A modern kereszténység egyik jellegzetessége a felekezetekbe, pártokba, hierarchikus felépítésű intézményekbe tömörülés, és ezeknek a képződményeknek (más néven „egyházaknak”) a fenntartása, növelése (mind anyagi, mind létszám oldaláról) és a világba való betagozódása (állami elismerés, állami támogatás, fejpénz, 1%), és a világban végzett mindenféle „kegyes”-nek tűnő feladat ellátása. Ezzel szemben a bibliai kereszténység teljesen más képet mutat, és nem lehet fellelni ilyen, a modern kereszténységben megfigyelhető szervezeti formákat, hierarchikus intézményeket, sem Júdeában a Felkent földi működése idején, sem a később, az apostolok által létrejött zsidó és pogány gyülekezeteknél. Mondhatnánk úgy is, hogy a gyülekezetek nem intézményesültek (legalábbis ennek nyoma sincs az apostoli levelezésben), hanem megmaradtak városonkénti, házankénti gyülekezeteknek, amelyek között az összekötő kapocs egyedül az apostoli szolgálat volt (lásd Júdeai szegényeknek való gyűjtés). Továbbá ezeknek a szervezeteknek a céljai, súlypontjai, felépítése, érdekei is teljesen mások, mint Isten gyülekezeteié.

Ami látható

A korai időkben a Felkent Jahósua tanítványai nem építettek saját épületeket az összegyülekezések céljára; erre a zsinagógák megfelelőek voltak, de csak addig, amíg a tanítványokat ki nem üldözték onnan, majd átok terhe mellett nem is léphettek be oda – Jusztin tanúsága szerint (Párbeszéd a zsidó Trifónnal XVI. 4.) – így a szabad ég alatti, vagy egy testvér házában való gyülekezés volt általános. Nem csináltak olyan szervezetet, amelyet az államhatalommal, császársággal, provincia helytartóival el kellett volna ismertetni, vagy azok támogatását, védnökségét kérni. Sőt, később az államhatalom mint az istenfélők üldözője lépett fel.

Ama szép vallástétel

A Felkent Pilátus előtti szép vallástétele az (Jn 18:36, 1Tim 6:13), amely legjobban kifejezi a Felkent, majd az övéi földi helyzetét. A mi királyságunk, erőnk, katonaságunk nem e világból való. Ha e világból lenne, földi szolgák harcolnának érte. De a földi, testi gondolkodásmód sosem ezért harcolt, hanem Isten ígérete ellen tusakodott, szolgálata mindig szembe ment a mennyeivel (Gal 4:29). Lásd Péter hevességét, amikor meg akarta menteni a Mestert a kereszthaláltól (Mt 16:22), ami pedig Isten eleve elvégzett tanácsa volt, vagy amikor kardot rántott és levágta egy szolga fülét a Getsemáné kertjében (Jn 18:11). Ezzel szemben a Felkent szép vallástétele az, hogy a mi Hatalmasunk és katonái nem e világból valóak, erőnk nem földi szervezetben, szolgákban, emberi és anyagi erőforrásokban, hanem a mennyben, az élő Istenben, mindenek Bírájában van, aki messze felette áll e világ hatalmasainak, és minden földi szervezetnek, mely valaha tevékenykedett. Akik a Felkentet követik – őhozzá hasonlóan – nemhogy nem csinálnak saját földi szervezetet (ami mindenképpen együtt jár valamilyen a földi hatalommal-vagyonnal, örökséggel, és szükségszerűen szembe megy a mennyeivel), hanem a világtól semmit nem fogadnak el (3Jn 1:7), és nem kedvesek a világ számára (Jn 15:19), mivel az nem fogadja be őket és nem is méltó rájuk (Zsid 11:38). A Felkent ezen a világon nem boldogulást, hanem nyomorúságot ígér (Jn 16:33). Habár élünk a világ javaival, de ez csak ideiglenes állapot, mert aki vásárol mintha nem vásárolnak, akik élnek e világgal, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak ábrázata.

