A szentháromság-tan védőinek gyakran hangoztatott érve, hogy az Írásokban Jézus Krisztus is Istennek van nevezve, ezért jogos állítani, hogy személye része valami három személyű, de egy lényegű istenségnek. A tan eme védelmezői viszont nem veszik figyelembe, hogy az Írások miként használják az „Isten” fogalmat úgy, hogy az Isten megnevezés ki van terjesztve az Egy Istenen kívül másokra is. Ez a használat az egyistenhitet azért nem sérti, mert az Egy Igaz Istenre mutat, Aki minden hatalom, felruházás megadója, kiosztója, és minden isteni dolog forrása. A háromság tanának védői szeretnék ezt elhallgatni, tudomást sem venni róla, és leszűkíteni, hogy csak Jézus esetében állhat fenn ez a megnevezés. Ezt úgy nevezném, hogy szándékos szűklátókörűség, ami a dogma alapján szabná meg, hogy mit kell figyelembe venni az Írásban és miről kell hallgatni. (lásd ennek módszerességéről való bejegyzést) Ebben a bejegyzésben szeretnék rámutatni arra, hogy az „Isten” megnevezés az Írásokban a Mindenhatón kívül nem csak Jézus Krisztusra van alkalmazva, hanem ennél sokkal tágabb határok között használatos, ezért az említett leszűkítés alapján való kizárólagosságnak, és az erre épülő érvelésnek nincs létjogosultsága.
– Amikor valakit az Egyetlen Isten mások fölé helyez és az illető hatalmat kap Istentől, akkor amazok Istenének neveztetik. Ez látható Mózes, az Isten szolgája esetében, aki Istentől kapott, Isten által ráruházott hatalommal bírt a fáraó, Egyiptom királya felett, vagy Áron felett, később pedig egész Izrael felett. Aki a felhatalmazottat, küldöttet támadja, vagy veszi semmibe, olyan mintha Isten ellen lépne fel (ezért veszett el Kóré, Dátán és Abirám IV. Móz. 16:28-33). Az „Isten” megnevezés ez esetben kiterjesztése Isten hatalmának a felhatalmazottban, aki jogosan lép fel az Isten nevében, de természetesen nem teszi őt egyenlővé magával a Felhatalmazóval, az Egyetlen Istennel, hiszen amikor Mózes, Isten szolgája vétkezett, Isten őt is megbüntette (például nem mehetett be az ígéret földjére egy vétke miatt).
2Móz 7:1 Az Úr pedig monda Mózesnek: Lásd, Istenévé teszlek téged a Faraónak, Áron pedig, a te atyádfia, szószólód lészen.
2Móz 4:16 Ő (Áron) beszél majd helyetted a néphez, és ő lesz a te szájad, te pedig Istenként leszel mellette.
– A felhatalmazás, küldés másik módja az, amikor az Egyetlen Isten nem földi embereket, prófétát küld, hanem égi szolgákat, akiket más néven angyaloknak szokás nevezni (maga az angyal elnevezés is küldöttet, hírvivőt jelent). Ezekben az esetekben az angyal van – ugyanezen logika mentén – Istennek nevezve, mivel maga az Isten hatalmazta fel. Nem azért, mintha ő maga lenne a felhatalmazó Isten (az Egyetlen Istent soha senki nem küldi, hatalmazza fel, ilyet kizárt állítani az egyedüli Istenről, Aki mindenek felett áll), hanem a földi szolgákhoz hasonlóan Isten nevében jár, és ezért nevezi Istennek (sőt, mint majd látjuk, a YHWH név is megilleti őket olykor). Az Izraelhez küldött Angyal kiemelkedik ezek közül az égi küldöttek közül, akivel Mózes is beszélt a csipkebokorban, aki Isten nevében – egyes szám első személyben – beszélt, úgy, mintha maga az Isten mondta volna, mint Ige (ezt az Angyalt az ókeresztények Krisztusnak a szűztől való születése előtti lényével azonosították: Lásd. pl.: Jusztinosz. Trifón CXXVII.4;CXXVIII.1.;LIX.; és I. Kor. 10:4 is utal erre), ami nem egyedülálló dolog az Írásban (olykor még próféták is beszéltek így). Az „Isten”-nek nevezettség itt sem jelent mást, mint az emberi küldöttek esetében, a különbség egyedül a küldött dicsőségében áll (például Mózesnek le kellett vennie a saruját, mert ahol az az angyal volt, szent hely lett, ahogy Józsué esetében is történt. Józs. 5:13-15):
2Móz. 3:2 És megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala …. 6. És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni.
