Pészah (húsvét) vitátáról (i.sz. 170 körül)

Nagyon fontos megismerni, hogy milyen vita volt Isten gyülekezetének korai szakaszában, amiből már látszik a római és alexandirai gyülekezetek  elszakadása az igaz hit gyakorlatától, amit Vanyó “fejlődésnek” nevez, természetesen a saját szempontjából. Ez abban nyilvánult meg, hogy a páskát a tavaszi napéjegyenlőség utáni első teliholdat követő vasárnaphoz igazították, szemben az evangéliumban és a törvényben látható gyakorlattal (Viktor, római püspök által vezetett Róma ezt kényszerítette a keleti gyülekezetekre, akik még a helyes hagyomány szerint ünnepeltek). Fontos megérteni, hogy Isten gyülekezete a Pászkát mindig Niszán 14.-én naplemente után, a Kovásztalan kenyerek ünnepét Niszán 15. nappal kezdődően tartotta. Az úrvacsora nem bárány áldozati lakoma, hanem a chagigah volt eredetileg, a Páska bárány vacsorát megelőző éjjelen, egy külön lakoma (Abib/Niszan 14.-e éjszakai részében), és ezt János evangéliuma bizonyítja leginkább, amiből ez egyértelműen kiderül. A zsidók ugyanis nem bíráskodtak Niszán 15.-én, amely munkaszüneti nap volt és ezért Júdásról sem gondolhatták volna, hogy vásárolni megy ki erről a vacsoráról (ezeket csak az előkészület napján lehetett megtenni). Továbbá a kovásztalan kenyér nem mártogatható tűzön sült bárányhússal.

A Felkent a mi Peszáh Bárányunk -, időben akkor halt meg, amikor a törvény előírása szerint leölik az áldozati bárányokat (ezt abban a korban a templomban csinálták, a húst pedig hazavitték, Josefus Flavius és a Misna szerint). A Messiás, Jahósua tehát már nem ehette meg azt a peszáh bárányt tanítványaival, amikor ő maga akkor halt meg, amikor a törvény szerint azt le kellett vágni, és utána elfogyasztani. Az úrvacsora tehát nem maga a Peszáh vacsora (habár a Peszáh ünnepéhez sorolják a szinoptikus evangéliumok), az egy külön ünnep lett a páskához kapcsolva, és Isten gyülekezete mindkettőt ünnepelte, sőt a kovásztalan kenyerek hetének ünnepét is, egyúttal az első kéve (vagy más néven ómer) meglengetésének ünnepével, amikor a Felkent már fel volt támadva, mint a hét első napja, amikor mint első kéve, a feltámadás elsőszülöttje felment Atyjához, aki a mi Istenünk és Atyánk is. A római és alexandriai egyház ebből csinált egy sajátos ünnepet, ehhez igazítva a kereszthalált is, ami a vasárnap előtti, mindenkori péntekre tettek, elhagyva Isten törvényének előírását, ami Niszán 14.-t jelöli erre, és a kovásztalanok hetébe eső szombati nap utánra teszi az első kéve meglengetését, amikor urunk feltámadt a halálból.

Kiegészítő információk:

(228) Joshephus Ant. Jud. III. 10,5, részlet (forrás):

“A Xanthicus hónapban, amelyik nálunk Niszánnak neveztetik, és amely évünk kezdete, a hold hónap tizennegyedik napján, amikor a nap a Kos jegyében van (Megj. Ez a tavaszi napéjegyenlőség után van)mert ebben a hónapban volt, hogy kiszabadíttattunk az egyiptomiak rabszolgaságából, a törvény elrendelte, hogy évente le kell vágnunk az áldozatot, amelyről megelőzőleg elmondtam, hogy mi levágtunk, amikor kijöttünk Egyiptomból, és amelyik Páskának neveztetett; és így ünnepeljük ezt a páska ünnepséget társaságban, semmit sem hagyva a következő napra abból, amit feláldoztunk. A páskát a kovásztalan kenyerek ünnepe követi, és a hónap tizenötödik napjára esik, és folytatódik hét napig, amelyekben kovásztalan kenyereket esznek; naponta két bikát öletik meg, egy kos és hét bárány…stb.”


A modern kereszténység (és így a nyugati „keresztény világ”) még ma is Róma és Alexandria által módosított időpontban levő „páska” (más néven húsvét) ünnepét ünnepli, azaz helytelen időpontban tartja meg a Krisztus halálára való megemlékezést, szemben a törvény és az evangélium útmutatásával, amely az újholdhoz képest határozza meg az ünnep időpontját (Niszán 14-én). Ezzel szemben az új kitaláció, hogy a tavaszi napéjegyenlőség utáni első telihold utáni első vasárnap legyen a húsvét, ami így már méltán nevezhető egy másik néven, másik ünnepnek, és méltán rakódtak rá emberi, és bálványkultuszból származó elemek (mint a termékenységkultusz a nyúllal, Istár kultusz, és hasonlók) Nézzük, Vanyó László könyvében, hogy is nyilatkoznak a saját hittudósaik erről a váltásról (ami, ismét hangsúlyozandó, mind a mai napig gyakorlat a világban). A szövegbe zárójeles megjegyzéseket tettem:

