste nem a saját megfelelő tápláléka után vágyakozott; tanítványa, János sem mondta volna, amikor róla írta: „De Jahósua, megfáradva az utazástól leült [pihenni];” (Ján. 4:6) Dávid sem jelentette volna ki őrá vonatkozóan előre ezt: „Hozzáadtak sebeim fájdalmához;” (Zsolt. LXX:68/69:27) nem sírt volna Lázár felett, sem nem izzadt volna nagy vércseppeket; és nem nyilatkozott volna így: „Lelkem felettébb bánatos.” (Mát. 26:38) sem akkor, amikor az oldalát átütötték, nem jött volna vér és víz. Hiszen ezek mind a hús jelzői, amely a földből származott, amelyet önmagában összegzett, szabadítást hordozva saját keze munkájában.

3. Ezért Lukács rámutat arra, hogy az a családfa, amely urunk nemzedékét Ádámig vezeti vissza, hetvenkét nemzedéket tartalmaz, összekapcsolva a véget a kezdettel, és utalva arra, hogy Ő az, aki összefoglalta magában az összes, Ádámtól lefelé szétszórt nemzetet, és minden nyelvet és emberi nemzedéket, magával Ádámmal együtt. Ezért Ádámot Pál is „az eljövendő ábrájának” (Róm 5:14) nevezte, mert a Beszéd, minden dolgok alkotója, előre kialakította magának az emberi faj jövőbeni, Isten Fiára nézve megvalósuló (üdv)rendjét; Isten előre meghatározta, hogy az első embernek állati (lelki) természetűnek kell lennie, ezzel a nézettel, hogy őt a szellemi (ember) által megmenthesse. Mert amennyiben, mint megmentő Lény előzetesen létezett, szükséges volt, hogy a megmenthetőt is létre lehessen hívni, hogy a megmentő Lény ne legyen hiábavaló.

4. Ennek a tervnek megfelelően, Mária, a szűz engedelmesnek találtatott, mondva: „Íme, a te szólgálód, Uram, történjék velem a te beszéded szerint.” (Luk. 1:38) Éva azonban engedetlen volt; nem engedelmeskedett ugyanis, amikor még szűz volt. És még akkor is, amikor valóban férje volt, Ádám, de mindazonáltal még szűz volt (mert a Paradicsomban „mindketten mezítelenek voltak, és nem szégyellték magukat”, mivel röviddel korábban hozták őket létre, nem értettek a gyermeknemzéshez: mert szükséges volt, hogy előbb felnőttkorba jussanak, és majd ettől kezdve szaporodjanak) miután engedetlenné vált, a halál okozójává vált, mind saját maga, mind az egész emberi nem számára; Máriának is, miután egy férfi eljegyezte, [és] mégis szűz volt, és ebben az állapotában engedelmes volt, és így mind önmaga, mind az egész emberi nem számára szabadulás okozója lett.

És ezért nevezi a Törvény a lányt, aki el van jegyezve egy férfival, az ő „feleségének”, aki eljegyezte őt, noha még szűz (vö.: 5Móz. 22:23-24); ezzel jelezve a Máriától induló Évához való visszafordulást, mert ami összekapcsolódik, azt másképp nem lehetne felbontani, mint annak a folyamatnak a megfordításával, amely révén ezek az egyesülési kötelékek létrejöttek; úgy, hogy az előbbi kapcsokat az utóbbi feloldja, hogy az utóbbi ismét kiszabadítsa az előbbit. (Megjegyzés: a kép itt egy csomó, amit a szálak visszafejtésével lehet kibogozni) És valóban az történt, hogy az első szerződés elveszik a második csomó által, a második kötelék viszont elfoglalja az első feloldásával felszabaduló helyet. Ugyanis ezért jelentette ki az úr, hogy az elsőnek valójában utolsónak kell lennie, és az utolsó elsőnek.

