Krisztus-kufárok távozzatok!

„Magatok is tudjátok, hogyan kell minket követni; mert nem viseltük magunkat közöttetek rendetlenül. Sem ingyen kenyeret nem ettünk senkinél, hanem munkával és fáradsággal, éjjel-nappal dolgozva, hogy közületek senkinek se legyünk terhére. Nem azért, mintha nem lett volna rá jogunk, hanem azért, hogy magunkat példaként adjuk néktek, hogy minket kövessetek. Mert amikor nálatok voltunk is, azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék! – II. Thess. 3:10

„Szeretett barátom, hűen cselekszel mindenben, amit az testvérekért, és pedig az idegenekért teszel, akik bizonyságot tettek a te szeretetedről a gyülekezet előtt; akiket jól teszed, ha Istenhez méltóan bocsátasz útjukra, mert az Ő nevéért keltek útra, semmit sem fogadván el a pogányoktól.”  – III. János 1:5-7

Ez a bejegyzés azzal a céllal készült, hogy összefogjam azzal kapcsolatos álláspontomat, hogy az Írás, az apostoli parancsolat és a korai őskeresztény életmód fennmaradt történelmi emlékei (ilyen a 2. században pl.: a Didakhé, Hermász Pásztora) szerint mennyire idegen az, ha valaki a Jahósuát (görögül Iészu) követő hite tanításáért, vagy bármilyen hitbeli tevékenységéért (a modern kereszténység szóhasználatával: „szolgálatáért”) megélhetésszerűen pénzt fogad el, ebből él a munkája helyett,  nincs hétköznapi, polgári foglalkozása. Az ilyen életmód rendetlen (2.Thess. 3:6), és idegen mind Pál, mind az apostolok, mind a korai presbiterek életmódjától, példájától, és végső soron a Felkent Jahósua parancsától. Még 2-3. században sem fordult elő ilyesmi, csak amikor a hamis kereszténység már „intézményes, és felekezeti” formában felállt. Vagy ha ebben a korai időben próbálkozott valaki ilyesmivel, attól elhatárolódott az Isten gyülekezete, mint hamis prófétától, mivel még (időben közel lévén) jól ismerték az ezzel kapcsolatos tanítást, parancsolatot az apostolok által állított presbiterek szájából, és jól ismerték a negatív példákat is, pl. Simon mágus példáját, aki pénzért vásárolta volna meg Isten ajándékait, ami nem eladható.

Emellett a János levélben lévő idézet egyúttal arra is rámutat, hogy a hitüket még kívülről sem támogatták, szponzorálták a pogányok, vagy ha ilyesmi felajánlás mégis előfordult volna, azt nem fogadták el, ahogy János a testvérét dicsérve megemlíti, hogy azok a keresztények, akiket befogadott „semmit sem fogadtak el a pogányoktól” (így egyúttal az állami támogatást is kizárhatjuk, mint „keresztény bevételi forrást”).

A modern kereszténység elsősorban Pálra, és a küldötteknek a Felkent Jahósua által adott parancsolatára szokott hivatkozni, amikor kinyitja tárcáját, és a gyülekezettől tizedet, vagy idegenektől adományokat fogadnak el fizetésként, bérként. Elsősorban a vezető emberek. Ezért első körben ezt a parancsot venném górcső alá, és mint látni fogjuk, ez a rendelet egészen másról szól, mint amire hivatkozásképpen a „hivatásos pásztorok” és követőik elő szokták venni. Lássuk:

„Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az örömhírt hirdetik, az örömhírből éljenek.” – 1Kor. 9,13-14

Pál, mint apostol (küldött) természetes módon hivatkozik az Úr (Jahósua) rendeletére, hogy aki az evangélium hirdetője, olyan, akit elküldött az Úr a különböző városokba maga előtt, abból „éljen”. Amiről írja, hogy ő lemondott erről a jogáról, magát a gyülekezeteknek példaként adva. Azonnal tisztázzuk, hogy ez a „megélhetés” nem keresetet jelent, mint ahogy valaki dolgozik és azért fizetést kap, hanem amíg úton van, elfogadhatja a vendéglátója ellátását, ugyanis az alapelv az, hogy ingyen adják azt, amit ők is ingyen kaptak:

„Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok. Ne tegyetek se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt a ti erszényetekbe,  Se útitáskát, se két ruhát, se sarut, se pálcát ne vigyetek; mert méltó a munkás az ő táplálékára. Amely városba vagy faluba pedig bementek, tudakozzátok meg, ki méltó abban; és ott maradjatok, amíg tovább mehettek.” – Mattanjahu (Máté) 10:8-11

Miről van szó tehát? Arról, hogy az apostol vagy evangélium hirdetője városról-városra járva (nem mellesleg ez a szolgálat valójában az első században befejeződött, és nem vonatkozhat olyanra aki egyhelyben tartózkodik), amely házhoz befogadják, ott maradva elfogadhat szállást és élelmet, amíg ott marad, amíg tovább nem megy a következő városba. Szó sincs róla, hogy a befogadó ház fizetné őt, jövedelmet, megélhetést biztosítva, hiszen továbbra sem vihet magával pénzt a következő városba, és nem maradhat örökké a vendéglátója nyakán sem. Annyi történt, hogy enni adtak neki, amíg ott van, így nem hal éhen, de ebből a „bevételből” nem tudja a családját, gyermekeit ellátni, nem tud házat venni, vagy adakozni stb., főleg azért sem, mert nem vihet magával pénzt. Ez arra való, hogy az ideglenes Istenre szorultságát maga Isten enyhítse ezen az úton, ugyanis szándékosan nem visz magával pénzt az útra, se táskát, se kettő sarut. stb. Ugyanezt olvashatjuk a többi evangéliumban is:

„Menjetek el: Ímé, én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé.  Ne hordozzatok erszényt, se táskát, se sarut; és az úton senkit ne köszöntsetek.  Valamely házba bementek, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! És ha lesz ott valaki békességnek fia, a ti békességtek azon marad; ha nem, tireátok tér vissza.   Ugyanazon házban maradjatok pedig, azt evén és iván, amit ők adnak: mert méltó a munkás az ő jutalmára. Ne járjatok házról házra. És valamely városba bementek, és befogadnak titeket, azt egyétek, amit előtökbe adnak.” – Lukács. 10,3-8

Az a kijelentés, hogy „méltó a munkás a maga bérére” az Írásból való, közszájon forgó mondás volt a héberek között, aminek értelme, hogy aki munkálkodik valamit, az megérdemli, hogy részesüljön annak hasznából. Ez esetben csak annyit jelent, hogy a kiküldött apostol ehet-ihat abból, amit elé adnak abban a házban, ahova vendéglátói befogadták, semmi többet. A mondás ugyanis átvitt értelemben használatos és nem szó szerint, ugyanis akkor arról írna, hogy fogadják el a fizetést, arany vagy ezüst pénzt, sőt, kérjenek is a szállásadóktól pénzt. Úgy viszont szolgálatukat már nem tették volna ingyen.

Ennek ellenére a kiküldött apostoloknak semmiben nem volt hiányuk, mivel Isten ez által ellátta őket addig, amíg úton voltak (később természetesen dolgoztak, ahogy Péter is visszatért a halászathoz):

„És monda nékik: Mikor elküldtelek benneteket erszény, táska és saru nélkül, volt-é valamiben fogyatkozástok? Ők pedig mondának: Semmiben sem.” – Luk 22,35

Arról szó sincs, hogy visszatérve megtömött pénztárcákkal, táskákkal hónapokig eléltek volna, házat, birtokot vettek volna, stb. (sőt, lásd Csel. 3:6)

Ugyanezt a mondást láthatjuk a vénekre (presbiter) vonatkozó kettős megtiszteltetésnél is. Itt sem anyagiakra vonatkozik a mondás, hanem arra, hogy duplán is méltó a megtiszteltetésre a vén, aki a tanításban és beszédben forgolódik, mint ahogy aki munkálkodik, annak jár a fizetés, vagy a nyomtató ökörnek nincs bekötve a szája, mindez képes beszédként értendő a vének megtiszteltetésére, de nem jelenit azt, hogy fizetést kaptak:

„A jól forgolódó presbiterek kettős tisztességre méltattassanak, főképen a kik a beszédben és tanításban fáradoznak, mert azt mondja az Írás: A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját; és: Méltó a munkás a maga jutalmára.” – I. Tim. 5:17.-18