Húsvét (pontosabban: páska) vita

 A II. század végén Szent Iréneusz olyan ideális képet rajzolt az egyházról, mintha a keresztények minden kérdésben teljesen egyetértettek volna, és nem lett volna semmilyen feszültség az egyes helyi egyházak között. Az egyház eme ideális, monolitikus egységét éppen a gnoszticizmus felszabdaló tendenciáival szemben vázolta fel Iréneusz, de maga is jól tudta, hogy feszültségek vannak a kisázsiai egyházak és Róma (mejg. plusz Alexandria) között, nem csak a montanizmus, de a húsvét (megj.: azaz Páska) ünneplésének kérdésében, hiszen ő maga is tevékenyen részt vett a vita elsimításában (Megj.: Ireneausz, AH, III. 11,9).

 A kisázsiai egyházak a legősibb módszerrel határozták meg a húsvét (azaz Páska) dátumát, mely mozgó ünnep volt, egyszerűen együtt ünnepelték az Úr feltámadását a zsidókkal (Megj.: később a zsidók is eltértek a Flaviusz idejében való gyakorlattól), akik Niszán 14-én az Egyiptomból való megszabadulásra emlékeztek. Ebből nem keletkezett különösebb vita addig, míg 160 körül Rómában és Alexandriában át nem tértek egy új szokásra, melynek értelmében a keresztény húsvétot (Páskát) a Niszán 14-re következő (Megj.: Mivel a 14. mindig teliholdra esik: vö.: Zsolt. 81:4) vasárnapot ünnepelték (Megj.: Eus. HE V, 23-25). Azt a vasárnapot jelölték ki előre húsvét ünnepének, mely a tavaszi napéjegyenlőség utáni teliholdra következett. (Megj.: ma is ez a számítás van érvényben a világban, Constatnin császár emelte törvényerőre a Római birodalomban, aminek örököse a mai Európai kultúra)

  Iréneusz nem értett egyet (Megj.: mivel Iréneusz a keleti egyházból jött át Galliába, gyerekkorában ott Kisázsiában élt) Viktor püspök (Megj.: szövegben pápa szó áll, de ez visszavetítés, akkor még nem létezett ilyen tisztség) azon törekvésével, hogy az egész egyházban a római szokást érvényesítse. Az egységesítés elvi alapját Viktor püspök abban látta, hogy – véleménye szerint – a római gyakorlat Péter és Pál apostolok hagyományának felel meg, melytől ha valaki eltér, nem tekintheti magát katolikus (Megj.: azaz egyetemes) kereszténynek. A kisázsiai keresztények viszont sértőnek találták az egységesítő törekvéseket, hiszen saját hagyományukat ők is apostoli eredetűnek tekintették, és János apostolra hivatkoztak (Megj.: lásd lentebb Polükratész és az efezusiak hagyományról Euszebisznál).

  Iréneusz még emlékezett rá, hogy Polükarposz járt már ebben az ügyben Anicetus római püspöknél harmincöt évvel korábban, anélkül, hogy megegyeztek volna. Igaz, akkor még más volt a helyzet, mert a páska (húsvét) nem volt évi ünnep Rómában! Anicetus és Polükarposz a szokásbeli eltérést nem tartotta olyan főbenjáró dolognak, mely veszélyeztetné az egyházak közötti egységet. Ha megegyezés nem is jött létre közöttük, mégis barátságosan váltak el egymástól.

   Viktor püspök törekvésén megütközött ugyan Iréneusz, de nem érte őt váratlanul, mert már Róma közbelépése előtt folyt vita a húsvét dátumáról a kisázsiai egyházak között. A 170 körül kitört vitában nem csak a húsvét időpontjáról volt szó, hanem arról is, hogy vajon Jézus tanítványaival elköltött vacsorája páska (Megj.: Az érthetőség kedvéért módosítottam páskára, a húsvét szó megtévesztő) vacsora volt e, vagy nem. (Megj. Erről még lesz idézed: Chronicon Paschale, PG 92; 80-88 Eusebiosz, HE, V, 24, 5; mivel ez egy tévedés). Ha páska vacsora volt az utolsó vacsora, akkor helyénvaló a húsvét Niszán 14-én való ünneplése (Megj.: az érvelés hibás, mivel egy nap naplementétől kezdődött a zsidóknál, tehát a nap éjszakával történő kezdetén volt az úrvacsora és a nap nappali részében vágták le a páska bárányt, amikor Krisztus meghalt, majd az után fogyasztotta el a nép a páska vacsorát, már 15.-e éjjel). Meliton szardeszi püspök azon a véleményen volt, hogy a „tizennegyedik napon” kell ünnepelni a páskát, a zsidók páskájával egyidőben.

