Imádság Jézus nevében vs. Jézushoz

Folytatva az „Egy az Isten” sorozatot, egy pár gondolatot szeretnék felhozni arról, hogy mekkora különbség van a Biblia szerinti egyistenhitű gyakorlat és a modern kereszténység eltérő gyakorlata között, amely imádságában keveri a megszólítandó Istent. Hol Jézushoz szól, Jézustól kér, hol Istentől (és olykor a Szentlélek is előfordul, mint esetleges harmadik megszólítandó isteni személy) és ebből a gondolkodásból fakadóan a beszédben is keveredik az igaz és a hamis ismeret, és nem a Felkent Jézus és apostolai tanítás követik, hanem egy idegen és teljesen önellentmondásos és zavaros gyakorlatot.

Ha mi Jézus Krisztus tanítását szeretnénk követni, megcselekedni (ami jelenti hogy a kősziklára építjük a házunkat, amit nem visz el a víz) vizsgáljuk meg, hogy ő kihez és hogy tanított minket imádkozni, hogy úgy is tehessünk, ahogy ő tett. Talán nem is kell bemutatnom, mert mindenki ismeri ezt az imádságot:

Luk. 11:1-4. És történt, mikor ő imádkozott egy helyen, miután elvégezte, monda néki egy tanítványai közül: Uram, taníts minket imádkozni, ahogy János is tanította az ő tanítványait! Monda pedig nékik: Mikor imádkoztok, ezt mondjátok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen e földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk naponként. És bocsásd meg nékünk a mi bűneinket; mert mi is megbocsátunk mindeneknek, a kik nékünk adósok. És ne vígy minket kísértetbe; de szabadíts meg minket a gonosztól.

Ami egyből szembetűnhet, hogy Jézus is éppen imádkozott, amikor megkérte egy tanítványa, hogy tanítsa őket is imádkozni, majd erre válaszul adott egy „tanító jellegű” imádságot. Ebben a tanításban az egyedüli Isten, a mennyben levő Apa van megszólítva. Ha igazuk lenne a modern keresztényeknek, Jézus teljes természetességgel taníthatta volna azt is, hogy: itt vagyok, hozzám kell a kéréseket intézni, hiszen én vagyok az Isten (vagy legalábbis egy személye, aki egyenrangú vele), aki teljesítheti is. Azonban a szituáció szerint maga Jézus is éppen ehhez az égben levő Istenhez imádkozott, amikor megkérték, Aki nem előttük, hanem az égben (menny) van.

Ezen a helyen kívül még számtalan helyet lehetne felhozni a Máté evangéliumából, ahol Jézus a mennyben lakó Istenhez tanít imádkozni (Mát 6:8, 6:14, 6:32, 7:11, 11:25 Luk. 22:23, Ján. 20:17 stb.), Akihez ő maga is imádkozott, de soha nem tanította azt, hogy ő maga az az Isten, akihez lehet szólni. Egyetlen helyet nem lehet felhozni az Írásból, ahol bárhol is Jézus magát tette volna meg úgy, mint a megszólítandó Isten, az ő Istene és Atyja helyett, aki a mennyben van.

Mit jelent Jézus (Jahoshua) nevében imádkozni az Atyához?