A királyi papság (1Pt 2:9) ugyanazzal jellemezhető, mint amit Isten a törvényben is rendelt a földi, lévita származású papok felől (amely papság előképe a Melkisédek rend szerintinek), hogy nincs örökségük a földön, hanem az örökségük (5Móz 18:2). A földi örökség mindig valamilyen, az utódoknak továbbadható javakban, hatalomban, szervezetben, vagyonban, folytatandó tevékenységekben nyilvánul meg. Az Isten királysága – a földi szervezetekkel ellentétben – nem ilyen (Dn 2:44), nem öröklődik. A Felkent követői földi szervezetet nem hagynak hátra, ami átszállna egyik népről a másikra, hagyatékuk a földön pusztán az igaz emberek emlékezete (Péld 10:7), és jutalmukat, valódi örökségüket Istentől fogják megkapni, amikor feltámasztja őket (Jel 20:6) és a Felkenttel együtt fognak uralkodni az ezer éves uralomban.

A vezetés kérdése

Az apostoli levelekből jól látható, hogy a városonkénti gyülekezeteknek nem voltak olyan központi vezetői, akik a helyi (egy városban, vagy egy háznál lévő) gyülekezet ügyeibe közvetlenül szóltak volna bele, a mindennapi dolgokban tételesen utasítgattak, elszámoltattak, hatalmat gyakoroltak volna, vagy anyagilag függtek volna tőlük. Természetesen az apostolok írtak általános és kiigazító leveleket, és ezekben akár egy-egy gyülekezet helyi problémáit is felemlítették (amiről hallottak, vagy ottjártukkor tapasztalták), de ez által nem uralkodtak azok hitén, még a kezdők hitén sem, hanem az igazság beszéde szerint intettek és szelíden helyt adtak a Felkent Jahósua uralmának, aki az egyház feje és ura.

Az apostolok sem vezetői a gyülekezetnek (ők „csupán” rabszolgái és munkatársai Istennek, mint utolsók, mint halálra szántak), hanem Isten adományként adott egy-egy gyülekezetnek kormányt (I. Kor. 12:28), felvigyázókat, szolgákat, akik az adott gyülekezetért felelősséget viseltek, de ezeknek nem osztották le fölülről sem a feladatokat, sem nem tartoztak adminisztratív beszámolással valami központosított főhivatalnak, hatalomnak. Egyedül Istennek, és uruknak, a Felkent Jahósuának tartoztak elszámolással. (I.Pt 5) A Felkent a Jelenések könyvének kezdeti soraiban, amikor megszólítja a görög városokban lévő hét gyülekezetet, nem egy központi helyet szólít meg, hanem az egy-egy városban lévő gyülekezet egy-egy angyalának ír, külön-külön. Még véletlen sem Jeruzsálemnek, Rómának, Konstantinápolynak, Brooklynnak, mint „központnak”, hanem a városi gyülekezetek angyalainak (képviselőjének), egyenként. Ez is azt mutatja, hogy ilyen központosított uralmi góc nem volt az egyházban. Később persze, az egyház romlásának megfelelően, felütötte a fejét ez a fajta uralom, de ez már a hűtlen egyház vívmánya volt (lásd még: Kelemen levele, avagy a hitszegő egyház születése bejegyzést).

