XV. 1. Ha már megértettük, hogy mit is jelent az „ima”, soha többé ne imádkozzunk semmiféle teremtényhez, még Krisztushoz sem, egyedül a mindenség Istenéhez és Atyjához, akihez Üdvözítőnk maga is imádkozott, mint már kifejtettük, s amire minket is tanított. Amikor ugyanis kérték, hogy „Taníts meg bennünket imádkozni!” (Lk. 11:11), ő nem saját magához, hanem az Atyához szóló imát mutatott nekik: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…” stb. (Mt. 6.9). Mert, mint majd másutt kimutatjuk, személyileg és alanyilag a Fiú nem azonos az Atyával, ezért aztán vagy a Fiúhoz kellene imádkoznunk és az Atyához nem, vagy mindkettőhöz, vagy csak az Atyához. Azt mindenki lehetetlenségnek, sőt, értelmetlennek tartaná, hogy a Fiúhoz imádkozzunk és ne az Atyához, ez nyilvánvalóan minden belátással ellenkezne. Ha mindkettőhöz esedeznénk, többes számban kellene azt tennünk: „adjátok meg”, „kegyeskedjetek megtenni”, „teljesítsétek”, „mentsétek meg” és más efféléket mondanánk imádságunkban. Ebből is látszik, hogy ez nem megfelelő, hiszen az Írásokból sem bizonyítható, hogy ilyen módon imádkozott volna valaki. Tehát egyedül az marad, hogy Istenhez, a mindenség Atyjához imádkozzunk, de nem a Főpap nélkül (Saját komment: a főpap ugyanis felvitte a nép imáit Istenhez, tehát közvetítette, és maga is imádkozott ahhoz, akihez a nép), akit az Atya esküvel iktatott be, e szavak értelmében: „Megesküdött és nem bánja meg, pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsolt. 110:4; Zsid. 2:17 stb.)

2. Amikor a szentek hálát adnak imádságukban Istennek, köszönetüket Krisztus Jézus által fejezik ki. Aki pontosan tudja, hogyan kell tennie, az nem ahhoz fog imádkozni, aki maga is imádkozik, hanem csakis ahhoz, akinek az imában való hívását Urunk Jézus tanította nekünk: tehát az Atyához. Ugyanígy imádságunk szavai sem juthatnak fel őnélküle az Atyához, amint azt maga is világosan megmondta a következőkben: „Bizony, bizony mondom néktek, bármit kértek Atyámtól, megadja nektek az én nevemben. Ezidáig nem kértetek semmit az én nevemben. Kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen!” (Ján. 16,23-24). Mert nem azt mondta: „Kérjetek tőlem!”, de nem is egyszerűen azt, hogy „Kérjétek az Atyát!”, hanem hogy „Bármit kértek az Atyától, megadja nektek az én nevemben!” Senki sem kérte az Atyát a Fiú nevében, míg Jézus ezt nem tanította. Igaz Jézusnak az az állítása, hogy „ez ideig még nem kértetek semmi az én nevemben”, de igaz az is, hogy „kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen” (Saját megj.: Krisztus kereszthalála előtt, az ószövetség idején csak Istenhez imádkoztak, mert Krisztus áldozati szerepe még nem lett bevégzett és nyilvános.)

3. Ha pedig valakit megzavar az „imádás” kifejezés, s azt gondolva, hogy Krisztushoz magához kell imádkozni, idézi nekünk, hogy „Imádja őt Isten minden angyala” (V. Móz. 32:43 vö. Zsid. 1,6), mondván, hogy a Második Törvénykönyvben ezt nyilvánvalóan a Felkentről írják, akkor ezt feleljük: a Próféta szájával Jeruzsálemnek nevezett egyházat is „imádják” a királyok és királynők, akik nevelői és dajkái lettek, ahogy olvashatjuk: „Íme, intek kezemmel a pogányoknak, jelt adok a szigeteknek, erre ölükben hozzák fiaidat, lányaidat meg vállukon hozzák. És királyok lesznek nevelőid, és királynők dajkáid. Leborulva imádnak téged, és lábad porát nyalják. Akkor majd megtudod, hogy én vagyok az Úr, és nem szégyenülsz meg” (Ézs. 49.22-23. Lásd még: Jel. 3.9-ben is a proskuneó igét használja).

4. Az Úr szavaink sem mond ez ellent, hiszen ő így szólt: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten, az Atya” (Mk 10:18; Lk. 18:19; Mát. 19:17). Mondhatta volna ezt is „Miért hozzám imádkozol? Csak az Atyához kell imádkozni, ahogy én is teszem, amit a szent Írásokból tanultátok! Nem a Főpaphoz, akit értetek iktatott be, nem is a Közbenjáróhoz, aki létét az Atyának köszönheti (Ján. 7:29), hanem a Főpap és Közbenjáró által, aki képes együtt szenvedni gyengeségeinkkel. Hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de az Atya ajándéka révén „bűn nélkül” álltam meg a próbát (vö. Zsid. 4:15). Tudjátok meg, mily nagy ajándékot kaptatok Atyámtól, amikor a bennem való újjászületés által megkaptátok a fiúság szellemét, hogy Isten fiainak és az én testvéreimnek nevezzenek benneteket (vö. 1Pét. 1:3; Róm. 8:14; Gal. 4,5-6)! Olvassátok a szavakat, amelyekkel Dávidon keresztül az Atyához fordultam értetek: „Nevedet hirdetni fogom testvéreim előtt, és a közösségben dicsőítelek téged” (Zsolt. 22:23; LXX: 21:23; lásd még Zsid. 2:11-12). Nem helyes, hogy testvérükhöz imádkozzanak azok, akik ugyanazon Atya fiaivá lettek. Imáitokat egyedül az Atyához intézzétek velem és általam!”

XVI. 1. Hallgassunk tehát Jézusra, és imádkozzunk őáltala egységben Istenhez, és ne oszoljunk meg egymás között az ima módját illetőleg! Avagy nem vagyunk-e megosztva, ha közülünk egyesek az Atyához, mások meg a Fiúhoz imádkoznak? Végtelen együgyűségüknek megfelelően az oktalanság bűnét követik el, ha elhagyva a szükséges bizonyítást és vizsgálatot, tévesen a Fiúhoz imádkoznak, akár az Atyával együtt, akár nélküle. Őhozzá imádkozzunk tehát mint Istenünkhöz, nála járjunk közben mint Atyánknál, hozzá könyörögjünk mint Uralkodónkhoz, neki adjunk hálát mint Istennek, Atyának és Úrnak, persze semmiképpen sem úgy, mint szolgák urának. Mert az Atya joggal tekinthető a Fiú Urának, azután azokénak is, akik a Fiú által lettek fiaivá. Ahogyan „Isten nem a halottaknak Istene, hanem az élőké” (Mát. 22:23), úgy nem is nemtelen szolgák Ura, hanem azoké, akiket kezdetben gyermekkori félelmük nemesített meg, később azonban a cselédek félelemteli szolgálatából boldogabb feladatot láthatnak el a szeretetben. A szellemben ugyanis megvannak Isten szolgáinak, illetve fiainak ismertetőjegyei, ezeket azonban csakis az képes felismerni, aki a szíveket vizsgálja.