 Az un. Húsvéti Krónikában (Chronicon Paschale) található néhány töredék, mely fényt vet a húsvéti vita természetére (Megj.: Chronicon Paschale, Chronicon Alexandrinum, Chronicon Constantinapolinopolitanum mint a VII. században íródott. Polükratész levelét Viktorhoz Eusebiosz közli Iréneusz álláspontját is ismerteti). Mind a Húsvét Krónika, mind Euszébiosz Egyháztörténelme olyan vitáról tudósítanak, melynek gyökerei visszanyúlnak az apostoli korba. Polükarposz János apostolra hivatkozott már Anicetus püspökkel szemben, Polükratész Jánoson kívül még Fülöp apostolra is utalt a püspökhöz írt levelében, hogy bizonyítsa, a kisázsiaiak apostoli hagyományt követnek a húsvét (páska) ünneplése tekintetében. A vitában mindkét fél apostoli tradícióra hivatkozott (Megj.: Euszebiosz, HE, V, 42,2). A Húsvéti Krónikában ránk maradt töredékek Hippolütoszról és hierapoliszi Apollinarisztól valók, azért jelentősek, mert a vita kezdeti szakaszából származnak.

  A húsvét dátumának meghatározása, ünneplésének időpontja körül fellángolt vita nemcsak kronológiai kérdést érintett, de teológiai gyökerei is voltak. A rómaiak és a kisázsiai keresztények más-más oldalról közelítették meg az ünneplés lényegét. A kisázsiaiak számára húsvét a szenvedés, a „pathosz” ünnepe volt, míg a rómaiak számára a feltámadás, az „anasztaszisz” ünnepe. (Megj. valójában az ünnep mindkettőt tartalmazza, hiszen a feltámadás a törvény szerinti a kovásztalanok heten lévő első kéve  – ómerszámlálás kezdete – meglóbálása ünnepére esett, azaz mindig a hét első napjára, ami a mai naptár szerint vasárnap. Ez a megkülönböztetés viszont kiragadása az ünnep egyik momentumának, és mesterkélt szembeállítása a másikkal, hiszen Krisztus halála nélkül nincs feltámadás se. Ebből látható, hogy a „törvény nélkül elvész a nép” igaz, és ilyen ellentétet képes szülni) Hierapoliszi Apollinárisz arról számol be, hogy egy csoport a szinoptikus evangéliumokra hivatkozva bírálta a helyi gyakorlatot. Ez pedig annyit jelentett, hogy a szinoptikusok és János tradícióját a szenvedéstörténet kronológiája tekintetében szembeállították egymással. A vita tehát először az ünnep lényegét érintette, azután merült fel a kronológiai kérdés, amennyiben a töredékes források a húsvéti vita rekonstruálását lehetővé teszik. Hierapoliszi Apollinárisz egyik töredékében olvassuk: „Vannak, akik tudatlanságból eredően vitatkoznak ezekről a dolgokról, megbocsájtható dolgot követve el. A tudatlanság nem büntetést, hanem oktatást kíván. Azt állítják, hogy 14-én fogyasztotta el az Úr a bárányt a tanítványokkal, a kovásztalanok nagy napján azonban már ő maga szenvedett, s Mátét idézik, aki így mondja, mert ezt gondolják, emiatt nem egyezik elgondolásuk a törvénnyel, és úgy látják, hogy az evangéliumok egymás ellen támadnak.” (Chron. Pasch. PG 92; 80 D) A hierapoliszi püspök egy másik töredékében ezt találjuk: Az Úr igazi pászkhája 14-e, a nagy áldozat, melyben a bárányt Isten Szolgája helyettesíti, amikor a megkötözött megkötözte az erőset, amikor az élők és holtak bírája elítéltetett, aki a bűnösök kezére adatott, hogy megfeszítsék, aki látható volt az egyszarvú szarvain (Megj.: Zsoltár 22:22 – LXX szerint), aki megnyitotta szent oldalát, kiárasztotta a kettős tisztulást, a vizet és a vért, a tanítást és a Szellemet, akit eltemettek a szenvedés napján, követ hengerítve a sír elé”.

 Hierapoliszi Apollinárisz első töredékében két csoportról is szó van. Az elsőbe azok tartoznak, akik tudatlanságból vitatkoztak a kérdésről, a másodikba azok, akik nagyon is tudatosan vitatkoztak a húsvét dátumáról, mégpedig Mátéra hivatkozva, követelve a törvénnyel való összhangot. Akik Mátéra hivatkoztak, azok palesztínai tradíciót képviselnek, zsidókeresztények, akiknek fontos a törvény előírásaival való megegyezés. (Megj.: Téves következtetés, mivel alapvetően nem páska vacsora volt amit Krisztus elfogyasztott, és ezt legjobban a zsidó-keresztényeknek kellet ismerni) A kis-ázsiai egyházakban különböző, eddig területileg korlátozott, apostoli tradíciók kezdik áthatni egymást, és innen erednek a zavarok. A különböző területekről származó, egymást lassan átható apostoli tradíciók megkívánták az egyeztetést, felvetették az evangéliumok összhangjának kérdését is.

