Az evangélisták és apostolok iratait hamisan nevezik Urunk Jézus Krisztus Újszövetségének, illetőleg Újtestamentumának. Ezt, úgy tűnik, a következő érvekkel lehet bizonyítani:
1. Az új szövetség nem más, mint a mózesi törvénynek a Messiás szelleme által az emberek szívébe történő beírása (mint azt Jeremiás tanúsítja, 31:31) nem pedig papírra történő leírása. Ez ugyanis már megelőzőleg Mózes által helyesen és kifogástalanul megtörtént és végbement.
2. Amint azt Pál tanúsítja — a feltételezett esetben Krisztus Mózeshez hasonlóan a betű szolgája lett volna, holott a Szellem szolgája volt. Pál ugyanis azt mondja: „Az Úr a Szellem”, azaz: aki a Szellemet adja. Ezt Keresztelő János is tanúsíthatta róla: „Aki tüzel és Szellemmel fog benneteket bemeríteni.” (Mát. 3:11)
3. Pál tanúsága szerint Krisztusnak még apostolai sem a betű szolgái voltak, hanem a Szelleméi. Ugyanis kizárólag csak Mózes volt a betű szolgája. A betűszolgálat hivatala keresztelő Jánosig tartott, hiszen János evangélista azt mondta „Mózes és a próféták Jánosig tartottak, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg.” (Ján. 1:17)
4. Egyugyanazon törvény és tanítás áll fenn mind a régi, mind pedig az új szövetség alatt: semmi olyannak tanítására nem került sor az „Újtestamentum” iratiban, amit ne tanítottak volna már megelőzőleg Mózes és a próféták, s amit ne lehetne bennük megtalálni, amennyiben helyesen és jól értjük azokat, kivéve a következő két állítást: I. hogy Jézus a Krisztus; valamint 2. hogy az apostolok ideje alatt a pogányok a Krisztusba vetett hit révén üdvözülhetnek. Mindezt más helyt bő szóval igazoltuk.
5. Azok közül az iratok közül, amelyet kifejezetten az evangélistákéinak és az apostolokéinak találtak, egyiknek sem volt ilyen címe hogy „Újszövetség”. Az evangélisták iratait Evangéliumnak nevezik (és hogy ezt is mennyiben teszik helyesen, később fogjuk meglátni), az apostolokéit pedig Leveleknek, kivéve János Jelenéseit. Ugyanis, ha minden egyes ilyen iratot az Újtestamentumnak nevezett volna szerzője, ebből az következnék, hogy akkor ugyanolyan sok Újtestamentumnak kellene lenni, mint ahány evangélista és apostoli irat van.
6. Máté saját iratát „Jézus Krisztus Születése Könyvé”-nek nevezi. [Megj.: Máté ugyanis eredetileg héber dialektusban adta ki evangéliumát honfitársainak. Héberül: „Sefer Toldot Jahosuá haMosiá”] Ez a kifejezés héber jellegénél fogva nem mást jelent, mint: „Krisztus Históriája”, amint Mózes első könyvében is: „Ádám Születésének Könyve” vagy pedig: »Noé Születései”. Ugyanis a „születés” szó héberül mindazt jelenti, ami történik az emberrel vagy éri őt egész élete során. Mindezt Lukács evangélistából is beláthatjuk. Ugyanazt, amit Máté „Jézus Krisztus Születése Könyvé”-nek nevez: azt Lukács olyan könyvnek nevezi, amelyben nemcsak azokat a dolgokat írta meg, amiket Krisztus mondott, hanem mindazt is, amit tett. Következésképp az evangélisták iratai nem lehetnek új testamentum, hanem egyszerűen csak Krisztus-élettörténetek.
7. János evangélista azt mondta: „Mindezek a dolgok azért kerültek leírásra, hogy higgyük, miszerint Jézus a Krisztus (Felkent)” stb. [Ján. 20, 31.] Következésképp az evangélisták iratai nem tehetik ki az Újtestamentumot: ez [utóbbi] ugyanis nem más, mint Isten törvényének beírása a szívekbe. stb.