Ha volt is emberi vezetés, azt mindig felülírta az Istentől való. Ez leginkább Pál apostol kiválasztásánál és szolgálatánál figyelhető meg, aki magáról vallja, hogy nem egyeztetett a jeruzsálemi vénekkel, sem nem tanácskozott testtel és vérrel, hanem tette a dolgát, és oda ment, ahová Isten szelleme vezérelte (Gal. 1:15-20). Máshol pedig maga vallja meg, hogy azok Isten fiai, akiket Isten szelleme vezérel. A vezetés Isten kezében volt tehát Pál esetében, és nem a jeruzsálemi vének, vagy bármilyen „test és vér” (azaz ember) kezében. Nem egy központ irányította őt, és nem tartozott egy központnak elszámolással (kivéve az Isten irányt való hűséget, mert azt bárki bárkin számon kérheti, ha nem Isten törvénye, akarata szerint jár, az ilyen testvért inteni kell). Nem a tizenkettő parancsolta neki, hogy ide vagy oda menjen, mit tegyen-mit nem, amint az egy hierarchikus szervezetnél elvárható lenne, ahol mindig felülről mondják meg, ki hol „szolgáljon”, hol töltsön be tisztséget (jelképként egyes helyeken palástot is adnak a tisztviselőkre, vagy külön ruhával megkülönböztetik őket) stb. Majd később is, amikor Pál felutazott Jeruzsálembe, a tekintélyesek vele semmit nem közöltek (pl.: nem adtak utasítást újabb munkákra, stb), hanem csak baráti (ami az egyenrangúságot fejezi ki) jobbjukat nyújtották, megerősítve az eddigieket, amit Isten elvégzett Pálék által (Gal. 2:6-10), hálát adva az élő Istennek, aki nagy dolgokat cselekedett Pálék munkája által. Tehát a vezetés sohasem embertől való, és nem is állhatott ember a Vezető szerepébe, hiszen az egyháznak a Felkent az feje, azaz ura: „De miképen az egyház engedelmes a Felkentnek, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek mindenben.” Ef. 5:24

Bárki, aki törekszik arra, hogy az egyházon, vagy annak tagjain hatalmat gyakoroljon, tulajdonképpen a Felkent helyére pályázik. Bárki, aki főpásztornak, helytartónak, mesternek, orvosnak stb. mondatja magát, a Felkent címére pályázik. Aki pedig „atyának” (rosszabb esetben „szent atyának”) nevezi magát, az Isten helyébe állt. Ilyen igényekkel már az apostolok idejében is előálltak egyesek, lásd Diotrefész említését, aki „elsőséget kívánt” (3Jn 1:9). Az ilyen tiszteletet és hatalmat kereső embereknek az Isten ellene áll (Mát. 23:6-12).

Ehhez persze azt is hozzá kell tennünk, hogy általánosan mindenkit érintő hitbeli vitás kérdésekben kezdetben meghatározó szerepe volt Jeruzsálemnek és az apostolok gyülekezetének, ami látható abban az ügyben, amikor egyesek a körülmetélkedést kényszeríteni akarták a pogányokból lett hívőkre, és amiben dönteni kellett. Ez azonban nem egyenértékű a hierarchikus, központosított vezetéssel, ami mindent az utolsó szögig meghatároz és ural, és ami helyettesítené Isten szellemének vezetését a hívő életében (Pál azt mondja egy helyen, hogy akinek más van, az Isten azt is ki fogja jelenteni). Másfelől, aki őket nem ismeri el, azt sem fogják elismerni. Az apostolok Isten beszédének, Isten titkainak sáfárai (a sáfár jelentése magas rangú rabszolga) voltak, tanítói az egyháznak, Isten rájuk bízta az evangélium hirdetését és titkát és így rájuk nagyobb feladat és nagyobb felelősség hárult. Úgyszintén nagyobb feladat hárul a presbiterekre (vénekre) és a diakónusokra (szolgákra) a helyi közösségekben. De minderre úgyszintén igaz, amit a Felkent tanít, hogy köztünk ne úgy legyen, mint a világban, ahol „a pogányokon uralkodnak az ő királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van, jóltévőknek hivatnak. De ti nem úgy: hanem aki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő, mint a ki szolgál. Mert melyik nagyobb, az-é, a ki asztalnál ül, vagy a ki szolgál? nemde a ki asztalnál ül? De én ti köztetek olyan vagyok, mint a ki szolgál.” – Tehát a „hogyan ne?” kérdésre a válasz már a Felkent tanításából világosan látható (lásd még: I.Pt 5:3). A pogányok között a királyokat, akiknek hatalmuk van, kiszolgálják és még jótevőnek is hívatják magukat. Köztünk, aki nagy, éppen ellenkezőleg éljen, aki fő, olyan legyen mint a szolga, mint maga Jahósua, akinek nem volt hová lehajtani a fejét, aki úton volt, akit üldöztek, akit le akartak taszítani a hegyről a saját városában, aki elfutott az elől, hogy királlyá tegyék, és akit végül jogtalanul keresztre feszítettek a hatalommal rendelkezők.