  A hierapoliszi Apollinárisztól idézett második töredék leszögezi, hogy 14-e az Úr pászkhája, a nagy áldozat napja. A János evangélium elbeszélésének megfelelően utal a keresztrefeszített Jézus oldalának megnyílására. A feltámadásról a töredék nem beszél, csak a szenvedésről, temetésről. Az idézett töredékből világos, hogy a kis-ázsiaiak valóban a szenvedést ünnepelték Niszán 14-én. (Megj.: vagy csak éppen erre fókuszál, lévén az első a kereszthalál, és csak utána történt a feltámadás, nem feltétlen szembeállításról van szó!) A keresztrefeszítés nagy áldozatába lényegében belesűrít mindent, azokat a mozzanatokat is, melyek az evangéliumok szerint a feltámadás után történtek. Jézus megnyitott oldalából a kettős tisztulás árad: a tanítás és a Szellem! (Megj. Szerintem ez csak egy prekoncepcióra felfűzött következtetés, mert éppen többet nem említ, ráadásul egy töredékről van szó, ki tudja, hogy még mit tanított, amit nem maradt fenn?) Apollinárisz szerint Jézus feláldozott élete árasztotta a Szent Szellemet. Krisztus halála teljesség ebben a felfogásban, Niszán 14-e ezért a győzelem ünnepe, a teljes megváltás emléknapja. Mint Meliton, úgy a hierapoliszi püspök is paradoxonokban fogalmaz: „amikor a megkötözött megkötözte az erőset”; „amikor az élők és holtak bíráját elítélték”. A kereszthalál az egyház életének forrása. A Krisztus oldalából kifolyó vizet és vért, a „tisztulás kétágú folyamát”, a keresztségre és az eukarisztiára is értelmezték, sőt kapcsolatba hozták a teremtéssel. A keresztség és az eukarisztia szentségével végeredményben Krisztus megnyitott oldalából az egyház jött elő, mint ahogy Éva jött elő Ádám oldalából. (Megj. Szerintem ez utóbbi előképszerű párhuzam helytálló, őskeresztény koncepció)

  A húsvéti vita tehát már Róma közbelépése előtt elkezdődött, a különböző, addig területi tradíciók kölcsönös penetrációjának következménye volt. Róma már csak le akarta zárni az ügyet. Viktor püspök nem ért el eredményt kortársainál, később azonban mégis az ő elgondolásai érvényesültek. (Megj.: Tegyük hozzá, hogy „sajnos”, hiszen ez eltérés az eredeti Krisztust követő gyakorlattól. Persze így kellett lennie, hiszen a törvényszegés bűnének nyilvánvalóan ki kellett előbb-utóbb lépnie a háttérből.) Hosszú századok múltak el, míg a húsvétot Niszán. 14-én ünneplő csoportok kihaltak Kis-Ázsiában (Megj.: Természetesen ez nem igaz, mivel, még ma is vannak ilyen csoportok. Ez csak az író saját szempontja, aki római katolikus lévén kicsit hazabeszél). A későbbi zsinatok igen erélyesen felléptek velük szemben, mert szokásukban zsidó beütést láttak, de még a IX. században is voltak ilyen csoportok Kis-Ázsiában. (Megj. Ma is összekapcsolják a modern keresztények a törvénytartást mint kizárólagosság a zsidósággal, hogy azt csak ők gyakorolták, holott az egész Jeruzsálemi egyház, amikor létrejött tartotta a Tórát, és csak később csatlakoztak a pogányok, akik hozzájuk igazodtak, nem pedig fordítva) Viktor püspök úgy látta, ilyen fontos kérdésben nem lehet tűrni az eltéréseket. A „quattuordecimanusok” ezzel szemben azt tartották, s ebben igazuk lehetett, hogy ők képviselik a legősibb tradíciót. (Megj.: Érdekes Vanyó álláspontja, hogy bár igazuk volt, mégsem az igazi gyakorlat jutott érvénybe, hanem ami az ősitől eltért) Nem tanbeli tévedés miatt tekintették őket eretneknek, egyszerűen azért szakadtak el a nagy egyháztól, mert lemaradtak a fejlődés ütemétől. (Megj.: Most tulajdonképpen Isten egyházáról beszél, amelyik mindig is megmaradt az ősi, apostolok által az első generációra hagyományozott gyakorlatnál, és éppen ezért “szakadt el” a már eltért a nagy nagy egyháztól, amely a világi hatalommal is paráznaságba esett, mert megmaradt az eredeti gyakorlatnál. Ezt finoman, kisség megmosolyogni-valóan „fejlődésnek” nevezi Vanyó. Szerintem pedig valójában a gyökértől való leszakadás, tehát a valódi eretnekség vagy heterodoxia ez a “fejlődés”).

Forrás: Az ókeresztény egyház és irodalma, Vanyó Laszló , 341-345o. – Saját megjegyzésekkel ellátva, húsvét = néhány helyen a húsvét szót páskára cseréltem.


Euszebiosznál alapvetően úgy néz ki, hogy a böjt befejezéséről volt a vita tárgya és természetesen az ő álláspontját az határozza meg, amit később a többség hozott Rómával az élén, és az ázsiaiak véleményét annak fényében mondja el, hogy mi volt ellene:

“23. A húsvéttal kapcsolatban akkor felmerült kérdésekről.