8. Ami az Úgynevezett „Újszövetség” többi iratait illeti: ezeknek egy része az „Apostolok Cselekedetei” elnevezést kapta, más része pedig „Az apostolok levelei, illetve küldeményei” nevet, kivéve János jelenéseit.
A lehetséges ellenvélemények elhárítása. Krisztus egy ízben így szólt: „Ez az új szövetség vére” [Mát. 26:28.] Ez nem mond ellene véleményünknek. Ugyanis ehelyt nincs hozzáfűzve: „És vette az Újszövetség Könyvét, és meghintette azt vérrel” [vö. 2. Móz. 24:8] Következésképpen ebből a helyből nem lehet igazolni, hogy az Újszövetség iratai Isten iratai lennének, sem pedig hogy az Újszövetség Könyve lenne az új szövetség. Ha ugyanis Mózesben nem lenne leírva, hogy „Vette a Szövetség Könyvét, s meghintette azt vérrel”, akkor csupán a következő szavakból: „Ez annak a szövetségnek a vére, melyet Isten létesített veletek” [2. Móz. 24:7-8], sohasem lehetne a valóságban helyes következtetésre jutni. Így nem lehet azt mondani, hogy: minthogy Mózes könyvei a zsidóknál ilyen értelemben a szövetség könyvei, következésképpen az Újszövetség könyvei nálunk keresztényeknél az új szövetséget adják.
[A különbség:] Mózes azokat a dolgokat, melyeket korábban leírt, a Szövetség Könyvének nevezte és meghintette vérrel. Sőt, azokban az iratokban is, amelyeket azután írt, gyakorta mondta: „Ezek a parancsolatok és rendelkezések stb., amelyeket a mai nap lefektetek Isten utasítására és parancsára, és amelyeket írásba foglaltam: mindezek adják azt a szövetséget, amelyet Isten veletek létesített.” Mindebből a fenti állítás helyesen és jól következik. S ezért nevezi Pál apostol Mózes iratait helyesen a régi testamentumnak. Ugyanis – amint azt Jeremiás, valamint Pál apostol is tanúsítja – a régi szövetség ekként nem más, mint Isten Törvényének kőtáblákba történt beírása; s Mózes valóban nem más, mint a betű szolgája. Ezt a nevet azonban nem viselhetik amazok az írások, melyeket a zsidók „a Prófétáknak és az Iratoknak” neveznek, minthogy ezekben nincs semmi olyan – mármint, ami a parancsolatokat és tilalmakat illeti -, ami ne lett volna meg már megelőzőleg Mózesben – amint azt máshol kimutattuk. Ezen iratokat egyébként szerzőik maguk sem nevezik sehol „Szövetség Könyvei” -nek. Hasonlóképp az evangélisták és apostolok iratairől sem állíthatunk semmi effélét, minthogy ezek Krisztus halála előtt nem voltak – hogyan is lettek volna? – Krisztus vérével meghintve. Továbbá Krisztus, saját halála és feltámadása után sem adta őket új testamentumul, sem nevezte őket annak. Az sem dönti meg véleményünket, amit Pál mond a korinthosziaknak [2. Kor. 3:15], nevezetesen: „a régi szövetség olvasásakor Mózes leple függ szívük előtt”. Ugyanis rosszul következtetnél, ha azt mondanád: következésképp létezik valamilyen új szövetségnek az olvasása is, s tehát léteznek az új szövetségnek könyvei is.
