A peszah, mint bárány áldozat

A kövező idézet a zsidók peszach Hágáda nevezetű könyvéből való, amely leírja a Szentély fennállásakor gyakorolt peszah áldozat rendjét, mint történelmi forrás:

(Részlet: Peszáchi Hágádá)
A Szentély idejében a peszách-áldozatot a délutáni áldozat után hozták. A vers szellemében „Hadd rójuk le a tulok áldozatot ajkunk imájával” (Hoséá 14:3)

Korbán peszách – A peszách-áldozatot egyéves hím bárányokból hozzák. Az áldozati állatot a Szentély udvarán bárhol le lehet vágni niszán 14-én, a nap közepe elteltével, a délutáni áldozat, a Menóra csészék megtisztítása és a Menóra meggyújtása után. Addig nem vághatjuk le a peszách-áldozatot, amíg cháméc (kovászos) van a birtokunkban. Ha valaki a peszách-áldozatot a délutáni Támid áldozata előtt vágja le, ez elfogadható, feltéve, hogy valaki más kevergeti a vért, hogy az ne alvadjon meg addig, míg a délutáni áldozat vérét az oltárra nem hintik.

Azután a peszháchi-áldozat vérét ráöntjük az oltárra. Az egész vért egyszerre kell az alapra önteni. Miként csináljuk ezt? Az áldozó levágja az állatot és az a kohén (pap), aki az első sorban felfogja a vért egy szent edénybe, átadja a társának, majd az, az ő társának, míg el nem érik azt, aki az oltár mellett áll. Ő ráönti a vért az oltár alapjára egyetlen öntéssel. Ezután visszaadja társának az üres edényt, majd az, az ő társának. A papok először a teli edényt veszik el, azután adják vissza az üreset.

A papok több sorban adják az edényeket az oltárhoz. Olyan sorokban, amelyekben ezüst edényeket használnak, és olyan sorokban is, amelyekben arany edényeket. Az edények alja domború, nehogy letegyék és a vér megalvadjon.

Ezután leválasztják az oltáron felajánlandó részeket. Ezekbe tartozik a beleken lévő zsír, a máj lebenye, a két vese a rajtuk lévő zsírral és a zsírfarok a gerincig. Ezeket szent edényekbe helyezik és besózzák, majd egy kohén (pap) elégeti ezeket az oltáron egyenként.

A vágásra, a vérnek az oltárra öntésére, a belsőségek kinyomására és a zsírok áldozására nem állnak a szombati tilalmak. A szolgálat egyéb részeire viszont igen.

Hasonlóképpen, amikor peszách előestéje szombatra esik, az emberek nem viszik az áldozati állat húsát azonnal az otthonukba. Az első csoportjuk a peszách áldozattal a Szentélyhegyen marad. A második csoport a körbefutó töltésen vár, és a harmadik csoport a Szentély udvarán vár. Az este beálltával hazamennek és megsütik a peszách-áldozatukat.

Három csoport.

A peszách-áldozatokat három csoportban vágják le, mindegyik csoport minimum harminc emberből áll. Az első csoport belép a Szentély udvarára, s mikor az megtelik, bezárják. Amíg az áldozataikat levágják, és a részeket az oltáron feláldozzák, a leviták Hálélt mondanak. Ha befejezik a Hálélt, mielőtt mindenki meghozza a maga áldozatát – újra mondják. Ha az ismétlést is befejezték, elmondják harmadszor is. A kohaniták minden alkalommal három trombitafúvást hallatnak: egy tökiá-t (elnyújtott hang), egy teruá-t (rivalgás) és újra tökiá-t.

Miután ez a csoport befejezte az áldozatot, az udvart kinyitják, és a csoport távozik. Belép a második csoport, és az udvar kapuit bezárják. Amint ők befejezik az áldozatot, távoznak, majd belép a harmadik csoport. Az eljárás ugyanaz mind a három csoportnál. Miután mindannyian eltávoztak, az udvart lemossák az összegyűlt vérhulladéktól. Ez szombatra is érvényes.

Hogyan mossák le a vért? Egy vízcsatorna halad át az udvaron, aminek lefolyója van. Amikor fel akarják mosni a padlót, bedugaszolják a lefolyót, így a vízcsatorna túlfolyik az egyik oldalon. A víz felgyülemlik és magával sodorja a hulladékot. Ezután megnyitják a lefolyót és minden elfolyik, a padlót tisztán és fényesen hagyva. Ezt a Szentély iránti tiszteletből tesszük.