És a próféta is ugyanezt jelzi, mondván: „atyáid helyett fiaid születtek neked.” (Zsolt. 45:17) Mert az úr „a halottak Elsőszülöttje”-ként született, és kebelébe fogadta az ősi atyákat, megújította őket az Istentől való életre, önmagát tette az élők kezdetévé, ahogyan Ádám lett a halottak kezdete. Ezért Lukács az úr családfáját Ádámtól kezdte, jelezve, hogy Ő az, aki megújította őket az élet Jó Hírébe, és nem azok Őt. És így történt, hogy Éva engedetlenségének csomóját Mária engedelmessége oldotta fel. Mert amit a szűz Éva hitetlenséggel erősen megkötött, azt a szűz Mária hiten keresztül tett szabaddá.

XXIII. Fejezet – Érvek Tatiánosszal szemben, bebizonyítva azt, hogy az isteni igazságossággal és irgalommal összhangban áll, hogy az első Ádámnak először részt kell vennie abban a megváltásban, amelyet Krisztus mindenkinek felajánlott.

1. Szükség volt tehát arra, hogy az úr, aki az elveszett juhokhoz jött, és az üdvterv ilyen széleskörű összefoglalását készítette, és saját kézmunkáját megkeresve kellett megmentenie azt az embert, aki képére és hasonlatosságára teremtetett, vagyis Ádámot, [miután az] letöltötte az engedetlenség büntetése miatt rászabott idejét, „amit az Atya a maga hatalmába helyezett.” (Csel. 1:7) [Erre azért is volt szükség], hogy az Atya jótetszésének megfelelően az emberre vonatkozó teljes megmentési terv megvalósuljon, azért, hogy Istent senki ne győzhesse le, és bölcsessége se csökkenjen [teremtményeinek megbecsülésében].

Mert ha az ember, akit Isten teremtett, hogy élhessen, miután elvesztette az életet az őt megrontó kígyó által, aki megtévesztette őt, nem térne vissza az életbe, hanem teljesen [és örökre] a halálban hagyatott volna, Istent [ebben az esetben] legyőzték volna, és a kígyó gonoszsága felülkerekedett volna Isten akaratán. De mivel Isten legyőzhetetlen és hosszantűrő, Magát valóban hosszantűrőnek mutatta az ember megjavítása és mindenek próbaidejére nézve, amint azt már elmondtam; és a második ember (a Felkent) által kötözte meg az erős embert, és elrabolta edényeit, és eltörölte a halált, életre keltve azt az embert, aki a halál állapotában volt.

Hiszen Ádám elsőként edény lett a (Sátán) birtokában, akit a hatalma alatt is tartott, vagyis azáltal, hogy bűnt követett el bűntelenül, és a halhatatlanság színe alatt halált hozott rá. Mert bár ígéretet tett arra, hogy istenek lesznek, ami számára semmiképpen sem volt lehetséges, [ehelyett] halált munkált bennük: ezért azt, aki fogságba ejtette az embert, Isten viszonzásul igazságosan ejtette fogságba; de a fogságba került embert kiszabadította az elítélés kötelékéből.

2. De ez az Ádám, az igazat megvallva, az első megalkotott ember, akiről az Írás mondja, hogy az Úr így szólt, „Formáljunk embert képünkre és hasonlatosságunkra;” (1Móz. 1:26) és valamennyien tőle származunk: és mivel tőle származunk, ezért örököltük elnevezését. De amennyiben az ember megmenekül (üdvözül), illik annak az eredeti embernek is megmentetni, aki teremtetett. Mert túl nagy képtelenség fenntartani, hogy azt, akit az ellenség olyan mélyen megsebzett és elsőként szenvedett fogságot, nem mentette meg Ő, aki legyőzte az ellenséget, de hogy a gyermekeit igen, – azokat, akiket ugyanabban a fogságban nemzett. Így úgy tűnhetne, hogy az ellenséget sem győzték le, ha régi zsákmányok nála maradtak.