Kizárt tehát az, amire a modern kereszténység vezetői ezeket az szakaszokat előhozzák, mert egyszerűen nem arról szólnak, amire azokat alkalmazzák. Hasonlóképpen a páli levelekben található ezzel kapcsolatos részeket is a maguk hasznára kiragadva kiforgatják, holott Pál egyértelműen rendeli, hogy „aki nem akar dolgozni ne is egyék”, és munka alatt a maga kétkezi munkáját, a sátorkészítést értette:

„Senkinek az ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam, sőt magatok tudjátok, hogy amire szükségem volt nekem és a velem levőknek, arról ezek a kezek gondoskodtak. Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy ily módon fáradozva kell az erőtlenekről gondot viselni és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő azt mondta: Jobb adni, mint kapni.” – Csel. 20:33-35

Az apostoli levelezésben egy egész fejezet szól erről a témáról: 2.Thessalonika levél 3. – amely teljesen egyértelműen rendelkezik arról, hogy mi a helyes, és mit kövessünk. Egyúttal meg is mutatja, hogy nincsenek a gyülekezetben eltartott elöljárók, se olyanok, akiket az apostoli munkára hivatkozva eltartanak, és ne dolgoznának, csak tanítanak vagy a mások bajával bíbelődnek. De akkor honnan jön ez a tanítás? Erre térnék rá, mert álláspontom szerint a bérért prófétálás, tanítás a nikolaitáké, tehát aki ilyen életmódot folytat, az nikolaita.

Mit jelentett a nikolaiták életmódja és tanítása, amit Jahósua gyűlöl? (Jel. 2:6;2:15)

A nikolaiták olyanok, mint Bálám. Igazat is prófétálhatnak, de mindezt bérért (azaz fizetésért) teszik, és ha nincs prófécia, akkor varázslásba, szemfényvesztésbe fognak (ez olvasható Bálámról Mózesnél), hogy a megélhetésüket biztosítsák. Szeretik ezt a fajta életformát, és az ebből való bért. A nikolaiták Bálámhoz vannak hasonlítva az Írásban, Bálám tanítványai, és egyúttal Izrael ellenségei:

„Jaj nekik, mert Kain útján járnak, és Bálám téveldésével áhitoznak a bér után, és Kóré lázadásával vesztek el.” – Júd. 11. (Raffay ford.)

„De van kevés kifogásom ellened: Vannak ott nálad olyanok, akik Bálám tanításához ragaszkodnak, aki megtanította Bálákot arra, hogy kelepcét állítson Izráel fiai elé azzal, hogy bálványáldozatot esznek és paráználkodnak. Így nálad is vannak olyanok, akik ugyanúgy ragaszkodnak a Nikolaiták tanításához. Térj más felismerésre!”  – Jel. 2.14-15.

A béres pedig és aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jönni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig azért fut el, mert béres és nincs gondja a juhokra.” – Ján. 10,12-13

„Megkapják gonoszságuk bérét, akik gyönyörűségnek tartják a nappali dobzódást: undokságok és fertelmek, akik kéjelegnek az ő csalárdságukban, mikor együtt lakmároznak veletek. Akiknek szemei paráznasággal telvék, bűnnel telhetetlenek; megtévesztik az erőtlen lelkeket, szívük gyakorlott a telhetetlenségben, átok gyermekei;  Akik elhagyták az egyenes utat, eltévelyedtek, és Bálámnak, Bosor fiának útját követték, aki a hamisság bérét kedvelte. De megfeddetett az ő törvénytelenségéért: egy igavonó néma állat emberi hangon szólván, megakadályozta a próféta esztelenségét.”  – 2. Pét lev. 2:13-16

Tehát ez a fajta „megélhetés”, hogy valaki a gyülekezeten hivatásszerűen élősködik, egészen oda vezethet valakit, hogy nikolaita lesz belőle. Olyan próféta, mint Bálám, aki óhajtotta, elvárta a bért (fizetést) prófétálásárért, majd aki a hamisság bérét megkedvelte, ellenségévé válva Isten népének, hiszen szándékos kelepcét állított az által, hogy Isten népét a törvénytelenségre vitte, hogy Isten maga büntesse majd meg népét. Ugyanezt teszik a modern nikolaiták is, amikor a törvénytelenség útját tanítják, pl.: hogy ma már nem érvényesek Isten parancsolatai, törvényei, mert úgymond szabadságunk van Krisztusban, az újszövetségben, Péter szavaival élve „Szabadságot ígérvén nekik, holott ők maguk a romlottság szolgái” (2Pét. 2,19).