A hit nem lehet megélhetés és nyerészkedés forrása

E bekezdés témájának részletes bibliai elemzése egy egész blogbejegyzést igényel, itt csak érintőlegesen ejtek szót a földi szervezetek és Isten egyháza összevetése kapcsán erről a kérdésről. Egy földi szervezet fenntartása törvényszerűen igényli azt, hogy legyenek állandó, fizetett funkcionáriusai, szolgái, a vagyon és az intézmény gondozói (vagy védői, katonái és őrei is akár, lásd egyes felekezetek még testőrséget is alkalmaznak, hogy főembereiket megvédjék), akik a fizetést is a szervezettől kapják és akik úgymond „teljes idejű szolgák” (ez a modern kereszténységben elterjedt megnevezés). Természetesen, mivel az igaz Egyház nem volt intézményes, ilyen fizetett emberek sem voltak, akik fenntartották volna az akkor még nem létező intézményeket, vagy a szervezeti „kegyes” feladatokat ellátták volna állandó fizetésért. Ennek feltételei nem voltak adottak, pont abból kifolyólag, hogy nem volt ilyen szervezet.

Továbbá ez a „megélhetési” forma ellentétes az apostoli tanítással, és a Felkentnek az apostolokhoz szóló parancsaival (ingyen vettétek, ingyen adjátok, se erszényt ne vigyetek, se két pár sarut, se botot stb.). Maguk az apostolok sem használták megélhetésre a hitet. Az a joguk, amiről Pál beszél az első korinthusi levél 9. fejezetében (amit szívesen vesznek magukra a megélhetés-keresztények, és szeretnek a modern tanítók kiforgatni)  az úr Jahósua parancsa alapján pontosan meg volt határozva, hogy mit tartalmaz, tudniillik elfogadhatták a befogadó házak vendégszeretetét abban a városban, ahova mentek, ahol hirdettek és ahol befogadták őket (Mt 10:10). De csak addig, amíg hirdettek (Pál nyomtató ökör példája: 1Tim 5:18). Pénzt nem kérhettek, erszényt nem vihettek. Sőt, a Didakhé, egy korai keresztény írás, a pénzt elfogadókat hamis prófétáknak és Krisztus-kufároknak (Felkent-kereskedők) nevezi, mi több, azokat is, akik két napnál tovább „élvezik” a vendéglátóik vendégszeretetét (Did. XI. 5-6, XII.), hamis próféták.

Pál pedig még erről a Felkent által biztosított „jogáról” is lemondott, és ebben példát adott az egész egyháznak az életmódot tekintve (II. Thess. 3), hogy aki nem dolgozik ne is egyék. A nem dolgozókat figyelmeztetni, inteni kellett, hogy ne éljenek rendetlen életmódot. Munka alatt természetesen a hétköznapi ember munkáját értették. Pál sátorkészítő volt, Péter halász stb. Nem az egyház adományaiból (ezt a szegényeknek gyűjtötték), sem egyházi tizedből (dézsmából) éltek (Mt 17:25), azt vissza is utasították.