Szemléltetésképpen: Ha egy ellenséges hatalom legyőzött bizonyos [ellenségeket], megkötözte őket, és fogságba hurcolta őket, és sokáig szolgaságban tartotta őket, hogy így gyermekek szülessenek közöttük; és valaki, aki együttérez azokkal, akiket rabszolgává tettek, legyőzi ugyanezt az ellenséges hatalmat; biztosan nem cselekedne méltányosan, ha kiszabadítaná a fogságba került gyermekek gyermekeit azoktól, akik rabszolgává tették apjukat, de el kellene hagynia az utóbbiakat, akik elszenvedték a fogság cselekményét, alattvalóivá lévén az ellenségeknek, – azokn érdekében is, akikért végrehajtotta ezt a megtorlást, – a gyermekek apjuk ügyének megbosszulása révén válnak szabaddá, az atyák viszont, akik ugyanazt a fogságot szenvedték el, megmaradnának [a fogságban]. Mert Isten nem nélkülöz sem hatalmat sem igazságosságot, aki segítséget nyújtott az embernek, és helyreállította szabadságában.

3. Éppen ezért is, miután Ádám vétkezett, amint azt az Írás is említi, nem személyesen Ádám ellen hirdetett átkot, hanem műveire hivatkozva a föld ellen, amint azt a régiek közül valaki megfigyelte: „Isten valójában átvitte az átkot a földre, hogy az ne maradjon meg az emberben.” De az ember a vétke büntetéseként azt a nehéz feladatot kapta, hogy művelje a földet, és arca verejtékében kenyeret egyen, és visszatérjen a porba, ahonnan vették. Hasonlóképpen az asszony is küszködést [kapott], és vajúdást, és nyögéseket, a szülés fájdalmait és az alávetettség állapotát, vagyis hogy férjét kell szolgálnia; [ez azért történt] hogy így ne kelljen teljesen elpusztulniuk, amikor Isten megátkozta őket, de ne is maradjanak megrovás nélkül, ami Isten megvetésére vezetne.

Az átok ellenben teljes mértékben lesújtott a kígyóra, aki megcsalta őket. „És Isten,” – kijelenti, „mondta a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden barom és a föld minden vadállata fölött.” (1Móz. 3:14) És ugyanezt mondja az úr az Evangéliumban azoknak is, akiket bal kéznél talál: „Távozzatok tőlem átkozottak, örökké: a maradandó tűzre, amelyet Atyám készített a Gonosznak és angyalainak;” jelezve, hogy az örök tüzet eredetileg nem az ember számára készítették, hanem annak, aki megtévesztette az embert, és sérelmét okozta – neki, mint mondom, aki az elpártolás vezére, és azoknak az angyaloknak, akik vele együtt elpártolókká váltak; amely [tüzet] valóban azok is igazságosan éreznek majd, akik, mint ő, kitartanak a gonoszság műveiben, bűnbánat és anélkül, hogy visszavennék lépteiket.

4. [Ezek úgy cselekszenek], ahogyan Káin [tette], aki, amikor Isten azt tanácsolta, hogy maradjon csendben, mert nem osztotta fel méltányosan azt a részét, amelyre bátyja jogosult volt, hanem irigységgel és rosszindulattal azt gondolta, hogy uralkodhat rajta, nemcsak hogy nem engedelmeskedett, de még bűnt is adott a bűnhöz, cselekedetével jelezve elméjének állapotát. Mert amit eltervezett, azt a gyakorlatban is megvalósította: zsarnokoskodott felette és megölte őt; Isten aláveti az igazat az igazságtalannak, hogy az előbbit igazolhassák az általa elszenvedett dolgok, és az utóbbi igazságtalannak találtasson azok által, amelyeket elkövetett.

