IRENAEUS

Gyermekkori emlékek: neveltetése Polikarp felvigyázó mellett, Szmürnában

V. 20,5. Jobban emlékszem ugyanis az akkori eseményekre, mint a most történtekre 6. (hiszen a gyermekkorunkban szerzett ismeretek együtt nőnek a lélekkel és egyesülnek vele), úgyhogy még a helyet is meg tudom mondani, ahol a boldog Polükarposz ülve beszélt, hogyan lépett be és ment ki, milyen volt az életmódja, a testalkata, mint beszélt a tömeg előtt, és hogyan számolt be a Jánossal meg a többiekkel való kapcsolatáról, akik látták az Urat, és hogyan mesélte el szavaikat, és azokat a dolgokat, amiket az Úrról, csodáiról és tanításáról tőlük hallott; Polükarposz mindezt az Ige életének szemtanúitól kapta, és az Írásokkal megegyezően mondta el. 7. Ezeket akkor is gondosan hallgattam, mert Isten irgalma megnyilvánult rajtam, és nem papírra, hanem szívembe jegyeztem fel; Isten kegyelméből mindig szívesen kérődzöm rajtuk, és tanúskodhatok Isten színe előtt, hogy ha valami ilyet hallott volna az a boldog és apostoli presbiter, felkiáltott volna, bedugta volna a fülét, és szokása szerint ezt mondta volna: „Ó, jóságos Isten, milyen időkre őriztél meg engem, hogy ezeket viseljem el?”, azután még arról a helyről is elmenekült volna, ahol ülve, vagy állva ilyen szavakat hallott. 8. Leveleiből is kitűnhet ez, amelyeket akár a szomszédos egyházakhoz írt, hogy megerősítse őket, akár egyes testvérekhez, hogy figyelmeztesse és buzdítsa őket.

Euszebiosz, Egyháztörténet, V. 20, ford. Baán István, in Euszebiosz Egyháztörténete, szerk. Vanyó László, Bp., SZIT, 1983, 228 (Ókeresztény Írók, 4).

Hogyan leszel Istenné?

2. Miképpen lesz isten, aki még emberré sem lett? Miképpen lehet tökéletes az, akit csak az imént teremtettek? Hogyan lehet halhatatlanná, aki halandó természetében nem engedelmeskedett a Teremtőnek? „…Először ugyanis emberséged kell megőrizned, és majd ez után részesülhetsz Isten dicsőségéből. Nem te teremtetted ugyanis Istent, hanem Ő téged. Ha tehát Isten keze műve vagy, várd ki Alkotód kezét, mely mindent megtesz a kellő időben: a megfelelő időben rád nézve is, akit ő teremtett. Ajánld fel szívedet neki lágyan és engedelmesen, őrizd meg azt a formát, melyre Alkotód formált, és legyen benned nedvesség [humor], nehogy megkeményedve elveszítsd ujjainak lenyomatát. Ha azonban megőrzöd e-képlékenységed, felemelkedhetsz majd a tökéletesség állapotába, mert az Isten mesterkeze eltünteti a benned levő sarat. Keze alkotta anyagi valód: ő fogja majd kívül belül tiszta arannyal és ezüsttel borítani, ő fog majd olyan mértékben felékesíteni, hogy még „a Király is megkívánja szépségedet” (Zsolt 44:12). Ha azonban makacsul megkeményíted magad, ellenállsz keze munkájának, és hálátlannak mutatod magad Vele szemben azért, mert embernek alkotott téged, akkor Isten iránti hálátlanságodban egyszerre veszíted el mesterségének áldásait, és az életet. Az alkotás ugyanis Isten jóságának sajátsága, az emberi természetet pedig teremtett volta jellemzi. Ha tehát Felé irányítod azt, ami a tiéd: a hitet és a készséget, hogy magad alávetheted, akkor elnyered kezének munkáját, és Isten tökéletes alkotásává leszel.

Ha azonban nem hiszel benne, és kezétől elmenekülsz, tökéletlenséged oka benned lesz, aki nem engedelmeskedtél, és nem benne, aki elhívott téged. Ő ugyanis megbízást adott, hogy hívjanak vendégeket a lakodalomra, akik azonban nem engedelmeskedtek a meghívásnak, magukat fosztották meg a királyi vacsorától. Isten mesterségbeli tudása tehát nem fogyatékos – hiszen képes még a kövekből is fiakat támasztani Ábrahámnak – hanem az az ember, aki nem részesül belőle, saját maga az oka tökéletlenségének. A fény sem veszíti el erejét azok miatt, akik megvakítják magukat, hanem megmarad olyannak, amilyen, és a megvakítottak önmaguk miatt kerülnek a nemlátás állapotába, mert sem a fény nem kezel rabszolgaként, sem Isten nem kényszerít senkit, aki nem akarja mesterségét magába fogadni. Akik elpártolnak az atyai fénytől, és áthágják a szabadság törvényét, saját maguk az okai eltávolodásuknak, mert szándékukban szabadokként és autonómokként jöttek létre.

Isten azonban, miután mindezt előre látta, megfelelő lakhelyet készített mindkét fél számára: kegyesen bocsátva kívánt fényét azokra, akik a romolhatatlanság fényét keresik, és afelé szaladnak; ám azok számára, akik megvetik, elkerülik és elfordulnak a fénytől, akik mintegy megvakítják magukat, sötétséget készített, amely megfelel az olyanoknak, akik ellenzik a fényt, és megfelelő büntetést rendelt azoknak, akik igyekeznek elkerülni, hogy Neki alávessék magukat. Az Istennek való alávetettség örök nyugalom, úgyhogy akik elkerülik a fényt, menekülésükhöz méltó lakóhelyet kapnak, s akik az örök nyugalom elől szöknek, menekülésükhöz méltó helyet nyernek. Nos, mivel minden jó Istennél van, azok, akik saját elhatározásuk folytán menekülnek Isten elől, megfosztják magukat minden jótól, és miután megfosztották magukat, ennek megfelelően Isten igaz ítélete alá esnek. Hiszen akik a nyugalmat kerülik, joggal vonnak magukra büntetést, és akik kerülik a fényt, méltán élnek sötétségben. Amiképpen ugyanis ezen időleges fény esetében azok, akik kerülik, a sötétségnek szolgáltatják ki magukat, úgyhogy önmaguk az okai annak, hogy meg vannak fosztva a fénytől, és a sötétségben lakoznak, és nem a fény az oka, mint kifejtettem, létkörülményeiknek – ugyanígy, akik Isten örök fénye elől menekülnek, mely magába foglal minden jót, önmaguk az okai, hogy örök sötétségben lakoznak, minden jótól megfosztva, miután önmaguk okozták önmaguknak, hogy effajta lakhely jutott nekik osztályrészül.

Az eretnekségek ellen, IV. 39,2-4, ford. BUGÁR M. István, in Sors és szabadság. Az emberi autonómia problémája az antik filozófiában a Kr. utáni II. századig, szerk. UŐ-LAUTNER Péter, Bp, Kairosz, 2006, 264-266 (Kultusz és Logosz. Vallástörténeti és Vallásfilozófiai Szövegek, 5).