A tized bibliai célja is egészen más, mint amire a modern kereszténység használja. A bibliai célok: Isten ünnepeinek megtartása, a szegények megsegítése harmadévente (ezt a héber hagyomány és Tóbiás könyvének első fejezete: második és harmadik tizednek nevezi), és az akkor még fizikailag is létező templomszentély papságának és a szolgáló levita törzsnek az ellátása (ez az első vagy papi tized, ami fizikai szentélyhez, áldozatokhoz és a szolgálathoz kötődött). Amennyiben az Egyház vette át ezt a funkciót, mint Melkizedek rendi papság, akkor ez azt jelenti, hogy mind a nép, mint a papság ugyanazokból a személyekből áll, így a tizedet mindenkinek fizetni az Egyházban, de mindenki élhet is azzal, mint pap és levita. Nincsenek külön a papok között még inkább papok, mert Péter levele mindenkinek írja: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok,…” (1Pt 2,9) Aki úgy véli, hogy nem hozzá szól Péter, aki mindenki felé mondja azt is, hogy „ti papság vagytok” és így nem élhet a tizedből, akkor a néphez se mondja hozzátartozónak magát az ilyen, magyarul nem tagja Isten gyülekezetének. Ugyanis nem beszél külön a nép közötti papságról, mint Mózes idejében a Sinai szövetségben. Ez tehát azokhoz a változásokhoz tartozik, amiről a Zsidó levél írója írtja, hogy „a papság megváltozásával szükségképen megváltozik a törvény is” (Zsid. 7:12); Értsd változás alatt pl. hogy nem az Árontól való származás alapján lesz valaki pappá a Melkizedek rendben, hanem a bemerítkezés és szellemtől való újonnan születés által (ami megfelel áronitáknál a mosakodással és a papi felszenteléskori olajjal való felkenetéssel, ez viszont minden egyes Felkent követőjére igaz). A modern kereszténység ebben is, – szintén hamisan – visszatért a fizikai szolgálathoz, ahol csak egyesek paposkodnak, egyesek élnek tizedből, habár állatokat nem áldoznak ezek a „papok”. Nyilvánvaló, hogy magukat irtják ki a népből azok, akik szerint a tized nekik, mint nép nem jár, mert ők nem papok az Egyházban. Következésképpen ők nem királyi papság, így a szent nemzethet, néphez se tartoznak. Hogy pedig csak egyesek papok (és leviták) az Egyházban, ez teljességgel hamis és nem igazolható az Írásból.

Továbbá érdemes még azt is megemlíteni, hogy Jahósuának az Efézusbeli és Pergamumi gyülekezethez szóló intése (Jel.2:6,15) a nikolaiták tanítása ellen épp ezt az életmódot ítéli el, amely része ennek a fajta megélhetés-kereszténységnek (klerikális), amit az apostoli levelek is elítélnek (erről bővebben egy fórum bejegyzése).

Célok és hangsúlyok eltolódása a felekezetekben

A bibliai gyülekezetekben, a testvéri közösséget Isten arra adta, hogy minden egyes hívő a közösségben (is) meg tudja élni a hitét, ki tudja fejezni imádatát, háláját, dicséretét, emlegethesse Isten hatalmas tetteit, be tudja tölteni Isten parancsolatait (a Felkent parancsolatát a szeretetről), törvényzetét, és papi hivatalát (prófétálás, tanítás, intés, alamizsna, közbenjárás, ünnepek tartása), amelyben szellemi áldozatokat visz az Isten elé. Minderre a gyülekezetet adta az Isten. Isten az egyházat tette az igazság letéteményesévé és oszlopává, és meg is őrzi azt a Felkent eljöveteléig. Az Isten munkájának és a kegyességnek ereje van a gyülekezetben, amit egy esetleges betérő kívülállónak is tapasztalnia kell (I. Kor. 14:24-26). Ezzel szemben a földi szervezetek céljai földi dolgokra irányulnak. Ha meg is próbál valamilyen szinten igazodni a fenti biblikus célhoz, valahol mégis mindig eltolódnak a súlypontok az Isteniről az emberire (programok, naptár, szabályzat, kitűzött kegyes feladatok, beszervezés, világi intézmények fenntartása, stb). Minél régebbi egy földi szervezet, annál inkább jellemző rá ez a tendencia.