Ha a peszách-áldozatról felfedezik, hogy tréfli lett (nem fogyasztható a rituális törvények miatt), akkor nem teljesítették a kötelezettséget, amíg nem hoznak egy másikat.

 (A istenfélő ember figyelmesen olvassa el, hogy olybá vétessen, mintha bemutatta volna a peszách-áldozatot.)

Forrás: Peszáchi Hágádá



Egy római szemtanú a peszachi áldozatról

 

Egy Jeruzsálemben székelő római konzul – valószínűleg II. Agrippa király uralkodása idején (i.sz. I. század) – a második Szentély utolsó éveiben, részt vett a peszách-áldozati szertartáson. Személyes élményeit és észrevételeit örökíti meg az utókornak a Sévet Jöhudá című könyv (szerzője Slomo Ibn Verga, aki a 15-16 század élt Spanyolországban). Mi az elbeszélését Jáávetz (Rabbi Jákov Emdin) Bét Jáákov című imakönyvéből vettük át, aki a bevezetőjében a következőket írja:

    “A Szentély fennállásakori peszách-áldozat rendjéhez idézném itt azt a szöveget, amit … egy nem zsidó, római követ írt, aki szemtanúja volt a Jeruzsálemben történteknek. A követ alátámasztja, megerősíti a Tórában leírtakat, Bölcseink magyarázatait, és kiegészíti ezeket olyan dolgokkal, amelyek nem olyan lényegesek a háláchá szempontjából. A szövegből kiderül az Isten háza iránti tisztelet és megtudhatjuk, hogy mit is vesztettünk el bűneink miatt. Ezért teljes szívvel imádkozni fogunk, hogy áldott legyen az Ő neve, adja vissza nekünk a Szentély-szolgálatát, mihamarabb, napjainkban.”

    Amikor beköszöntött azon hónap új holdja, melyet ők [zsidók] niszánnak hívnak futárok szaladtak a király és a bírák nevében szerteszét Jeruzsálem környékén, azzal az utasítással, hogy minden ember, akinek kecskéje vagy báránya van siessen azt elhozni, hogy a zarándokoknak legyen elegendő jószág áldozataikhoz és az étkezéshez is, mivel a nép igen számos. Akik nem értek oda a kihirdetett időre, azoknak el szokták kobozni vagyonát a Szentély javára. Így aztán minden jószággal rendelkező ember igyekezett és sietett elmenni. A Jeruzsálem mellett levő patakon (Kidron?) vezették át a jószágukat, azért hogy lemossák és megtisztítsák ezeket az állatokat minden kosztól. Azt mondják, hogy erről szól Salamon király mondása: “… a juhnyáj, mely az úsztatóból jött fel”. (Én. 4:2, 6:6) Mikor megérkeztek a Jeruzsálemet övező hegyekbe, már olyan sokan voltak, hogy nem látszott tőlük a fű, mivel az egész fehérré vált a gyapjú fehérségétől.

     Amikor beköszöntött a [niszán] hónap tizedik napja, – ugyanis a hónap tizennegyedik napján mutatják be az áldozatot -, mindenki elment, hogy megvegye az áldozati bárányt, amit náluk peszáchnak hívnak. Az a szokás a zsidóknál, hogy amikor elindulnak ezt a feladatot elvégezni, egyik se szól oda társának, hogy “Menj arrébb”, vagy “engedj átmenni”; és ez még akkor is érvényes volt, ha utolsónak ment királyuk Salamon vagy Dávid. Megjegyeztem a kohanitáknak, hogy ez nem ildomos, de ők azt válaszolták, hogy ezzel is jelezni kívánják, hogy nincs rangsorbeli különbség Isten előtt, amikor az Ő [áldozati]-szolgálatára készülnek, annál is inkább így van ez, ha tényleges szolgálatban vannak. Ezekben az órákban mindenki egy szinten áll.

    Elérkezett a hónap tizennegyedik napja, amikor is felmentek csigalépcsőkön a Szentély egy magas tornyába – a héberek ezt “lul”-nak nevezik, és úgy van csinálva, mint nálunk a “konfriu” -, és kezükben ezüstből készült trombiták voltak és kürtöltek. A kürtszó után bejelentést tettek: “Isten népe hallgassátok! Elérkezett az idő a pészáchi áldozat vágására, annak tiszteletére, akinek Neve ebben a nagy és szent házban lakozik.” Amikor a nép hallotta ezt a bejelentést, ünnepi ruhákba öltözött, mivel délutántól ez ünnepnap volt a zsidóknak, mint a peszách-áldozat napja.