És még ettől sem lágyult meg, nem csillapodott le kissé a gonosz tett után; hanem amikor megkérdezték, hol van a testvére, azt mondta: „Nem tudom; talán őrizője vagyok testvéremnek?” (1Móz 4:9) válaszával kiterjesztve és súlyosbítva gonoszságát. Mert ha gonosz dolog egy testvért megölni, sokkal rosszabb, ha így, gátlástalanul és tiszteletlenül válaszol a mindentudó Istennek, mintha harcolhatna vele. És ezért maga is átkot vett magára, mivel indokolatlanul hozta a bűn áldozatát, mivel nem tisztelte Istent, sem nem szégyellte magát a testvérgyilkosság után.

5. Ádám esetének azonban nem volt hasonlósága ezzel, hanem teljesen más volt. Mert miután a halhatatlanság ürügyén másvalaki rászedte, azonnal rettegés fogja el, és elrejti magát; nem mintha képes lenne elmenekülni Isten elől; hanem, a rettegés állapotában [volt], mivel megszegte az Ő parancsolatát, ezért méltatlannak érzi magát, hogy Isten előtt megjelenjen és társalogjon vele. Nos, „JHVH félelme a bölcsesség kezdete” (Péld 1:7); a bűn érzékelése bűnbánathoz vezet, és Isten együttérzését adja a bűnbánóknak. Mert [Ádám] megmutatta bűnbánatát magatartásával, az öv által [amelyet használt] fügefalevelekkel takarva magát, miközben sok más levél is volt, amely kevésbé irritálta volna testét.

Ő viszont engedetlenségének megfelelő ruhát vett magára, megrettenve Istentől való félelmében; és ellenállva hibájának, teste kéjsóvár hajlamának (mivel elvesztette természetes beállítottságát és gyermeki gondolkodását és eljutott a gonosz dolgok megismerésére) az önuralom kantárát övezte magára és feleségére, félve Istent, és várva jövetelét és mintha valami ilyesmit jelezne [a következők szerint]: Mivel azt mondja [Ádám], engedetlenségem által elvesztettem azt a szent köntöst, amelyet a szellemtől kaptam (vö. Mózes apokalipszise I. 20), most azt is elismerem, hogy ilyen jellegű ruházatot érdemlek, ami nem biztosít elégedettséget, hanem, ami megemészt. Rajta is maradhatott volna örökre ez a takaró, ezáltal megalázva magát, ha az Isten, aki könyörületes nem öltöztette volna őket fügefalevél helyett bőr öltözékekbe.

Mert ezért is kérdezte ki őket, hogy az asszonyt érje a feddés; és ismét kérdezte őt (az asszonyt), hogy a kígyóra háríthassa a vádat. Mert elmondta, ami történt: „A kígyó,” mondja, „megcsalt engem, és ettem.” De a kígyónak nem tett fel kérdést; mert tudta, hogy ő volt a fő mozgató a bűnös cselekedetben; hanem elsődlegesen kimondta rá az átkot, hogy az emberre enyhített dorgálás eshessen. Isten ugyanis gyűlölte azt, aki tévútra vezette az embert, de fokozatosan, és apránként együttérzést mutatott a becsapottal.

6. Ezért is űzte ki a Paradicsomból, és távolította el az élet fájától, nem azért, mert irigyelte tőle az élet fáját, amint egyesek vakmerően kijelentik, hanem mivel irgalmas volt hozzá [és nem óhajtotta], hogy örökké bűnös maradjon, sem hogy az őt körülvevő bűn halhatatlan, és a gonosz véget nem érő és jóvátehetetlen legyen. Hanem a halál közbeiktatásával határt vetett bűnös [állapotának], és így megszünteti a bűnt, véget vetve annak a test feloldódásával, amelynek a földön kell megtörténnie, hogy így az ember, megszűnjék hosszan a bűnnek élni, és meghalva annak, az Istennek kezdhet élni.