A másik jellegzetesség, hogy az Isten Szellemének vezetése híján emberi szabályokat (ne fogd meg, ne illesd), szervezeten belüli szokásokat vezet be. (A qumráni szektának erről egész könyve is fennmaradt, a „közösség szabályzata” néven.) Sőt, ami rosszabb, hogy új szabályokat akár még a pogány bálványimádó vallások gyakorlatából (másik oldalról a rabbinizmusból) is képes átvenni (lásd „világ elemeinek” tanítása, vegetarianizmus, amit Pál is megemlít a Kolosszébeliekhez írt levelében), ami a szervezetet a bálványimádás felé viszi. Tehát olyan gyakorlatokat, bevett emberi szokásokat vezet be egy közösség, amelyek megoltják Isten Szellemét. A szellemiből lelki, földi lesz, ami ellenkezik Isten akaratával. (Júd. 1:19)

A Felkent is tanított erről a folyamatról akkor, amikor bemerítő Jóhanán (János) tanítványai odamentek a tanítványaihoz, hogy megkérdezzék, ők miért nem böjtölnek (Mt 9:14). Tudvalevő, hogy mind a farizeusok, mind János tanítványai rendszeres heti böjtnapokat tartottak, és e gyakorlat hiányát rótták fel az Úrnak. Erre tulajdonképpen azt a választ adta a mi urunk, hogy ez nem aktuális. (Vajon böjtöl-e a háznép, ha vele van a vőlegény?) Másrészt adott egy tanítást arról, hogy az új dolgok-helyzetek, amiket Isten előhoz, úgymond szétfeszítik a régi emberi bevett szokásokat, ezért azt nem teszik az ó tömlőbe, mert úgy nagyobb kár keletkezne. A bor általában Isten szellemét jelképezi, a tömlő pedig – ez esetben – azokat a közösségi szokásokat, amit egy tanítványi kör, vagy felekezet felvett. Az új, amit Isten előhozott ez esetben az a helyzet volt, hogy Isten Felkentje testté lett, és közöttük van, ezért most nem a böjtnek, nem kesergésnek, hanem az örvendezésnek van itt az ideje. Az új helyzethez új szokások tartoznak. Nem böjtölés, kesergés, hanem örvendezés, az evangélium hirdetése. Az új bor a régi tömlőt szétfeszítené, szétrombolná, kárt vallana. Ez igaz minden emberi szervezetre is. Az új, amit Isten Szelleme előhoz, az a régi becsontosodott szabályokat, szokásokat egyszerűen szétfeszítené, ezért Isten nem is ad újat a régibe, az ott levő tagok nem is kívánják az újat. Azt mondja: aki régit iszik, nem kívánja az újat, mert azt mondja „jobb az ó”.

Ugyanezt a tanítást mondja el más példázattal a régi ruhára rakott új anyagból készült folt esetében is. A hatás ugyanaz lenne. Az új (folt), amivel az Isten kijavítaná a régi kereteket (ruhát) csak még nagyobb szakadást, kárt okozna. Ezért ilyet Isten nem is tesz, a bölcsességéből kifolyólag. Ez azt is jelenti, hogy egyetlen emberi reform, ami a régi, becsontosodott szervezetet szeretné megújítani, sem lehet Istentől való, mivel Isten ilyet alapértelmezetten nem tesz. Nem reformál. Az újat újba teszi. A régit pedig meghagyja, hogy ami még jó benne, az se vesszen el. A régi viszont minden esetben korlátja az újnak. Ezért a legjobb hozzáállás az igaz hívők részéről, ha nem is törekednek ilyen magaválasztotta istentiszteleti szokások kialakítására, hanem mindig figyelnek és érzékenyek arra, mi Isten vezetése, akarata és mindig képesek megújulni, és megtérni, ha szükséges.

Az egység mesterséges megteremtése, a közös ideológia felülről való leosztása

Sok felekezetben megfigyelhető, hogy az egységet, egyféle gondolkodásmódot nem bízzák Isten Szellemére, hogy az munkálja ki, hanem emberi módszerekkel akarják elérni. Az egység fontos dolog a gyülekezetben, testvéri közösségben, ezt mutatja, hogy Jahósua könyörgött is azért az Atyához, hogy a tanítványok egyek legyenek, mint ahogy ő is egy az Atyával (Jn 17:21). Ebből viszont az is látszik, hogy honnan várta maga az Emberfia is az egységet. Nem emberektől, módszerektől, központosítástól, szabályoktól, hanem a mennyből. A felekezetek, szervezetek ehelyett a következő módszerekkel élnek:

– Központosított tanítás: Minden tisztviselő, hivatalnok, prédikátor, pásztor, stb ugyanannak a felső hivatalnak az irányítása alatt áll, és az a felső központi hivatal szabja meg a tanítás irányvonalát. Ezt akár még tételesen is képes a helyi gyülekezetek prédikátorainak leosztani, hogy mit tanítson, és milyen szabályzat szerint járjon el. Aki ettől eltér, azt kizárják a rendszerből.