    A bejáratnál kint állt tizenkét levita, kezükben ezüstből készült pálcával és belül szintén tizenkét levita, de az ő kezükben már aranypálca volt. Azért álltak odakint, hogy rendben tartsák és figyelmeztessék az érkezőket, hogy azok ne árthassanak a nagy sietségükben és igyekezetükben, hogy ne legyen zűrzavar, ami veszekedéshez vezethet. Már előfordult, hogy peszách alkalmával agyontapostak egy öreg embert áldozati állatával együtt a nagy forgatagban. (I. Kir. 6:8) A bent állók arra felügyeltek, hogy a kifelé tartók ne tolakodjanak, és ha már megtelt a belső tér befogadóképessége, ők zárták be az ajtókat.

    Azon a helyen, ahol a jószágot vágták, több sorban álltak a kohaniták és kezükben aranyból illetve ezüstből készült edényeket tartottak. [Minden sorban csak egy fajta edényt tartottak a kezükben, ] ahol ezüstöt, ott az elejétől a végéig csak azt; ahol aranyat, ott az elejétől a végéig csak azt, ez azért van, hogy lenyűgöző és gyönyörű legyen. Minden egyes kohanita, aki a sor elején állt, kapott egy edénnyi vért az áldozat véréből és azt továbbadta, majd a következő még tovább és tovább addig, amíg az oltárhoz nem értek vele, majd az oltárnál álló utolsó visszaindította az üres edényt kézről kézre a sor elejéig. Ebben a folyamatban minden kohanita kapott is egy tele edényt az előtte levőtől és vissza is adott annak egy üreset. Nem történt fennakadás vagy megtorpanás, mert annyira szorgosan végezték feladatukat, hogy úgy tűnt az edények szinte szállnak a kezükben, mint a hős által kilőtt nyílvessző. Harminc nappal korábban már elkezdték gyakorolni ezt a munkát, hogy idejében felfedezzék a hibákat és akadályokat, melyek veszélyeztethetik a kivitelezést.

    Két igen magas és nagy oszlopon állt két kohanita, kezükben ezüstből készült trombitával. Kürtszóval hozták tudomásra minden csoport áldozat-bemutatásának kezdetét, és jeleztek az emelvényen álló kohanitának, hogy mondjon halélt magasztaló hangon, és minden hangszeren dicshimnusz zengjen. Azon a napon minden hangszeren játszottak. Az áldozat gazdája is mondott hálélt.

    A vágás után kimentek az udvarokra, ahol a falakon vasból készült nagy fogak voltak és hatalmas villák is, amelyekre fel tudták akasztani az áldozati jószágot, hogy lenyúzzák. Voltak ott botok is, arra az esetre, ha nem találnának szabad villát, így két ember vállára kaphatott egy botot, arra akaszthatta a lenyúzandó áldozatot. A megfelelő részt pedig felajánlották az oltárra. Aztán mindenki boldogan és jósággal eltelt szívvel ment el, mintha győztesen térne vissza egy háborúból, mivel mindig is rosszat jelentett és szégyent hozott az emberre, ha nem vett részt a peszách-áldozaton.

    Az áldozat levágásának idejére a kohaniták vörös ruhát öltöttek, hogy ne látszódjék a vér, ha véletlenül rácsöppenne a ruhájukra. Ruhájuk lábszárig ért és mezítláb voltak, a karjukon is csak könyökig ért az ujj. Mindez azért, hogy a munkájukban semmi ne akadályozhassa őket. Ilyenkor a fejükön egy kis kalapot hordtak, amelyre három ámányi [azaz másfél méternyi] “turbánt”tekertek körbe és a főpapnak ez negyvenszer volt a feje köré tekerve, legalábbis így mesélték nekem. Ennek színe fehér volt.

    Azok a sütők, amelyekben az áldozati húst elkészítették, kint a házak bejáratainál voltak, és ahogy elmondták nekem, mindez arra szolgált, hogy hirdessék a hitüket és az ünnep boldogságát. Miután megsült az étel, elfogyasztották azt magasztosan és énekelve. Messzire hallatszott hangjuk.

    Jeruzsálem kapui közül egyiket sem zárták be peszách éjszakájára, a sok jövő és menő ember tiszteletére.

Rabbi Jáákov Emdin ehhez még hozzáfűzi, hogy: Amikor a spanyol Nagy Alfonz király olvasta a fenti elbeszélést, a következőt mondta: “A zsidókat megilleti a tisztelet, azért, hogy ilyesmi található bennük.”

Forrás: A Zsidó tudományok – Fejezetek a klasszikus forrásokból VIII. kötet – Antológia a Judaizmus témáiból – 248o – 250o