Krisztus, azon kívül, hogy tanításában elsődlegesen a mennyben levő Istenhez, az Atyához tanított imádkozni, Tőle kérni, a maga szerepét is világossá tette, ami a feltámadása után lett teljes a mennyei liturgiában. Ez pedig az ő közvetítő/közbenjáró és főpapi tisztje az egyedüli Isten és a nép között. (I. Tim. 2:5, Zsid. 8:6, 9:15, 12:24. Gal. 3:20) Valakinek a nevében szólni azt jelenti, hogy mintha ő maga cselekedné meg. Köznapi példával, ha felhatalmazást írok valakinek, hogy például az én nevemben írhat alá, akkor amikor ő aláírt az én nevemben, egyenértékű azzal, mintha én írtam volna alá az adott dokumentumot. Amikor mi kérünk a Jézus nevében az Istentől, az olyan (sőt egyenértékű azzal), mintha maga Jézus könyörögne helyettünk az Isten előtt. Ez egy lényeges különbség, hiszen ha van közbejárónk, pártfogónk az Isten előtt, az nem azt jelenti, hogy a közbenjárót kérjük, hanem azt kérjük, aki előtt a közbenjáró áll, Ő pedig az egyedüli Istenünk, az Atya. Hasonlóan volt ez a mennyei mintájára készült földi templomi liturgiájában, ahol a főpap bement a szentélybe és az Isten előtt könyörgött a népért. Amíg a nép kint állt, a pap bement a szentélybe, elvégezte az áldozatot, imádkozott a népért, az Isten elé vitte a nép kéréseit, míg a nép kívül könyörgött Istenhez. A nép sohasem a paphoz imádkozott, hanem a pap csak képviselte a népet az egy Isten előtt. Jézus Krisztus erről a szerepéről az eltávozása előtt szólt, mivel ezt a funkciót nyilvánvalóan csak a feltámadása után láthatta el, tehát amikor a tanítványoknak szólt erről, ezt jövő időben tette, közvetlenül a kereszthalála előtt:

Ján. 16:22-28 Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket. És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről. Bizony, bizony mondom néktek, hogy a mit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen. Ezeket példázatokban mondottam néktek; de eljő az idő, mikor nem példázatokban beszélek majd néktek, hanem nyíltan beszélek néktek az Atyáról. Azon a napon az én nevemben kértek majd: és nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát ti érettetek; mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem, és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem ki. Kijöttem az Atyától, és jöttem e világba: ismét elhagyom e világot, és elmegyek az Atyához.

Nagyon fontos megérteni a fenti idézet alapján, hogy Krisztus közbenjárói/főpapi szerepe csak a kereszthalála által jutott érvénybe, ezért nem is imádkozhattak korábban nevében. Előtte, a törvény és próféták idején közvetlenül szóltak Istenhez, mint mindenek Urához, JHVH-hoz, de Krisztus egy jobb szövetségnek lett a közbenjárója, mely jobb ígéretek alapján köttetett. (Lásd. Zsid. 8.6) Ahogy az első előképében is vér által lett érvényes a szövetségkötés, Mózes ugyanis mindent vérrel hintett be, itt is szükséges volt, hogy az áldozat vére érvényessé tegye a szövetségkötést (ezt jelképezi az úrvacsora pohara).

Mivel Jézus a feltámadása és megdicsőülése után minden hatalmat megkapott, így az Istentől való kérések megcselekvése is övé lett. Ezt is már előre (halála és feltámadása előtt) kijelentette tanítványainak, de úgyszintén a kérések Istenhez, az Atyához szólnak a Jézus nevében (de a végrehajtó már Krisztus). A szentháromság szerinti gondolkodás fel sem merül, hogy bármelyik isteni személy egyenértékűen megszólítható.

Ján. 14:12 -14 Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek. És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.

Most pedig nézzünk meg az ennek a tanításnak megfelelő imádságot az apostoli levelezésben:

Ef. 5:20. Hálákat adván mindenkor mindenekért ami Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának.

Kol 3:17 És mindent, amit csak cselekesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván az Istennek és Atyának általa.

Ef.1:15.-17 Annakokáért én is, hallván a ti hiteteket az Úr Jézusban, és minden szentekhez való szerelmeteket,  nem szűnöm meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén reátok az én könyörgéseimben; hogy ami Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek Atyja adjon néktek bölcseségnek és kijelentésnek Szellemét az Ő megismerésében;

Ef.3:14.-16 Ezokáért meghajtom térdeimet ami Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt, akiről neveztetik minden apaság (nemzettség), mennyen és földön, hogy adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Szelleme által a belső emberben;

Mint látható, itt sem fordul elő az, hogy Jézus a megszólítandó, hanem mindig az Isten, Jézus Istene és Atya az, Aki elé járulunk, és Őt kérjük, Neki adunk hálát Jézus által, Jézus nevében. Jézus pedig a szószólónk (ógörögül paraklétosz: ez a köznapi életben a pártfogóval, ügyvéddel egyenértékű fogalom) az Isten előtt, például ha vétkezünk:

I. Ján 2:1 Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.

Mindez egyértelműen, világosan benne van az apostoli tanításban. Mégpedig az, hogy a liturgia, istentisztelet, kérések stb. célja mind mind az egyedüli Isten, Jézus Istene és Atyja. Jézus minden hatalmat megkapott Istentől, és azt az uralmi és főpapi tisztet gyakorolja (a Melkizedek rendje szerint) a mennyben, aminek tükörképe a földi szentélyben volt látható. A főpapok ugyan nem volt egyúttal királyok is, így ez a kép valójában töredékes, míg Melkizedek Sálem királya pap és király is volt. Jézus tehát mint Úr, több, mint a földi papok, mert végrehajtói jogokat is gyakorol, és Isten mindent a lábai alá vetett.

Ha a fentiek helyesek, mi a helyzet István vértanú imádságával?

(Vida ford.) Apcs. 7:55-60 … ő [István] pedig betelve Szent Szellemmel, az égbe függesztette (szegezte) szemeit, fölnézett, látta Isten dicsőségét és Jézust állva az Isten jobbján, és mondta: lám! látom, hogy nyitva az Egek és az Emberfia Istennek jobbján áll. Felkiáltván pedig nagy hangon, befogták a füleiket és hasonló érzéssel rárohantak és kihajították (kidobták) a városon kívül és megkövezték és a tanú(bizonyságtevő)k pedig lerakták felsőruháikat egy ifjú lábaihoz, akit Saulnak hívtak és megkövezték Istvánt, aki segítséget (ἐπικαλέω) hívott és ezt mondta: Uram Jézus, fogadd el a szellememet! Meghajtva pedig térdeit nagy hangon kiáltott: Uram, ne számítsd fel nekik ezt a bűnt (vétket)! és ezt mondva elaludt.

Első gondolat, hogy itt nem egy hétköznapi imádságról van szó (ami minden helyzetre általánosítható tanítás, mint Jézus tanítása), amikor valaki hétköznapi helyzetben a láthatatlan és egyedüli Istenhez könyörög, vagy liturgiában vesz részt, imádja Istent, hanem Istvánt meg akarták kövezni, eltelt Isten Szellemével és látomásban látta az Isten dicsőségét, és Jézust, mint Emberfiát (Dán. 7:13-15) az Isten jobbján, amit a zsidók is jól ismerhettek. Isten emberei a látomásban közvetlenül is szólnak a látomásban résztvevőkhöz (akikhez amúgy soha), mint ahogy a Jelenésekben is előfordult ilyen (Jel. 7:13-14), de ez nem egy istenséghez (vagy isteni személyhez) való könyörgés az egyedüli Isten helyett.

Ráadásul itt az ógörögben nem az imádkozik (προσεύχομαι – proszeukhomai)  szót olvassuk, mint pl. a Mát. 6:9-ben, hanem egy másikat, az epikaleó-t (ἐπικαλέω) aminek jelentése: 4) (M) bírónak hív vkit, fellebbez, apellál. Tehát István vértanú, aki látta a Messiást az Isten jobbján, joggal apellálhatott gyilkosaival szemben a Krisztusra, jogosan hívhatta bírónak, akiben hitt, akit látott, azokkal szemben, akik éppen jogtalanul, igazságtalanul megölik, hogy fogadja el szellemét (magyarul nyilvánítsa igaznak, velük szemben), hiszen semmi gonoszat vagy törvénytelent nem tett. Itt nem egy imádságról van szó. A folytatásban pedig meghajtja térdét, Urát utánozva ugyanazt kéri a Bíró előtt, amit ő is kért a kereszten, mielőtt megölték. Mindezekből azok, akik ezt a részt felhozzák, felületesen csupán annyit látnak meg, hogy Jézushoz van szólva, de összességében nem tanulmányozzák, nem gondolkoznak el a részről a maga teljességében, hanem csupán felhasználják mintegy precedens, ami valójában, ha valaki alaposabban megnézi, kiderül, hogy nem is precedens.