Bizony nem kis jelentőségű kérdés merült fel abban az időben, mert egész Ázsia egyházai arra hivatkoztak, hogy ők egy igen ősi hagyomány alapján teszik, úgy vélték, hogy a hold tizennegyedik napján kell megülni az Üdvözítő páskájának az ünnepét, amely napon is a zsidóknak előírás szerint le kell ölniük a bárányt, és minden esetben ugyanezen a napon kell befejezni a böjtöt, a hét bármely napjára essen is az. Az egész földkerekség többi részén lévő egyházak azonban nem ily módon szokták megülni az ünnepet, és apostoli hagyomány alapján megtartották azt a mindmáig is érvényben lévő szokást, hogy nem szabad más napon befejezni a böjtöt, mint az Üdvözítő feltámadásának napján. 2. Ennélfogva tehát a püspökök zsinatokat és összejöveteleket tartottak ebből a célból, és mindnyájan egyhangúlag, levél útján a mindenütt élő hívek tudomására hozták azt az egyházi előírást, hogy az Úr halottaiból való feltámadásának titkát nehogy más napon üljék meg valaha is, mint az Úr napján (vagyis vasárnak, a hét első napján), és hogy csak ezen a napon fejezzük be a húsvéti böjtölést. 3. Mindmáig fennmaradt az akkortájt Palesztinában összegyűlt püspökök levele, kik között Theophilosz, a caesareai, és Narkisszosz, a jeruzsálemi egyházközösség püspökei elnököltek. Hasonlóképpen birtokunkban van egy másik levél, mely ugyanezzel a kérdéssel foglalkozik, és azok írták, akik Rómában gyűltek össze: azt mutatja, hogy Viktor volt ott a püspök; azután a pontuszi püspököknek egy levele, kiknek elnöke Palmasz volt mint legidősebb, és ismét egy másik levél, a galliai egyházközösségektől, melyeknek Iréneusz volt a püspökük, 4 és Oszroéné meg azon vidékek városainak a püspökétől, és különösen Bakkhüllosztól, a korintusi egyház püspökétől, valamint sok mástól, akik egy és ugyanazon véleményt és döntést nyilvánítottak ki, és ugyanazt a rendelkezést hozták. Egyetlen határozatuk az volt, amit elmondtam.

24. Az ázsiai nézeteltérésekről

Azokat az ázsiai püspököket, akik szilárdan kitartottak amellett, hogy meg kell őrizniük a rájuk hagyományozott, ősi és eredeti szokást, Polükratész vezette, aki maga is ilyen szavakkal fejti ki a rá szállott hagyományt abban a levélben, amelyet Viktorhoz és a római egyházhoz írt: 2. „Mi tehát sértetlenül ünnepeljük a napot, semmit sem teszünk hozzá, vagy veszünk el belőle. Hiszen Ázsiában nagy világítók szunnyadtak el, akik fel fognak támadni az Úr eljövetelének napján, mikor eljön dicsőséggel a mennyekből, és újra életre kelti az összes szentet: Fülöpöt a tizenkét apostol közül az egyiket, aki Hierapoliszban hunyt el két, szüzességében megöregedett lányával együtt, egy másik lánya pedig, aki a Szent Szellemben élt, Efezusban nyugszik; 3. azután Jánost is, aki az Úr keblén nyugodott, az aranytáblát viselő pap, vértanú és tanító volt: ő Efezusban hunyt el; 4 aztán Szmirnai Polükarposz, a püspököt és vértanút, és Thraszeaszt, az eumeneiai püspököt és vértanút, aki Szmirnában hunyt el. 5. Kell még beszélni Szagarisz püspökről és vértanúról, aki Laodikeiában hunyt el, aztán a boldog Papirioszról és az eunuch Melitonról, aki egészen a Szent Szellemben élt, és Szárdeszben fekszik várva a mennyből bekövetkező látogatást, amikor fel fog támadni a halottak közül. 6. Mindezek a pészah (holdjának) tizennegyedik napját tartották meg az evangélium szerint, semmilyen kihágást sem követtek el, hanem a hit szabályát követték. Még én is, Polükratész, aki mindnyájatok között a legkisebb vagyok, én is családom tagjainak hagyománya szerint élek, akik közül egyeseket követtem. Hét rokonom volt püspök, és én vagyok a nyolcadik, és mindig azt a napot ülték meg rokonaim, amikor a nép megtartotta magát a kovászos kenyértől. 7. Én tehát, testvérek, hatvanöt évet éltem az Úrban, kapcsolatban álltam az egész földkerekségről származott testvérekkel, átolvastam az egész Szentírást, így nem ijedek meg azoktól, akik fenyegetnek, hiszen akik nálam nagyobbak, azok mondták: >Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embereknek<.”