[1Móz. 18:1 Megjelenék pedig ő néki az Úr (YHWH) a Mamré tölgyesében, és ő űl vala a sátor ajtajában, a hő napon. 2. És felemelé az ő szemeit, és látá, hogy ímé három férfiú áll ő előtte. És látván, eléjök siete a sátor ajtajából, és földig meghajtá magát. 3. És monda: Jó Uram, ha kedves vagyok te előtted, kérlek, ne kerüld el a te szolgádat.
1Móz 19,24 És bocsáta az Úr (YHWH) Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól (YHWH) az égből.]
Ugyanez figyelhető meg a Jákobbal küzdő férfiú esetében:
1Móz. 32:24. Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig… 28. Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél…. 30. Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.
1Móz. 35 1. Isten ekkor így szólt Jákobhoz: »Kelj fel, és menj fel Bételbe. Telepedj le ott, és építs oltárt Istennek, aki megjelent neked, amikor a bátyád, Ézsau elől menekültél!
– Amikor az Isten által felkentek, felhatalmazottak (akár emberek, akár angyalok), próféták Isten ítéletét gyakorolják, mint bírák, fejedelmek, vagy királyok, bizonyos esetekben Isten-nek vannak nevezve, mivel Isten Szelleme által inspiráltan gyakorolják az Isteni ítéletet, bíráskodnak, vezetik a népet, ezért védi őket az Isten törvénye. A következő esetben gondolatritmusokat (ugyanannak a mondanivalónak a megismétlését) figyelhetjük meg, ami gyakori az Írásokban, a héber gondolkodásmód sajátossága:
Károli fordításban: 2Móz 22,28 „A bírákat (itt az Elohim, azaz Isten szó áll) ne szidalmazd, és néped fejedelmét ne átkozd.” – Ugyanez Káldi fordításban: „Istent ne rágalmazd, és néped fejedelmét ne átkozd.
Zsolt. 82:1 “Isten áll az Istennek gyülekezetében, ítél az istenek között…. 6. Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan”
Zak. 12:8 Azon a napon oltalma lészen az Úr Jeruzsálem lakosának, és azon a napon olyan lesz köztök a legalábbvaló, mint Dávid, a Dávid háza pedig, mint az Isten, mint az Úrnak angyala ő előttök.
Ennél a pontnál szót kell ejtenünk arról, hogy maga Jézus Krisztus is a fentebbi, 82. zsoltárt hozta fel a maga védelmében, amikor a zsidók azzal vádolták, hogy ember létére Istenné teszi magát:
Ján. 10: 33 …Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat. Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok? 35. Ha azokat isteneknek mondá, a kikhez az Isten beszéde lőn (és az írás fel nem bontható), 36. Arról mondjátok-é ti, a kit az Atya megszentelt és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondám: Az Isten Fia vagyok?!
Mint látható, Jézus tisztában volt azzal, hogy az Írásokban nem csak az Egyedül Igaz Isten van Istennek nevezve, hanem például azok is, akikhez a zsoltárokban az Isten beszéde eljutott, akiknek kijelenti maga az Isten, hogy „Istenek vagytok ti a Felséges fiai mindnyájan”, és ezt Jézus magára vonatkoztatva védi ki azt a vádat, hogy káromlás lenne egy embert Istennek nevezni (hiszen akkor az Írásban is káromlás lenne(!), például Mózes esetében), ha az illető valóban az Isten küldöttje, akit maga Isten, az Atya választott el, és küldött el a világba. (Lásd a fentieket a küldöttekről!) Nem kell sok gondolkodás ahhoz sem, hogy belássuk: Krisztus valójában nem mond itt mást, minthogy ő az Isten fia, felhatalmazottja (többet pedig nem állít magáról), akárcsak azok, akik a Felséges fiainak és Isteneknek is neveztetnek (habár amazok eltértek Isten parancsolatától, és feléjük dorgálóan szól az Isten beszéde, mégis Isteneknek nevezi őket), és mivel Jézus az Isten küldöttje, elválasztottja és fia, ezért jogos őt is Istennek nevezni. Hasonló ez ahhoz az érveléshez, mintha azt mondanánk: „Ha azokat uraknak hívjátok, akik királyi székekben ülnek és uralkodnak, akik mástól nyerték hatalmukat, holott csak egyetlen ÚR van, az Isten, a mindenség Atyja, akkor miért ne lehetne engem is Úrnak nevezni, ha maga az egyetlen ÚR hatalmazott fel, és adta nekem az uralmat?”