– Központosított irodalom: Több felekezet rendelkezik azzal az anyagi erőforrással, kapacitással, hogy irodalmat hozzon létre. Ez az irodalom is alá van rendelve a központosított gondolkodásmódnak és irányvonalnak. Van olyan felekezet, ahol ennek nagy súlya van.

– Adminisztráció, számbavétel: A szervezetek mind anyagi, mind egyéb megfontolásokból nyilvántartják, számba veszik tagjaikat. Ez az állami támogatás miatt is fontos, de emellett fontos szerepe van abból a szempontból is, hogy az irányítók milyen célokat állíthatnak fel. Mivel a célok felállítása csak a lehetőségek számbavétele mellett lehetséges. Ezzel szemben Isten a népszámlálást nem engedte meg, sőt a „saját ötlettől” indított népszámlálást keményen büntette (pont abból kifolyólag, hogy számon tartani a népet csak Istennek van joga, mivel övé a nép).

– Az uniformizálás a külsőségekben is megjelenik: Megfigyelhető régi és új szervezetekben, szektákban egyaránt, hogy annak irányítói, vezetői hasonlóképpen öltözködnek, a ruhával is elkülönítik magukat. Ennek is az egységesítés lehet az egyik oka. Az egységesség külsőségekben való mutogatása szintén mesterséges (lelkipásztoroknál palást, papoknál papi öltözet, karizmatikus prédikátorok az öltönyt szeretik, stb). A Felkent a vallási vezetők ilyen módon való elkülönülését is elítélte (Mt 23:5) azzal, hogy csak a látszat miatt van. (még a hétköznapi szólás is azt mondja: nem a ruha teszi az embert)

Az Istentisztelet bibliai rendjének deformációja, magaválasztotta istentisztelet

Már magából a felekezetek állandó közösségi termeinek berendezéséből is látszik, hogy eltérés van a felekezet és Isten gyülekezetének istentiszteleti rendje, összegyülekezése között. A felekezetek termei leginkább úgy vannak berendezve, mint egy egyetemi előadóterem, padsorokkal és pódiummal, ahol az előadó előadást tart, a hallgatók pedig engedelmesen hallgatnak. Ezt prédikációnak hívják, ahol van egy tanító, a többiek meg tanulói szerepben vannak. Ezzel szemben Isten rendje szerint nem egy beszél végig az Istentisztelet alatt, hanem mindenki egyesével szólhat, lehet zsoltára, tanítása, intése, dicsérete, próféciája, nyelve, amit megoszt a többiekkel. Egyszerre egy beszél, de amikor egy másik testvér vesz kijelentést, az előző hallgasson el! Ez a páli rend, ami az 1.Kor. levél 14. fejezetében jól látható. Nincs állandó beszélő ember, nincs állandó tanító, aki tanításával lefoglalja mindenki idejét (ez csak a hitben kezdőknek szükséges, de az sem istentiszteleti napon, amikor az egész gyülekezet összegyülekezik). Nagyon fontos, hogy mindenki testvér, mindenki egyenrangú, mindenki szólhat (megoszthatja Istentől való javait, közzé teheti), nincs klérus-laikus felépítés (Ez az új szövetség jele: Jer 31:34,1Jn 2:27), amit a lábmosás és az úrvacsora is kiábrázol, ahol mindenki mossa a másik lábát, és mindenki körbeadja a kenyeret és bort. Az ilyen termek, „templomok”, stadionok felépítése, berendezése tehát jól mutatja magának az Istentisztelet rendjének deformálódását, az ékes és apostolok által lefektetett rendtől való eltérését. Egy baráti kör beszélgetése, vagy egy családi beszélgetés, ahol egy gyerek is szóhoz juthat (ugye a Felkent még a gyermekeket sem tiltotta el), közelebb áll a prófétáláshoz, mint a felekezeti alkalmak, ahol végig egy beszél (előad), a többiek pedig őrá hallgatnak (a laikusok). Egy korai keresztény írás nagyon keményen fogalmaz a katedráról beszélő emberekről (nyilván ezért is nem tették bele a kánonba). Hermász Pásztora (XI. 43) így szól:

„Padon ülő embereket mutatott nekem, és egy olyan embert is, aki katedrán ült. Majd így szólt hozzám: – Látod azokat, akik a padon ülnek? Látom, Uram – válaszoltam. – Ők hívők, de a katedrán ülő az álpróféta, ő az, aki megrontja Isten szolgáinak értelmét… stb”

A folytatás is nagyon fontos, mert támpontot, jellemzést adhat azon emberek, tanítók felismerésében, akik messze félre viszik azokat, akik rájuk hallgatnak, tehát más szempontból is fontos ez a fejezet. Most csak amiatt emeltem ki, hogy itt is már az a felépítés volt, ami a mai felekezetekben is látható.

Az is teljesen idegen Isten gyülekezetétől, hogy a felekezetekben mindenféle műsort adnak elő, zeneszámot, zenészekkel, pódiummal, hasonlóan ahhoz, mintha a világban az ember beülne egy koncertre, vagy előadást nézne. Ez a világban persze elmegy, de Isten rendjéből nagyon idegen. Nem maga az Isten dicsérete (akár hangszerrel), vagy az ének az, ami probléma, hanem ahogyan ebből „műsor” van csinálva az embereknek. Ez a műsor (és ilyen műsor nem csak a modern karizmatikus, hanem a történelmi felekezeteknél is előfordul) odáig is megy, hogy mindenféle zenei manipulációval az emberek lelkére, érzületére szeretnének hatni. Némelyik felekezet ezt tökélyre fejlesztette. Tulajdonképpen az érzelmi hatás fokozása miatt van az egész, de az isteni élethez és rendhez nincs köze, idegen Isten egyházától, a szellemivel nem fér össze. A szellemi ember mindig Istent magasztalja, mindig neki énekel, hozzá könyörög és semmit nem csinál az emberek szórakoztatására.

Rövid összefoglaló

A földi szervezetek, felekezetek fennmaradásának érdeke tehát nem esik egybe Isten érdekével és akaratával, istentiszteleti rendjük (pl. az özvegyeket és árvákat nem támogatja, hanem vagyonukat feléli, vagy a szervezet vagyonához csatolja), tanításuk eltér a bibliai mintától, így törvényszerűen lázadóvá, vagy bibliai szempontból halottá válik. Az ilyet Isten nem újítja, nem reformálja meg, mert azzal nagyobb kárt okozna. A folyamat elmegy odáig is, hogy A Felkent iránt engedelmes egyházból Isten ellenfelévé, Babilonná (amiből ki kell futni) válik egy felekezet, amely szövetkezik a világgal, és üldözi Isten népét. A történelem azt bizonyítja, hogy ez több ízben is lejátszódott kicsiben és nagyban. Isten a próféciákban megígérte, hogy a helyes bibliai rendnek megfelelő királyságot megvalósítja a Földön a millennium, a Felkent Jahósua és a szentek uralma alatt. Amikor Izrael – idő előtt – királyt akart, ami földi szervezettel járt együtt (mint ahogy a többi népnél látta), azzal megvetette Isten uralmát. Isten persze megadta nekik Sault, de véleményem szerint azért, hogy ebből okuljanak. Ebből tanulhat az, aki urának tartja a Felkent Jahósuát, és aki várja Isten királyságának eljövetelét. Nem hasznos semmi olyat siettetni, idő előtt emberi buzgalomból sürgetni, amit Isten eleve megígért, eleve kijelentett, hanem ahogy Isten igéjében is van „Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az úrnak eljöveteléig. Ímé, a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap.” (Jak. 5:7)