8. Ehhez hozzáfűzi a következőket, amikor azokról a püspökökről beszél, akik együtt voltak vele, amikor írta a levelet, és egy véleményen voltak vele: „Megemlítettem volna a velem együtt levő püspököket is, akikről jónak láttátok, hogy meghívjam őket, és ezt meg is tettem. Ha leírnám nevüket, nagyon sokan lennének. Mivel ismerik ezt a kis embert, aki vagyok, jóváhagyták levelemet, hiszen tudták, hogy nem véletlenül ősz a hajam, hanem mindig Krisztus Jézusban éltem.” 9. Ezek után a rómaiak elöljárója, Viktor megpróbálta a közös egységből tömegesen kiközösíteni egész Ázsia egyházait a szomszédos egyházakkal együtt, mintha heterodoxok lettek volna. Ítéletét levelek útján tette közzé, melyekben kihirdette, hogy az ottan élő összes testvérek kivétel nélkül ki vannak rekesztve a közösségből. 10. Ez azonban nem tetszett az összes püspököknek. Véleményével ellentétben azt tanácsolták neki, hogy legyen gondja a békességre, a felebaráti egységre és szeretetre. Leveleik is megvannak még: nagyon határozottan lépnek fel Viktorral szemben. 11. Közöttük van Iréneusz is, aki azoknak a testvéreknek nevében írta levelét, akiket Galliában vezetett, és leszögezi, hogy csak az Úr napján (a hét első napja) szabad ünnepelni az Úr feltámadásának titkát, mégis udvariasan arra biztatja Viktort, hogy ne vágja le Istennek egész egyházait, melyek régi szokás hagyományát őrzik, és számos más dolog után szó szerint ezt fűzi hozzá: 12. „Hiszen nem csak a napról folyik a vita, hanem a böjtnek a módjáról is. Egyesek ugyanis azt vélik, hogy egy, mások azt, hogy több napon át kell böjtölniük. Vannak olyanok, akik negyven nappali és éjszakai órát számítanak napjukra. 13. A szabályok ilyen változatossága nem most jött létre, a mi időnkben, hanem már sokkal korábban, elődeink idején, akik – úgy látszik – nem pontosan őrizték meg egyszerűségében és sajátosságában ezt a szokást, és úgy hagyták az utókorra. Ők mindnyájan nem kevésbé éltek békességben, és mi is békében élünk egymással: a böjt különbözősége megerősíti a hit egybehangzóságát.” 14. Ehhez még azt a történetet is hozzáfűzi, amelyet szívesen mesélek el. Így szól: „Közöttük a Szótér előtti presbiterek, akik annak az egyháznak voltak az elöljárói, melyet most te vezetsz, vagyis Anikétosz (i.sz. 166), Piosz (i.sz. 155), Hüginosz (i.sz. 140), Teleszphorosz (i.sz.136) és Xüsztosz (i.sz. 125 – Megj.: Időben visszafelé a római püspökök listája), ők sem tartották meg ezt, és nem is kényszerítették rá azokra, akik velük voltak, és bár ők nem tartották meg, azért még nem éltek kisebb békességben azokkal, akik olyan egyházközösségekből érkeztek hozzájuk, ahol viszont megtartották ezt. Mégis nagyobb ellenkezést jelentett a szokás megtartása, mint a nem megtartása. 15. Soha senkit sem utasította vissza e miatt a viselkedés miatt, hanem a te presbiter-elődeid (Megj. Szó sincs „pápaságról”, csak vénnek nevezi a felvigyázókat Iréneusz), jóllehet nem tartották meg ezt a szokást, hálát adtak azokért, akik olyan egyházközösségekből jöttek, ahol megtartották. 16. Amikor pedig a boldog Polükarposz Anikétosz idején (i.sz. 155) Rómában tartózkodott, bizonyos más dolgokkal kapcsolatban apró nézeteltérések voltak közöttük, de rögtön kibékültek, erről a fejezetről pedig nem vitatkoztak egymással. Ugyanis Anikétosz sem tudta meggyőzni Polükarposzt, hogy ne tartsa meg, mivel Jánossal, Urunk tanítványával és a többi apostollal együtt, akikkel együtt élt, mindig megtartotta, mindazonáltal Polükarposz sem győzte meg Anikétoszt arról, hogy tartsa meg, mert ez azt mondta, hogy meg kell őriznie presbiter-elődeinek szokását. 17. És bár így álltak ezek a dolgok, közösségben maradtak egymással, és a gyülekezetben Anikétosz átengedte Polükarposznak a hálaadó imát, nyilvánvalóan tiszteletből, és békében váltak el egymástól, az egész egyházban pedig béke uralkodott, ott is, ahol megtartották (a tizennegyedik napot), és ott is, ahol nem.”

Iréneusz joggal viselte nevét, mert nevében és magatartása által is béketeremtő volt, így buzdított és tárgyalt az egyházak közötti béke érdekében, és nem csak Viktorral, hanem számos, különféle egyházi vezetővel is tanácskozott levél útján a felmerülő kérdéssel kapcsolatban.

Forrás: Eusebius egyháztörténete V,23-24, Baán István fordítása, 231-233o.