– Az Isten (héberül: elohim, görögül: theosz) megnevezés olykor az Isten ellenes szellemi fejedelemségekre, vagy akár a démonokra, azaz a tisztátalan szellemekre is alkalmazva van, meg a pogányok isteneire, aki tulajdonképpen démonok bálványképei. Maga Sátán is, e világkorszak Istenének van nevezve az írásban, hatalommal rendelkezőként, akinek hatalmát Krisztus nem vitatta el a megkísértéskor. Mint már korábban említve volt, minden hatalom az egyetlen Istentől van, és a hatalommal felruházott azért is neveztethet Istennek, mivel hatalma Istentől származott, így Sátán hatalma is. Olyan hatalom ez, amelyet neki kezdetben a Mindenható adott, mint ajándékot, amit nem vett vissza, mivel Isten tulajdonsága, hogy ajándékot nem von vissza (Róm.11:29), ezért is tudja Sátán a hatalmát gyakorolva megrontani a földet, és eltévelyíteni, lázadásba és bűnbe vinni az emberiséget. Ezért van az is, hogy nem lehet Sátánt káromolni (ugyanúgy, ahogy a bírákat, az elohimot sem, mivel ezzel valójában a hatalom kiosztóját érné a káromlás), az írások szerint még Isten angyala sem mondott felőle káromló ítéletet, és akik a felsőbbségeket (akár még Sátánt is) káromolják, nagy ostobaságot követnek el (Júd 1,9-10), hasonlóak az oktalan természeti állatokhoz.
Nézzünk most pár példát erre a használatra, amikor az Istenellenes erők is Istennek vannak nevezve:
II. Kor. 4:3 ha pedig leplezett is a mi evangéliumunk, csak azoknak leplezett, akik elvesznek, 4 akikben e világkorszak (aion) Istene megvakította a hitetlenek értelmét, nehogy felragyogjon a Krisztus dicsőségéről szóló evangéliumának fényessége, aki maga az Isten képe,
Zsolt. 97:6. Az egek hirdetik igazságosságát, a népek szemlélik fölségét. 7 Szégyent vallanak, kik képek előtt hajtanak térdet, akik bálványokkal dicsekszenek: az istenek (Septuagintában: angyalok) mind térdre hullnak előtte.
Dn 2:11 Mert az, amit a király kérdez, igen nehéz. Nincs is más, aki azt el tudná mondani a királynak, csak az istenek, akik nem laknak együtt a testben élőkkel.
I. Sám. 28:13 De azt mondta neki a király: Ne félj, hanem mit láttál? És azt mondta az asszony Saulnak: Egy istent láttam feljönni a földből.
Zsolt. 96:5 (LXX) A pogányok istenei démonok, az Úr pedig egeket alkotott.
Összegezve tehát a fentieket az „Isten”-nek nevezettség önmagában nem jelent alapot arra, hogy valakit (még ha az az Isten Fia, Jézus Krisztus is) az Egyetlen Igaz Istennel, az Atyával egy kategóriába tegyünk és ezzel végeredményben diteizmust, két Isten hitet (vagy triteizmust, azaz három Isten hitet) hirdessünk. Minden ilyen próbálkozás eltér az apostoli tanítástól, az Isten törvényétől (tulajdonképpen idegen istenek hirdetése), ellentétes azzal, hogy Isten egy, azaz egy személyű, egy lényű, egy akaratú, nincs benne semmiféle kettősség, se meghasonlás, és egyedül Ő minden létrejött dolog forrása, és minden hatalom birtokosa és kiosztója, Aki mindent akaratának tanácsából cselekszik, Akié egyedül a dicsőség, nagyság és erő örökkön örökké.