7. Ebből a célból támasztott ellenségeskedést a kígyó és az asszony és magja között, kölcsönösen fenntartva, hogy: Ő, akinek sarkát szükséges megmarni, hatalmában áll az ellenség fejére is taposni; de a másik megharapja, megöli és akadályozza az ember lépéseit, amíg a Mag ki nem lesz jelölve, hogy eltapossa fejét, – amely a Máriától született, akiről a próféta így beszél: „Megtaposod az áspist és a baziliszkuszt; letaposod az oroszlánt és a sárkányt;” (Zsolt 91:13) – annak jelzése ez, hogy az ember ellen felállított és kiterjesztett bűnt, amely a halál alattvalójává tette őt, meg kell fosztani hatalmától a halállal együtt, amely [az emberek felett] uralkodik; és hogy az utolsó napokban az emberiség ellen tomboló oroszlánt, vagyis az Antikrisztust le kell taposnia; és hogy megkötözze „a Sárkányt, azaz az ősi kígyót”, és aláveti az ember hatalmának, akit legyőztek, hogy az megtapossa annak minden erejét.

Nos, Ádám lett legyőzve, egész életét elvették tőle: ezért, amikor az ellenséget legyőzték, Ádám új életet kapott; és megsemmisül az utolsó ellenség, a halál, amely először birtokba vette az embert. Ezért, amikor az ember megszabadul, „megvalósul, ami meg van írva, a Halál elnyeletik győzelemben. Ó Halál, hol van a te fullánkod?” (1Kor 15:54-55) Ez nem mondható el igazságosan akkor, ha azt az embert, aki felett a halál először uralmat szerzett, nem engedték szabadon. Mert az ő szabadulása a halál pusztulása. Amikor ezért az Úr életre kelti az embert, vagyis Ádámot, a halál egyúttal elpusztul.

8. Ezért hamisan beszélnek mindazok, akik tagadják az ő (Ádám) üdvösségét, örökre kizárva magukat az életből, mivel nem hiszik, hogy az a juh, amelyik elpusztult, megtaláltatott. Mert ha nem találták meg, az egész emberi faj még mindig a pusztulás állapotában van. Hamis tehát az az ember, aki először ezt az ötletet, vagy inkább ezt a tudatlanságot és vakságot elindította. – Tatianosz. Mint már mondtam, ez az ember megzavarta magát mindenféle eretnekséggel. Ezt a tanítást azonban ő maga találta ki azért, hogy valami újat vezessen be a többitől függetlenül, és hiúságot beszélve a hitéből kiüresített hallgatóságot megszerezze magának, hatást gyakorolva arra, hogy tanítónak tiszteljék, és időről időre arra törekszik, hogy Pál ilyen jellegű mondatait alkalmazza: „Ádámban mindannyian meghalunk;” (1Kor 15,22) tudatlan azonban abban, hogy „ahol a bűn bővelkedik, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedik.” (Róm 5,20) Mivel ez egyértelműen megmutatkozik, szégyenüljön meg az ő összes tanítványa, és azok, akik hadakoznak Ádám körül, mintha valami nagy nyereség járna nekik, ha nem mentetett meg (üdvözült); holott ők nem nyernek ezzel semmit, ahogyan a kígyónak sem volt semmi haszna abból, hogy rábeszélte az embert [a bűnre], hacsak nem az, hogy törvényszegőnek bizonyította őt, megszerezve magának az embert, mint saját hitehagyásának első gyümölcsét. De nem ismerte Isten hatalmát. Így azok sem nyernek semmit, akik Ádám üdvösségét visszautasítják, hacsak nem azt, hogy magukat az igazságtól eretneknek és elpártolónak bizonyítják, és bebizonyítják, magukról, hogy a kígyónak és a halálnak patrónusai.