Részlet Anatoliosz páska kánonjából

14. „Így van tehát az első évben az első hónap újholdjakor, ami az egész tizenkilenc éves periódusnak a kezdete, az egyiptomiak szerint Phamenoth 26-án, a makedónok szerint Düsztrosz hónap 22-én, és amit a rómaiak mondanának, április kalendája (Megj.: ez ápr. 1.) előtt, 11-én. 15. Az említett Phamenoth 22-én a Nap nemcsak belép az első állatövi jegybe (Megj.: vö. Flaviusznál a Kos jegye; Ant. Jud. III. 10,5), hanem már negyedik napja benne halad. Ezt az állatövi jegyet az első tizenkettednek, napéjegyenlőségnek, a hónapok kezdetének, a ciklus fejének és a bolygók forgása kiindulópontjának szokták nevezni; az előtte levőt pedig az utolsó hónapnak, tizenkettedik állatövi jegynek, végső tizenkettednek és a bolygók körforgása végének. Ezért azt mondjuk, akik ebbe az (utolsó) állatövi jegybe helyezik az első hónapot, és a páska számára a tizennegyedik napot e szerint veszik, nem kevéssé és nem is közönséges módon tévednek. 16. Ez nem a mi számításunk, hanem már a régen élt zsidók ismerték, jóval Krisztus előtt, és a legnagyobb gonddal tartották be. Meg lehet tudni azokból, amiket Philón (.: Philo, De septenario 19; Quaestiones et solutiones in Exodum 1,1, Vita Moysis 3,29; De decalogo 30), Josephus (Ant. Iud. III,10,5; lásd fentebb) és Muszaiosz mondott, de nem csak ezek, hanem a két Agathobulosz is, akik még régebben éltek, és melléknevük az volt: nagy Arisztobulosz tanítói. Ez utóbbi ama hetven férfi közé tartozik, akik a zsidók szerint és isteni Írásait lefordították Ptolemaiosz Philadelphosz és atyja számára, és Mózes törvényét magyarázó könyveket ajánlott ugyanezen királyoknak. 17. Ezek megoldják a Kivonulás könyvével kapcsolatos kérdéseket, és azt mondják, hogy a páska áldozatokat mindenkinek egyformán a tavaszi napéjegyenlőség után kell feláldoznia, az első hónap közepén; ez pedig akkor következik be, amikor a Nap áthalad az ekliptika, vagy ahogy közülünk egyesek nevezik, az állatöv első jegyén (ez a Kos). Arisztobulosz pedig hozzáfűzi, hogy a páska áldozatok ünnepéhez az szükséges, hogy nemcsak a Nap haladjon át a napéjegyenlőségi szegmensen, hanem a Hold is. 18. Hiszen két napéjegyenlőség van: az egyik a tavaszi, a másik az őszi, és ezek szöges ellentétben állnak egymással. És mivel a páska áldozatok napja a hónap tizennegyedikén este köszönt be, a Hold a Nappal homlokegyenest ellenkező helyzetet foglalja el, mint ahogy teliholdkor (vö.: Zsolt. 81:4) lehet látni, és a Nap a tavaszi napéjegyenlőség szegmentjében lesz, a hold pedig szükségképpen az őszi napéjegyenlőség szegmentjében. 19. Sok mást is ismerek még, amit ők mondtak. Közülük egyesek valószínűek, mások döntő bizonyításokból erednek, és ezek által igyekeznek leszögezni, hogy a páskát és a kovásztalanok ünnepét mindenféleképpen a napéjegyenlőség után kell megülni. De felhagyok vele, hogy az efféle bizonyítékokat olyan emberek számára kérjem, akik elől eltűnt a Mózes törvényét borító fátyol, hogy már födetlen arccal szemléljék mindig Krisztust, és Krisztus tanait, meg szenvedéseit. Hogy pedig a zsidóknál az első hónap a napéjegyenlőséget követően volt, azt Hénok könyvében található tanítások is leszögezik”. (Hénok 72 kk – Apokrifek 91-97)

Forrás: Euszebiosz Egyháztörténete. VII. 32, 14-20; 342-343o.


(222) Mózes a tavaszi napéjegyenlőség kezdetétől számította az első hónapot, és az év körforgásának tagolásában nem annyira az időnek adta az elsőbbséget, mint egyesek, hanem inkább a természet ajándékainak, melyeket az az emberek számára létrehoz. Mert ekkor érik be a gabona, nélkülözhetetlen táplálékunk, míg az elvirágzóban lévő fák gyümölcse épphogy csak formálódik, és mert fontossági sorrendben csak a második, később is alakul ki. A természetben ugyanis a nem feltétlen szükségesek a feltétlenül szükségesekhez képest mindig másodlagosak. (223) Feltétlenül szükséges mármost a búza, az árpa és ahány másfajta táplálék csak van, melyek nélkül nem létezik élet, az olajbogyó, a bor és a gyümölcsök viszont nem tartoznak a feltétlenül szükségesek közé, mert ezek nélkül emberek az öregkoruk végső határát megérve, sok-sok évet élnek.

(224) Eme hónap tizennegyedik napa táján, midőn a holdkorong éppen megtelni készül, tartják a Kivonulás ünnepét, melyet kaldeusul Paszkhának mondanak. Ekkor nem az történik, hogy a közemberek csupán odaviszik az oltárhoz áldozati állataikat, és a papok áldozzák fel azokat, hanem a törvény rendelkezése értelmében papként tevékenykedik az egész nép: minden tagja külön-külön vezeti elő és saját kezűleg mutatja be az önmagáért felajánlandó áldozati állatát.

Forrás: Alexandriai Philón – Mózes élete – II. Könyv XLI. (222.-224.)


Bizonyíték Philo könyvében arra, hogy Alexandriában a zsidók nem a megpillantásos módszerrel, hanem számítással határozták meg az újholdakat, azaz a teljes eltakarást (együttállást, vagy más néven tranzitot) vették figyelembe:

“Az Újhold a holdhónap kezdete, amely egyik együttállástól a másikig tartó periódust jelenti, és amelynek hossza pontosan ki lett számítva a csillagászati iskolákban”

“A harmadik [ünnep] az, amelyet az együttállás határoz meg, ez minden hónapban az újhold napján van.”