A II. Korintusiakhoz írt levél 11.7-33.-ban található Pál védekezése a hamis apostolokkal szemben. Itt kissé irónikusan beszédével feddi a korintusi gyülekezetet, és szembeállítja magát a hamis küldöttekkel, akiket azok eltűrtek. Megemlíti, hogy amikor ott volt, a saját szükségéért sem fogadott el semmit, hanem a többi gyülekezettől kapott adományból élt (7-8. vers). Ezzel szemben felrója a korintusi gyülekezetnek, hogy eltűrik, ha őket emezek kifosztják, leigázzák, felfalják, arcukról a bőrt lehúzzák (20.-22.).

A páli levelezésnek az elöljárókhoz való iratai is megemlítik, intőleg az anyagi haszonért való elöljáróskodás tilalmát, és az akkor már létező idegen gyakorlatot, amit egy elöljárónak, mint  pl. Timóteus kerülni kell. Az 1Tim. 6.3-21. a 20. versben említi a gnoszticizmust, és a 3. versből látható, hogy a hamis tanítók ellen beszél, akiknél valószínűsíthetően megjelent ez a gyakorlat, amit az 5., 9. és 10. vers mutat. Emellett az 1Péter 5.2, Titus 1.7 és 1Tim. 3.3 verseket is megemlíthetjük, amely szintén erre inti a gyülekezet véneit.

Ezek után rátérnék két fennmaradt korai, őskeresztény szövegtanúságra, amelyek ezzel a témával is foglalkoznak. Első körben a Didakhét venném elő, ami egy nagyon korai keresztény írásnak számít a történészek szerint. Itt még ír arról, hogy voltak vándor próféták, akik az apostolokhoz hasonlóan jártak városról városra, hogy a már meglévő gyülekezeteket erősítsék. Ezekben a gyülekezetekben viszont már vizsgálták a közéjük tévedt ilyen prófétákat életmód szempontjából. Nézzük mit ír:

XI.3.3. Az apostolokkal és prófétákkal az evangélium rendelkezésének megfelelően járjatok el. 4. Minden apostolt, aki hozzátok érkezik, úgy fogadjátok, mint az Urat magát! 5. De egy napnál tovább ne maradjon! Ha esetleg szükséges, maradjon még egy napot: ha azonban már három napig marad, akkor hamis próféta. 6. Amikor az apostol elmegy tőletek, ne vigyen magával mást, csak kenyeret, addigra, amíg szállást talál. Ha pénzt kérne, hamis próféta.” …  12. Amelyik viszont a szellemben szólna így: „pénzt adj nekem, vagy más valamit”, arra ne hallgassatok! Ha ellenben más rászorulók miatt kérne, hogy adjatok, akkor senki ne ítélje meg őt!

Az evangélium rendelkezését a vendéglátó oldaláról nézve, a gyülekezetek számára rendelkezik, hogy vizsgálják meg (Jel 2,22; Kor 11,13) a hozzájuk érkezett apostolokat, prófétákat. Aki három napnál tovább maradna, nézetem szerint azt jelenti, hogy az illető próféta már visszaél a vendéglátó vendégszeretetével, és nem vendégeskedik, hanem élősködik. Azt is megemlíti, hogy csak kenyeret vihet magával, pénzt nem. Ez egyezik Jahósua parancsolatával, hogy az apostol ne vigyen magával pénzt az erszényébe. Ez a parancs nem csak indulásnál számított ezek szerint, hanem a vendéglátó ház sem fizethetett, sőt, ha a próféta pénzt kért, ez bizonyság volt arra nézve, hogy az illető nem követi a Krisztusi rendelést, tehát hamis próféta.

Nézzük, mi történjen abban az esetben, ha az illető próféta mégis tovább akar maradni az adott helyen, megteheti-e?