Kiegészítő idézet – Szabó Mária – A zsoltárok kincsei – nyelvi-filológiai jegyzetek 56. o
Isten: A héber két külön szót használ az Isten megjelölésére. Valószínűleg a kánaáni kultúrából átvett, eredetileg a legfőbb isten tulajdonneveként használt, majd köznévvé vált Él szónak a továbbképzésével jött létre Isten másik megnevezése az Elohim, amely eredetileg köznév volt, később azonban tulajdonnév jelleget öltött. Ezt mutatja névelő nélküli használata (felszólító /voc./ módban is, amelyet egyébként a névelő fejezne ki). Nyelvtanilag az Elohim többes számú forma, de Izrael Istenére vonatkova egyes számú jelentéssel használják, amit az is mutat, hogy a jelző és az állítmány rendszerint egyes számban áll mellette. A többes számnak itt kétféle magyarázata is van. Egyrészt mint absztrakt plur. (többes), tulajdonságok, állapotok egybefoglalását jelöli: istenség (a héber nyelvre jellemző, hogy a többes számmal képez elvont főneveket). Másrészt mint intenzív plur. (többes), fokozást is kifejez, a tulajdonságok intenzitását is jelöli (ez szintén gyakori jelenség az héberben). Az Elohim így magában foglalja valamennyi isteni tulajdonság lehető legnagyobb mértékét, de nem csupán elvont fogalom, hanem ezek összefoglalása egy személyes egységben. A többesszám tehát az isteni hatalomteljesség kifejezése (ez a nyelvi jelenség más szemita nyelvekben is megtalálható: akkád szövegekben is előfordul, hogy egy istent, vagy a fáraót az isten szó többes számú alakjával illetik). Ugyanakkor a többesszámú forma használatos valódi többes számként is, ha pogány istenekről van szó. Ezen kívül mennyei lényeket, angyalokat, sőt, hatalmas embereket is jelölhet: mindazokat, akik valamilyen isteni tulajdonsággal bírnak. (az egyes számú Elóáh alak ritkán fordul elő, főleg az emelkedett költői nyelv sajátja. Ezt úgy is magyarázzák, hogy talán utólag képezték a többes számú formából. Erre utalhat az, hogy inkább későbbi eredetű szövegek használják)
Megjegyzés:
A szótári magyarázat is amellett szól, hogy az Isten (Elohim) megnevezés nem csupán az egyedüli Isten megnevezéseként használatos, hanem: „mennyei lényeket, angyalokat, sőt, hatalmas embereket is jelölhet: mindazokat, akik valamilyen isteni tulajdonsággal bírnak.” aminek görög megfelelője a Theos, amit az új szövetségi iratok Jézusra, mint Isten Logoszára is vonatkoztatnak (János ev. 1:1-5). Az eddigieken kívül egy tipikus példa a zsidó/héber levélben található, amely az LXX szerint hozza a 8. zsoltár egy részét:
Héberekhez/Zsidókhoz írt levél 2:7 Kisebbé tetted őt [Jézust] rövid időre az angyaloknál (angelúsz), dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt és úrrá tetted kezeid munkáin.
Héber szöveg alapján: Zsoltárok 8:6 Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél ( אֱלֹהִים – Elohim), és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt!
LXX ógörög fordításban: Zsoltárok 8:6 Csak egy kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloktól (angelúsz), dicsőséggel és tisztelettel megkoronáztad őt.
Mint látható az LXX fordítói értelmezés és az azt időző Héber (zsidó) levél írója az Isten megnevezés tágabb értelmezését használja, ami szerint ez angyalokra is alkalmazható, éppen az emberré lett Jézus esetében, akire igazzá vált a zsoltár, hogy az angyaloknál (Elohim szó ez esetben nem az egy Istent, önmagát jelöli a héber fordítói értelmezés szerint, hanem az angyalokat) kisebbé tette őt az egyedüli Isten.