XXIV. Fejezet

1. Így aztán mindazon emberek lelepleződtek, akik istentelen tanításokat hoztak létre a Teremtőnkről és Alkotónkról, aki ezt a világot is megalkotta, és aki felett nincs más Isten; és azokat is megdöntöttük saját érveikkel, akik hazugságokat tanítanak urunk lényegével kapcsolatban, és az üdvrendre vonatkozóan, amelyet saját képére teremtett ember érdekében teljesített. Viszont [másrészt bebizonyosodott], hogy az Egyház hirdetése mindenütt következetes és folytonosan ugyanaz marad, és bizonyságot nyer a prófétákból, az apostoloktól, és az összes tanítványoktól – amint bebizonyítottam – a kezdeten, a közepén és a végén, és Isten teljes üdvtörténetén keresztül, és hogy jól megalapozott rendszer, amely az ember szabadítására (üdvösség) irányul, tudniillik a mi hitünkre; amelyet az Egyháztól kaptunk, megőriztük, és amely mindenkor Isten szelleme által, megújítva fiatalságát, mintha valami értékes letét lenne egy kiváló edényben, és maga az azt tartalmazó edény is megújítja fiatalságát.

Ugyanis Isten ezt az ajándékot az Egyházra bízta, mint ahogy a leheletet az elsőként teremtett embernek abból a célból [adta], hogy az azt befogadó összes tag megelevenedhessen; és a Felkenttel való közösség [erőforrásait] elosztották mindenütt benne, vagyis a szent szellemet, amely a romolhatatlanság, és hitünk megerősítésének eszköze és az Istenhez való feljutás létrája. „Mert az Egyházban,” – mondják – „Isten apostolokat, prófétákat, tanítókat rendelt,” és mindenféle más eszközt, amelyen keresztül a szellem munkálkodik; amelyből nem részesülnek mindazok, akik nem csatolják magukat az Egyházhoz, hanem romlott véleményük és becstelen magatartásuk által fosztják meg magukat az élettől. Mert ahol az Egyház van, ott van Isten szelleme; És ahol Isten szelleme van, ott van az Egyház, és mindenféle kegyelem (ajándék); a szellem pedig az igazság. (1Ján. 5:5) Azok tehát, akik nem vesznek részt Őbenne, azokat az anya emlői sem táplálják az életre, sem nem élvezik azt a legtisztább szökőkutat, amely a Felkent testéből származik; hanem repedezett ciszternákat ásnak maguknak a földi árkokból (vö.: Jer. 2:13), és romlott vizet isznak a mocsárból, az Egyház hitétől menekülve, hogy el ne ítéljék őket; és elutasítva a szellemet, hogy nehogy oktatást kapjanak.

2. Így elidegenedve az igazságtól, méltán hemperegnek mindenféle tévedésekben, melyek ide-oda hányják őket, különböző időpontokban más-más módon gondolkodnak ugyanazon dolgokról, és soha nem érik el a megalapozott tudást, inkább arra törekednek, hogy a szavak szofistái legyenek, minthogy az igazság tanítványai. Mert nem kősziklára épültek, hanem a homokra, amely sok követ tartalmaz magában. Ezért sok istent is elképzelnek, és mindig mentségük van arra, hogy [az igazság után] kutassanak (mert vakok), de soha nem is sikerült megtalálniuk azt. Mert káromolják a Teremtőt, Őt, aki valóban Isten, aki hatalmat is biztosít [az igazság] megtalálásához; képzelegve, hogy egy másik Istent találtak az Isten felett, vagy másik Teljességet, vagy másik üdvrendet.

Ezért az Istentől való fény sem világítja meg őket, mert gyalázták és megvetették Istent, kicsinek tartva őt, mert szeretete és határtalan jóságán keresztül az emberi tudás hatókörébe került (ez a tudás azonban nem a nagyságára vonatkozik, vagy lényegével kapcsolatos – mert senki nem mérte vagy fogta meg Őt – hanem erre vonatkozik: hogy tudnunk kell, hogy Aki teremtett, és formált, és belehelte belénk az élet leheletét, és táplál minket teremtésén keresztül, mindent Beszéde által alapoz meg, és Bölcsessége által köti össze azokat – Ő az egyetlen igaz Isten) de ők arról álmodoznak, hogy egy nem létező lény van fölötte, hogy úgy tekinthessenek rájuk, mint akik rátaláltak a nagy Istenre, akit senki nem képes megismerni, aki nincs közösségben az emberi nemmel és a földi dolgokat nem irányítja: vagyis úgymond megtalálták Epikurosz istenét, aki sem önmagáért sem másokért nem tesz semmit; vagyis egyáltalán nem gyakorol gondviselést.