XII. 1. Mindenkit fogadjatok be, aki az Úr nevében érkezik; próbára téve majd megismeritek, hiszen képesek vagytok a jobb és a bal megkülönböztetésére. 2. Ha a jövevény átutazóban van, segítsétek, amennyire tudjátok; ne maradjon azonban nálatok, csak két vagy három napig, amennyiben szükséges. 3. Ha mestersége van, és le akar telepedni nálatok, dolgozzék és egyék. 4. Ha nincs mestersége, gondoskodjatok róla belátásotok szerint, hogy ne éljen köztetek Krisztus-követő tétlenül. 5. Ha azonban nem akarna így cselekedni, Krisztus-kufár. Az ilyenektől óvakodjatok!

Nos, egyértelmű, hogy ezek a próféták, akik az Úr nevében jöttek, és esetleg le akartak telepedni egy városban, ahol már volt gyülekezet, megtehették, de mesterségük szerint dolgozniuk kellett, és nem lehetett eltartani őket a prófétaságukból. A folytatásban ír arról, hogy lehetett adni ezeknek a prófétáknak adományt, mint a szegényeknek, természetesen, de az első kör mindig az, hogy dolgozzon és abból egyen, amit megkeres, és nem lehet belőle Krisztus kufár, azaz olyan, aki a prófétaságából kereskedik, magyarul azt adja áruba, pénzért, hogy ő prófétál, vagy a gyülekezetet oktatja. Ez nem pótolhatta a mesterségének megfelelő munkát, amit végeznie kellett.

Egy másik írás, a Hermász Pásztora is ír a hamis próféták és az igaz próféták megkülönböztetéséről, nagyon tanulságosnak vélem, ugyanis a modern kereszténység nikolaitáinak életmódja ismerhető fel belőle (úgy mint ahogy a 2.Pét. levélből is, amit már idéztem). Az egész XI. Parancsolatot érdemes elolvasni a hamis próféták felismeréséről, de én most csak azt a rész emelem ki, ami témánk szempontjából fontos:

1. Padon ülő embereket mutatott nekem, és egy olyan embert is, aki katedrán ült. Majd így szólt hozzám: – Látod azokat, akik a padon ülnek? Látom, Uram – válaszoltam. – Ők hívők, de a katedrán ülő az álpróféta, ő az, aki megrontja Isten szolgáinak értelmét, de csak a kételkedőkét rontja meg, a hívőkét nem.
…..
7. Hogyan lehet azt megtudni, Uram – kérdeztem tőle –, hogy ki közülük a próféta és ki az álpróféta? – Halljál hát mind a két prófétáról – válaszolta –, mert amit mondani fogok neked, azzal próbára teheted a prófétát és az álprófétát egyaránt! Az életből tudod megítélni, hogy vele van-e az isteni Szellem.
…..
12. Először is az ilyen ember olyannak tünteti fel magát, mint akivel vele van a Szellem, felfuvalkodik, az első helyet követeli magának, a kezdet kezdetén szemtelenné válik, és sokat fecseg, sokféle élvezetből kiveszi a részét, meg sok cselszövésből is, bért fogad el a prófétálásáért, ha pedig nem kap, akkor nem is prófétál. Vajon elfogadhat-e fizetséget az isteni Szellem, és prófétálhat-e ennek fejében? Az Isten prófétája ezt nem teheti meg, hanem csak az ilyenféle prófétának a földies szelleme.

Felteszi a költő kérdést, hogy elfogadhat e bért (fizetést) Isten prófétája, mert prófétál. Ez kizárt, ez a hamis próféták ismérve, több más jellemzővel együtt, amiket itt egészen bőven kifejt.

Összefoglalásképpen tehát megállapíthatjuk, hogy sem az Írások, az apostolok életmódja, Krisztus parancsa, sem a korai keresztény iratok nem támasztják alá, hogy valakit a gyülekezete pusztán azért tartson el, mert tanít, mert prófétál, mert pásztor, stb., hanem mindezeket Istenért, és ingyen tették kétezer éve élt elöljáróink. Pál példaképpen magát adta ebben, hogy még az apostoloknak járó jogról, a vendéglátás igénybevételének jogáról is lemondott, hogy még csak véletlenül se fordulhasson elő, hogy valaki nem akar dolgozni, és ezt még el is tűrik a gyülekezetek. A modern kereszténység gyakorlata ettől teljesen idegen és Istentelen.