Forrás: Judaeus Philo, The Special Laws, II, XXVI, 140, F.H. Colson, Harvard University Press, Cambridge MA, 1937)


„Nekem úgy tűnik, hogy amint sok más dolog vidékenként vált szokássá, úgy a húsvét ünnepét is mindenki valamilyen sajátos szokás alapján tartotta meg, mert – mint mondtam – erről egyetlen apostol sem hozott törvényt. (Megj.: Természetesen nem, mivel a Törvény Mózes által adatott, miért hoztak volna arra törvényt, amire már van?) Hogy pedig ősidőktől fogva inkább szokás, mintsem törvény alapján tartotta meg mindenki, azt maguk a tények bizonyítják. (Megj.: ez igazából csak a törvényhez nem igazodásra bizonyíték) Többen ugyanis Kisázsia vidékén ősidőktől fogva a tizennegyedikét tartották, és eltekintettek a szombati naptól. És miközben így ünnepeltek, sosem hasonlottak meg azokkal, akik másképpen ülték meg a páska ünnepét. Ez mindaddig így volt, amíg Viktor római püspök túlságosan fel nem buzdult, és kiközösítést nem küldött az ázsiai „tesszareszkaidekatiták”-nak. Erre aztán Iréneusz, a galliai Lugdunum püspöke levélben alaposan megfeddte Viktort, szemére vetve egyrészt hevességét, másrészt pedig kioktatta, hogy azok sem szakadtak el semmiképpen a kölcsönös közösségtől, akik régen egymástól eltérő módon ünnepelték meg a páskát. ÉS hogy Polükaposz szmürnai püspök, aki később Gordianus alatt szenvedett vértanúságot, továbbra is közösségben volt Anikétosz római püspökkel, és nem szigetelte el magát tőle az ünnep miatt, jóllehet ő is a Szmürna környéki szokást követve tizennegyedikén ülte meg a páskát, amint Euszebiosz mondja Egyháztörténetének ötödik könyvében.

  Egyesek tehát, amint mondtam, Kis-Ázsiában a tizennegyedikét tartották, mások a keleti részeken szombaton ünnepeltek, de eltértek a hónap szempontjából. Egyesek azt mondták ugyanis, hogy az ünneppel kapcsolatban a zsidókat kell követni, bár ők sem tartják meg a pontos előírást. Mások viszont elutasították, hogy a zsidókkal együtt ünnepeljenek, és ezért a napéjegyenlőség után ülték meg az ünnepet, mert azt mondták, hogy mindig akkor kell megünnepelni a páskát, amikor a Nap a Kos jegyében áll, vagyis antiochiai számítás szerint Xanthikosz hónapban, római szerint pedig április hónapban. Azt erősítgették, hogy amikor így járnak el, akkor nem a mostani és minden szempontból tévúton járó zsidókat követik, hanem a régieket és Josephust, amint az a „Zsidó régiségek” harmadik könyvében mondja. Ezek tehát így hasonlottak meg egymással.

Forrás: Baán István – Szókratész Egyháztörténete V. 22, (124-128) 355-356o. (Megj.: Szókratész már i.sz. 4. században élt – 400 körül)


“10. Melyik évszakban támadott fel az Üdvözítő? Nyári időben vagy máskor? Az Énekek Énekéből már idézettek előtt valamivel korábban mondja: „Elmúlt a tél, elment vele az eső is és elállt, a földön virágok nyílnak, eljött a szőlőmetszés ideje.” (Én. 2:11-12). Hát nem borult most virágba a föld, és nem most metszik a szőlőt? Látod, azt mondta, hogy már elmúlt a tél. Xantikhosz hava elérkezett, és vele már tavasz van. Ez az időszak a hébereknél az első hónap, amelyen hajdan megülték az előképi pészahot, most pedig az igazit.

  Ez a világ teremtésének az ideje. Ekkor mondta ugyanis Isten: „Teremjen a föld füveket, érleljen magvakat fajtájuk és nemük szerint.” (1Móz. 1:11). Látod, most sarjad minden növény. És ahogyan akkor megteremtette Isten a Napot és a Holdat, azonos távú pályát adott nekik, ahogyan nem sokkal ezelőtt volt a napéjegyenlőség ideje. Akkor szólt Isten: „Alkossunk embert képünkre és hasonlatosságunkra” (1Móz. 1:26). Azt, hogy “képére” azt megtartotta, azt hogy “hasonlatosságára”, az engedetlenség miatt elhomályosította az ember. Amely időben elveszítette ezt, abban az időben történt a helyreállítás is. Amikor a megteremtetett engedetlen ember kiűzetett a paradicsomból, akkor jutott oda vissza az engedelmes hívő. (lásd még ma velem leszel a paradicsomba) Akkor történt tehát a szabadítás, amikor a bukás is történt, amikor megjelentek a virágok, és eljött a szőlőmetszés ideje. (vö. AH IV. 34.4. fametszőkés előkép)”

Forrás: Vanyó László – Jeruzsálemi szent Kürillosz összes művei XIV. 10, 223o. (Megj.: Kürillosz már i.sz. 4. században élt i.sz. 313-387között)