XXV. Fejezet

1. Isten azonban gondviselést gyakorol minden felett, ezért tanácsot is ad; és amikor tanácsot ad, ott van azokkal, akik erkölcsi fegyelemben járnak. Ebből természetesen következik, hogy azok, amelyeket figyelnek és irányítanak, ismeretségben kell állniuk az őket uralóval; akik nem oktalanok vagy hiábavalóak, hanem Isten gondviseléséből fakadóan megértésük van. És ezért a nemzetek közül némelyek, akik kevésbé voltak rabjai az [érzéki] csábításoknak és kéjvágynak és nem vezették őket ilyen mértékben babonára a bálványok tekintetében, a gondviselésből fakadóan bár némileg megindultak, mindazonáltal meg voltak győződve arról, hogy ennek az univerzumnak a Teremtőjét az Atyának kell hívniuk, aki gondviselést gyakorol minden felett, és intézi világunk ügyeit.

2. Ismét, hogy eltávolíthassák az Atyától a feddő és bírói hatalmat, úgy ítélve, hogy Istenhez méltatlan, úgy gondolkodnak, hogy kitalálták a harag nélküli és [csupán] jó Istent, azt állították, hogy az egyik [Isten] ítél, de a másik megment, öntudatlanul elvéve mindkét istenség értelmét és igazságosságát. Mert ha a bíró nem jó is, hogy támogassa az arra érdemeseket, és hogy azoknak, akiknek szükséges szemrehányásokat tegyen, nem fog sem igaznak sem bölcsnek mutatkozni. Másrészt, a jó Isten, ha pusztán csak jó, és nem az, aki próbára teszi azokat, akikre jóságát küldi, akkor kívül fog esni az igazságosság és a jóság tartományán; és jósága tökéletlennek fog tűnni, mivel nem ment meg mindenkit; [mert így kellene tenni,] ha az nem járna együtt ítélettel.

3. Marcion tehát maga azáltal, hogy Istent kettéosztja, az egyiket jónak, a másikat pedig bírónak tartja, valójában mindkét oldalon véget vet az istenségnek. Mert az, aki bíró, ha nem jó, az nem Isten, mert a jóságban híjával levő egyáltalán nem tekinthető Istennek; és ismét, aki jó, ha nincs bírói hatalma, ugyanazt a veszteséget szenvedi, mint az előbbi, azzal, hogy megfosztja isteni karakterétől. És hogyan hívhatják minden bölcsesség Atyjának, ha nem rendelnek hozzá bírói képességeket? Mert ha bölcs, Ő az, aki meg is vizsgál [másokat]; a bírói képesség pedig ahhoz tartozik, aki vizsgál, és az igazságosság követi a bírói képességet, hogy igazságos döntésre juthasson; az igazságosság ítéletet hív, és az ítélet, ha igazságosan hajtják végre a bölcsességhez vezet. Ezért az Atya felette van minden emberi és angyali bölcsességnek, mert ő az Úr, a Bíró, és az Igazságos és Uralkodó mindenek felett. Mert jó, irgalmas, türelmes és megmenti azokat, akiket szükséges: sem a jóság nem hagyja el őt az igazságosság gyakorlásában, sem bölcsessége nem csökken; mert megmenti azokat, akiket meg kellene mentenie, és megítéli azokat, akik méltók az ítéletre. Nem mutatja magát irgalmatlanul igazságosnak; mert az Ő jósága kétségtelen, előtte jár és elsőbbséget élvez.

4. Az Isten tehát, aki jótékonyan felhozza napját, hogy felkeljen mindenek fölé, és esőt küld az igazakra és hamisakra, meg fogja ítélni azokat, akik egyenlően elosztott jóságát élvezve olyan életet éltek, amely nem felel meg az Ő nagylelkű méltóságának; hanem akik bujaságban és fényűzésben töltötték napjaikat, szemben az Ő jóakaratával, és ráadásul még káromolták is Őt, aki oly nagy jókat adományozott nekik.