A régi szövetségről ugyanis mindez jó és helyes értelemben áll, mégpedig azért, mivel az nem más, mint az isteni Törvénynek kőtáblákba történt beírása; valamint mivel Mózes – ennek közvetítője – betűszolga volt. Semmi szín alatt sem lehet azonban ugyanezt az új szövetségről is elmondani, minthogy tudniillik ez utóbbi nem más, mint ugyanannak az isteni, mózesi törvénynek az emberek szívébe történő beírása. Ezt pedig sem én, sem ők nem tudhatják elolvasni, sem pedig senki más ember nem fogja tudni. Ebből máris nyilvánvaló, hogy hamis következtetésként vonták le ebből a helyből azt, hogy létezniök kell újszövetség könyveknek is. Ugyanis más dolog az: a Szent Szellem által a szívekbe beírni; és megint más dolog kőtáblákra vagy könyvbe írni. Következésképpen az új szövetséget egyáltalán nem is lehet könyvnek nevezni. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy aki ezen véleményünkkel szembe helyezkedik, az a valóságban összekeveri a két szövetséget, s olybá tünteti fel, mintha az új szövetség nem lenne dicsőbb a réginél. Ez a valóságban nem más, mint hadakozás Isten ellen, s a Szentíráson való erőszaktétel.
Még sokkal kevésbé szól ellenünk az, amit a következőképp vethetne ellenünk valaki: Amint az Pál apostol tanúsítja, a Törvény a régi szövetségnek nevezik – következésképp az Evangéliumot nevezhetjük az új szövetségnek. A törvényt ugyanis nem mindenestől fogva nevezik a régi szövetségnek, hanem csak annyiban, amennyiben az kőtáblákra van beírva. Ugyanis Pálból és Jeremiásból látható, hogy ugyanazt a törvényt a Messiás szelleme be fogja írni az emberek szívébe, s akkor az már nem más, mint az új szövetség. Ezért van az is, hogy az istenfélő régiek Mózes Törvényét sohasem nevezték a régi szövetségnek, úgy, ahogyan azt mind Krisztus, mind pedig az apostolai tették – amint arra rámutattunk a Zsoltárokhoz írt előszóban. Hogy ugyanis Pál azt mondta: „a régi szövetség olvasásakor”, ebből senki értelmes ember nem fogja tudni hitelt érdemlően bizonyítani, hogy az istenfélő régiek az Isten törvényét a régi szövetségnek nevezték volna. Mózes tudniillik nem azt mondta, hogy: „Ez a régi szövetség vére”, hanem csupán azt, hogy: „Ez a szövetség vére”. Valamint azt sem mondta, hogy: „A régi szövetség könyve”, hanem csupán azt, hogy „A szövetség könyve”. Igaz, Pál hozzátette a „régi” szót, s azt mondta: „a régi szövetség olvasásakor”. Ezt azonban nem azért tette, mintha nevet és címet akart volna adni a Mózes Könyveinek, hanem csupán azért, hogy megkülönböztesse a régi [szöveges] és az új [szellemi] szövetséget. Azért tette, hogy minél világosabban és érthetőbben fejezze ki magát.
Továbbá az Evangélium – tulajdonképpeni értelemben – nem maga az új szövetség, hanem csupán annak meghirdetése. Hogy valamiben már igazat adjunk neked is: az ilyen meghirdetést jelképes értelemben nevezhetjük az új szövetségnek. Ebből azonban nem bizonyítod azt, hogy az evangélisták és apostolok iratait az Újszövetségnek nevezhetjük. Ez utóbbiakban ugyanis nem került az új szövetség meghirdetésre. Csupán megmutatják, milyen eszközökkel és hogyan kell e szóban forgó új szövetséget meghirdetni. Hiszen arra is intik az embereket, hogy fordítsanak gondot ezen új szövetségben való megmaradásukra. S miért és hogyan kell ennek majd megtörténnie. Olvasd végig egyszer majd az evangélisták és apostolok iratait, s meg fogsz győződni arról, hogy helyes dolgot állítottunk. „
Forrás Matthias Vehe-Glirius – Istenismeret és más írások (Ruttner Tamás fordítása, Részlet: 125-130. o.)