5. Platón vallásosabbnak bizonyul ezeknél az embereknél, mert elismerte, hogy ugyanaz az Isten igaz és jó, mindenek feletti hatalommal rendelkezik, és Maga hajtja végre az ítéletet, így fejezi ki magát: „És Isten valóban, ahogy az ősi Beszéd is mondja, birtokában tartja minden létező kezdetét, végét, és közepét, helyesen teljesíti be azt, természetüknek megfelelően egy kőrt ír le; de a büntető igazságosság mindig követi Őt azok ellen, akik eltávoznak az isteni törvénytől.” (Plat. Törv. IV. 715e) Majd ismét rámutat, hogy a világmindenség Teremtője és Alkotója jó, mondva: „Jó Ő, a jósággal pedig nem fér össze soha semmi irigység semmi tekintetben;” (Plat. Tim.3,29e) így állapítja meg Isten jóságát, mint a teremtett világ kezdetét és okát, nem pedig a tudatlanság, vagy a tévelygő Aeon, sem hiba következménye, sem síró és panaszkodó Anya, sem más Isten vagy Atya.

6. Joggal sirathatja őket Anyjuk, mivel képesek ilyeneket elképzelni és kitalálni, mert méltán mondták ki maguk ellen ezt a hazugságot, hogy Anyjuk túl van a Plerómán, ami meghaladja Isten ismeretét, és hogy teljes sokaságuk alaktalan és durva vetélés lett: mert semmit nem ért meg az igazságból; ürességbe és sötétségbe esik: mert bölcsességük (Szófia) üres volt, és ürességbe burkolózott; és Horosz (Határ) nem engedte meg, hogy belépjenek a Plerómába (Teljesség): mert a Szellem (Achamoth) nem fogadta őket be a felüdülés helyére. Mert atyjuk, a tudatlanság nemzése által a halál szenvedéseit vitte végbe bennük. Nem hamisan írjuk le véleményüket ezekről a pontokról; hanem ők maguk erősítik meg, maguk tanítják, maguk dicsekszenek magukban, maguk képzelik el a fennkölt [titkot] Anyjukról, kiről azt képzelik, hogy apa nélkül született, vagyis Isten nélkül, nő a nőtől, azaz a tévedésből romlás.

7. Imádkozunk azért, hogy ezek az emberek ne maradjanak abban a gödörben, amelyet maguk ástak, hanem válasszák külön magukat az ilyen természetű Anyától, és távozzanak Bythustól (Mélység), és álljanak távol az ürességtől, és mondjanak le az árnyékról; és hogy Isten Egyházába térve törvényesen születhessenek, és hogy a Felkent formálódhasson meg bennük, és hogy megismerjék ennek a világmindenségnek Teremtőjét és Alkotóját, az egyedüli igaz Istent és mindenek Uralkodóját. Imádkozunk ezekért a nevükben, jobban szeretve őket, mint ahogyan ők maguk gondolják, hogy önmagukat szeretik. Mert szeretetünk, amennyiben valódi, számukra üdvözítő, ha akarják, megkapják azt. Összehasonlítható egy súlyos gyógymóddal, amely kiirtja a seb gőgös és nyers húsát; mert véget vet büszkeségüknek és gőgjüknek. Ezért nem fáraszt minket, hogy minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy kinyújtsuk nekik kezünket.

A már elmondottakon felül, a következő könyvemre halasztom az úr szavait; hátha néhány embert közülük a Felkent valódi tanítása által sikerül meggyőznünk, hogy elhagyják az ilyen tévedést, és hogy abbahagyják Teremtőjük káromlását, aki egyszerre az egyedüli Isten, és a mi urunk, a Felkent Jahósua Atyja. Ámen.

 

Vége